Götz Spielmann filmje a thriller műfajából bontakozik ki. Hőse az osztrák főváros árnyékos oldalán, bűnözők és kurvák között éli kisszerű, fantáziátlan életét. A megváltást egy nő, a fiatal és külföldről jött Tamara szerelme jelenti. A szabadsághoz, a meneküléshez azonban pénz kell. A képletben a férfiak képviselik a bűn világát, a bűnözői természet a kupleráj tulajdonosát és beosztottjait éppúgy jellemzi, mint az ebből a helyzetből megszabadulni igyekvő Alexet, akit viszont nemcsak vágyai, de Tamara kimondatlan elvárásai is inspirálnak. A félresiklott bankrablást követően a rendező műfajt vált és a thriller feloldódik egy lélektani drámában, ahol a sötét oldalt már nem a bűn, hanem az elfojtott lelki terhek képviselik. A film második fele észrevétlenül belesiklik egy olyan világba, amelyet a korai Wenders vagy Fassbinder filmjeiből ismerünk, ahol sokkal inkább az emberek vágyairól, szándékairól, az érzések zűrzavaráról beszélnek, mintsem a cselekedetekről, amiknek éppen a hiánya dominál. A főszerep itt már megoszlik Alex és a szomszédban lakó rendőr felesége, Susanne között. A nő és férje már hosszú ideje hiába próbálkoznak a gyermeknemzéssel, a rendőr terméketlensége ezt mindig meghiúsítja, ráadásul a fatális baleset, a bankrablásnál véletlenül lelőtt lány emléke végig ott kísért és megrendíti kapcsolatukat. Alex ugyanakkor egy elszólást követően felismeri a rendőrben Tamara gyilkosát. Bosszúszomja csillapíthatatlannak tűnik, ám a dolgok összetettebbek, már nem olyan fekete-fehérek, mint a thrillerben, az utolsó szót nem ő mondja ki.
Bár a véletlen indokolatlanul megnövelt szerepe -- a rabló és a rendőr találkozására gondolunk -- kissé kimódolttá tették a sztorit, a megtorlásra készülő, s közben nagyapja farmját rendbe tevő Alex sokat ismételt favágó jelenetei pedig kissé lelassították a cselekményt, a Revans ízlésesen felépített kamaradráma lett. A fényképezés gyakran alkalmazza a statikus kompozíciókat, amelyekben a szereplőket a szűk szobák dísztelen falai szinte agyonnyomják. A szerelmesek szenvedélyes szeretkezését a zuhanytusolóban a mindennapi életük sivár tárgyai foglalják keretbe. A rendező Cassavetes vagy Fassbinder stílusjegyeit elsajátítva ábrázolja gyökértelenségüket, elvágyódásukat a hétköznapok mocskából. Spielmann olykor a japán mester, Ozu elhíresült módszerét is alkalmazza, mikor a kamerát derékmagasságba leengedve hősei bezártságára és perspektívátlanságára utal. Ugyancsak ez a technika figyelhető meg a nagyapa bemutatásakor is, akinek tisztességes figurája ellenpontozza Alex bűnösségét. A becsületben és munkában megőszült, vasárnaponként templomba járó és feleségét gyászoló öreg életének relikviái viszont nem sokban különböznek az Alex által hátat fordított „bűnös” világtól. Ilyen díszletek előtt zajlik le a Dardenne-fivérekre jellemző dráma, amelyben a személyiségek elrejtőznek, míg a vágyakat gyakran egzisztenciális vagy morális elvárások keresztezik.
