Rémi Bezancon író-rendező története a francia Duval család öt tagjának öt sorsfordító napja köré épül. 1988-tól egészen 2000-ig, 12 éven át ugrálunk előre az időben a bonyodalmakkal tarkított család életében, a kiválasztott napokat dobbantóként használva.
5 ember, 5 nap, 5 epizód foglalja keretbe a személyiségformáló időutazást. Albert (Pio Marmai) orvostanhallgató, és elérkezik a várva várt nap, hogy kirepüljön a családi fészek fojtogató gondoskodásából. Nagyapja szomszédságában, egy stúdiógalériában lel szabadságra és szerelemre is egyszerre. Fleur (Deborah Francois) tinédzserkorának csúcsán, hormonszintjének robbanáspontján, szélsőséges érzelmekben csapongva fedezi fel a szexualitást, a szerelmet és az élet egyéb csemegéit. Raphael (Marc-André Grondin) az álmodozások korában a léggitár és a bölcs nagyapa hatása alatt áll. Marie-Jeanne (Zabou Francois), az anya a középkorúak válságával küzd, a család összetartása és szépségének megőrzése mellett még az egyetemre is beiratkozik. S bár lánya ‘grunge’ stílusát nem képes megérteni, azért mégegyszer őt is megcsapja a hippilét szele. Az apa, Robert (Jacques Gamblin) pedig taxisofőr, aki nyugodt passzivitásban dohányozza végig életét.
Rémi Benzacon családi történetet készített, de nem fokozta társadalmi drámává, mint az Amerikai szépség (Sam Mendes), s nem öntötte fanyar, fekete humorba, mint a Tenenbaum, a háziátok (Wes Anderson), inkább Arnaud Depslechin Karácsonyi történet című 2008-as műve idéződik meg a nézőben. A komoly, szimbólumokkal teli művészfilm világával szemben, Rémi Benzacon azonban könnyed hangulatban közelíti meg a családi viszonyokat, a felnőtté válás kérdését.
A film könnyedségét az adja, hogy egy magas hangra mindig mély felel: a komoly drámai felütéseket tét nélküli, játékos pillanatok követik. Ettől a film kicsit eklektikussá válik, ahogy teljesen különböző súlyú, és minőségű jelenetek követik egymást: a kutya temetése, a levélben küldött fanszőrzet, abortusz, elkobzott cigaretta, hűtlenség, nikotintapasz, balul elsült esküvő végül mind egy kedves, könnyed és mégis drámai masszává olvadnak össze, amit a francia kritikusok három César díjjal jutalmaztak.
A legbájosabb jelenet Albert első estéje új otthonában. Egyedül néz egy régi Steve McQueen filmet, szóról szóra, kívülről fújja a filmet. Az elhangzott szavakon keresztül, egy flashback-kel a múltba ugrunk, ahol a három kis testvér együtt játszották el a film nehézfiúit a dialógus imitálásával. Hirtelen visszatérünk a jelenbe, az öccs, Raphael fekszik most a családi nappaliban, ő is a filmet nézi, miközben mormolja a szöveget. A két testvér mintha egymással beszélgetne Steve McQuenn-en, a televízión, és a montázs erején keresztül. Egyszerűen ötletes pillanat ez, az idő és a filmes világ játékával.
A Hátralévő életed első napja könnyen fogyasztható, ehhez hozzájárul a a zeneválasztás (Sinclair, Blossom Dearie, The Divine Comedy, s a klasszikusok közül megszólal Janis Joplin, Lou Reed és David Bowie is), a tinédzserlét ikonikus pillanatai (pl: imádkozás Jim Morrison sírjánál), a modern kamera és vágás technika, sármos, sikergyanús fiatal színészek (pl: a kanadai Gael García Bernalként emlegetett Marc-André Gordin, aki a fiatalabb fiút alakítja).
Az öt fejezet vizualitásának különbözősége hűen tükrözi a bemutatott karakterek lelki életét . A távolságtartó Albertet nagy látószögből figyeljük, Fleur sajátos, lázongó világa szubjektív, közeli képekben tárul elénk, az álmodozó Raphael szekvenciáját pedig lassított felvételek és flashbackek mutatják be. Távoli és közeli képek éreztetik Marie-Jeanne kettősségét, a gondoskodó anya és a független nő olykor összecsap személyiségében, pasztell színek és lassú képsorok kísérik a családfő, Robert Duval nyugalmas sodródását.
Mikor Marie-Jeanne kinyitja lánya naplóját egy mondatba ütközik kíváncsi tekintete: Hátralévő életem első napja...Innentől olyan titkok tudója lesz, ami minden anya rémálma. Úgy tűnik, hogy a család lassan darabokra hullik, a bizalom és a hűség szertfoszlik, baleset és halál keresztezi sorsukat.
Mikor leszünk nagyszülők? -kérdezi Marie Jeanne a családi asztalnál. Ugrunk egy generációt- jegyzi meg Albert viccesen. A családfőt, Robertet sosem értette meg az apja, még egy fényképe sem volt saját fiáról. A nagyapa és Raphael azonban egymásra találtak miközben hosszú délutánokat szántak a borízlelés tudományának. A kommunikáció nehéz az egymást követő generációk között, ami leginkább Fleur lázadásában manifesztálódik. A rendezőnek mégis sikerül abba a végső hangulati sávba terelni a nézőt ahol nem a tragédia, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége dominál. Miközben a film végig a tragédia és komédia, a banális és az eredeti határán egyensúlyoz, az élet valóságának dialektikáját érezteti, s nem veszi túl komolyan önmagát.
