Filmhu: Miként zajlott az előválogatás, és hogyan született meg a végső döntés?
Muhi Klára: A hattagú előzsűri két csoportban nézte meg a nevezett alkotásokat. Pintér Judit, Lakatos Róbert és én elsősorban történelmi filmeket és portrékat kaptunk a csomagunkban. Mindkét csoport körülbelül két tucat filmet javasolhatott a versenybe. S tartottunk egy közös napot, amikor megmutattuk egymásnak azokat a filmeket, amelyekkel kapcsolatban úgy éreztük, hatan okosabbak leszünk. A legtöbb vita idén talán Gulyás János Civil jelentés című filmjéről volt. A dokumentumfilmes szakma részéről gyakran elhangzik - utoljára ősszel, a pécsi filmtalálkozó doku-kerekasztalán -, hogy amennyire lehet, az előzsűri szűkítse a versenybe jutó dokumentumfilmek számát, hadd kapjon nagyobb figyelmet az a néhány, valóban minőségi film. De a nagyszámú nevezés, és a kiegyenlített színvonal miatt ez valahogy sosem sikerül. Mi is sokat alkudoztunk egymással és a Szemletanáccsal, míg végül a negyven feletti filmszám kialakult.
Filmhu: Melyek a legfontosabb tendenciák? Vannak-e érzékelhető változások az elmúlt évekhez képest?
M. K.: Én valamiért mindig bízom a csodában. Hogy, mint néhány éve a játékfilmben, előáll egy fiatal generáció, és felrúgja végre azt az avítt, a nyolcvanas évek közszolgálatiságát idéző dokufilmezést, amibe évek óta beleragadtunk.
|
| Részlet a Három hiányzó oldalból |
Sok-sok megrázó sors tárult fel előttem, rengeteg érdekes információhoz jutottam, de azért a csoda idén is elmaradt. A történelmi filmek között makacsul tartják magukat a terjengős, filmszerűtlen oral historyk. Pedig volt jó pár forró téma, - például a Benes dekrétumok hatásáról, a híres Kasztner vonatok historikus hátteréről, a magyar Schindlernek is nevezett Ocskay László titokzatos zsidómentő akciójáról, a délszláv háború néhány magyar vonatkozású epizódjáról, a bori rézbánya munkaszolgálatosainak drámájáról, a hatvanas évek híres Moszkva téri galerijéről, a KALEF-ről, stb. Az említett filmek közül azokat juttattuk a versenybe, ahol az alkotók filmként, nem pedig hangos történelemkönyvként dolgozták fel témájukat.
Filmhu: Vajon az elmúlt években tapasztalható viszonylagos témaszűkösség és eszköztelenség pusztán az anyagi források hiányának köszönhető?
M. K.: Talán ez most a legérzékenyebb kérdés a dokufilmesek körében, hogy miként függ össze a pénz és a minőség? Hiszen az idei 200 körüli nevezés arról szól, hogy a különböző források, alapítványok, televíziók több száz millió forintot költenek a műfajra. A filmek mégis többségükben szegényesek, slamposak, hevenyészettek. Két három nap forgatás, ugyanannyi vágás... Senki nem világít, nem forgat celluloidra. S aztán ha az ilyen film egyetlen csatornának és fesztiválnak sem kell, nehéz megmondani, hogy a műfajban ínség van, vagy pazarlás...
A legfájdalmasabb azt látni, hogy a legtöbb film, mintha semmilyen szerkesztőségi, produceri, vagy műhely-kontrollon nem ment volna át. Valószínűleg mi voltunk az első nézői. Fogalmam sincs, hogy lehet abból a csapdából kimászni, amelyet alapvetően az szül, hogy egy alapítvány sem nem műhely, sem nem szerkesztőség. És ha valaki az elnyert pénzből igénytelen filmet készít, annak nem nagyon van következménye.
|
| Végül egy kiemelt információs film, a Mami |
Filmhu: Mely műveket és alkotókat lehetne mégis kiemelni?
M. K.: Azért nem rossz a mezőny! A történelmi filmek közül számomra rettentő izgalmas volt Fonyó Gergely filmje, a már említett Ocskay László századosról. Mindhárman nagyon szerettük Schuster Richárd Három hiányzó oldal című tragikus bori románcát, fantasztikus Forgács Péter új filmje, a teljes 20. századot átívelő Von Höfler vagyok. Ismét tehetséges filmmel jelentkezett Vági Barbara és Talán Csaba (Maradunk) Örülök, hogy versenyben van a Banovich portré és a Faludy szerelmei. Az információs programból pedig mindenkinek ajánlom két magyar származású külföldi fiatal filmjét (Ursula Ambach: Mami, Cantu Benjamin: A világ chaimé), melyek számomra a legkorszerűbb dokumentumfilmezést képviselik.
