Filmhu: Miként zajlott az előválogatás, és hogyan született meg a végső döntés?
Muhi Klára: A hattagú előzsűri két csoportban nézte meg a nevezett alkotásokat. Pintér Judit, Lakatos Róbert és én elsősorban történelmi filmeket és portrékat kaptunk a csomagunkban. Mindkét csoport körülbelül két tucat filmet javasolhatott a versenybe. S tartottunk egy közös napot, amikor megmutattuk egymásnak azokat a filmeket, amelyekkel kapcsolatban úgy éreztük, hatan okosabbak leszünk. A legtöbb vita idén talán Gulyás János Civil jelentés című filmjéről volt. A dokumentumfilmes szakma részéről gyakran elhangzik - utoljára ősszel, a pécsi filmtalálkozó doku-kerekasztalán -, hogy amennyire lehet, az előzsűri szűkítse a versenybe jutó dokumentumfilmek számát, hadd kapjon nagyobb figyelmet az a néhány, valóban minőségi film. De a nagyszámú nevezés, és a kiegyenlített színvonal miatt ez valahogy sosem sikerül. Mi is sokat alkudoztunk egymással és a Szemletanáccsal, míg végül a negyven feletti filmszám kialakult.
Filmhu: Melyek a legfontosabb tendenciák? Vannak-e érzékelhető változások az elmúlt évekhez képest?
M. K.: Én valamiért mindig bízom a csodában. Hogy, mint néhány éve a játékfilmben, előáll egy fiatal generáció, és felrúgja végre azt az avítt, a nyolcvanas évek közszolgálatiságát idéző dokufilmezést, amibe évek óta beleragadtunk.
|
| Részlet a Három hiányzó oldalból |
Sok-sok megrázó sors tárult fel előttem, rengeteg érdekes információhoz jutottam, de azért a csoda idén is elmaradt. A történelmi filmek között makacsul tartják magukat a terjengős, filmszerűtlen oral historyk. Pedig volt jó pár forró téma, - például a Benes dekrétumok hatásáról, a híres Kasztner vonatok historikus hátteréről, a magyar Schindlernek is nevezett Ocskay László titokzatos zsidómentő akciójáról, a délszláv háború néhány magyar vonatkozású epizódjáról, a bori rézbánya munkaszolgálatosainak drámájáról, a hatvanas évek híres Moszkva téri galerijéről, a KALEF-ről, stb. Az említett filmek közül azokat juttattuk a versenybe, ahol az alkotók filmként, nem pedig hangos történelemkönyvként dolgozták fel témájukat.
Filmhu: Vajon az elmúlt években tapasztalható viszonylagos témaszűkösség és eszköztelenség pusztán az anyagi források hiányának köszönhető?
M. K.: Talán ez most a legérzékenyebb kérdés a dokufilmesek körében, hogy miként függ össze a pénz és a minőség? Hiszen az idei 200 körüli nevezés arról szól, hogy a különböző források, alapítványok, televíziók több száz millió forintot költenek a műfajra. A filmek mégis többségükben szegényesek, slamposak, hevenyészettek. Két három nap forgatás, ugyanannyi vágás... Senki nem világít, nem forgat celluloidra. S aztán ha az ilyen film egyetlen csatornának és fesztiválnak sem kell, nehéz megmondani, hogy a műfajban ínség van, vagy pazarlás...
A legfájdalmasabb azt látni, hogy a legtöbb film, mintha semmilyen szerkesztőségi, produceri, vagy műhely-kontrollon nem ment volna át. Valószínűleg mi voltunk az első nézői. Fogalmam sincs, hogy lehet abból a csapdából kimászni, amelyet alapvetően az szül, hogy egy alapítvány sem nem műhely, sem nem szerkesztőség. És ha valaki az elnyert pénzből igénytelen filmet készít, annak nem nagyon van következménye.
Végül egy kiemelt információs film, a Mami
Filmhu: Mely műveket és alkotókat lehetne mégis kiemelni?
M. K.: Azért nem rossz a mezőny! A történelmi filmek közül számomra rettentő izgalmas volt Fonyó Gergely filmje, a már említett Ocskay László századosról. Mindhárman nagyon szerettük Schuster Richárd Három hiányzó oldal című tragikus bori románcát, fantasztikus Forgács Péter új filmje, a teljes 20. századot átívelő Von Höfler vagyok. Ismét tehetséges filmmel jelentkezett Vági Barbara és Talán Csaba (Maradunk) Örülök, hogy versenyben van a Banovich portré és a Faludy szerelmei. Az információs programból pedig mindenkinek ajánlom két magyar származású külföldi fiatal filmjét (Ursula Ambach: Mami, Cantu Benjamin: A világ chaimé), melyek számomra a legkorszerűbb dokumentumfilmezést képviselik.
