A saját szabályaim szerint játszva tudok csak élni

Csecse kis családi ház Pécsett, egy köpésre a Mecsektől, ott, ahol már emelkedik. Martin az ablakból nézi, ahogy egyszerre próbálok felérni és levegőt venni, lejön, beenged. A nappali és a konyha otthonos. De nem ez Martin természetes élőhelye. Az odafönt van, a padláson. A különbség ég és föld. Bámulatos káosz van a szobastúdióban. Nem tudom eldönteni, hogy konstruált káosz, amivel engem várt – merthogy azt mondta, rendet rakott miattam – vagy simán csak káosz.

Egymásnak döntve állnak az ajtó mellett a 26 éves Martin festményei, köztük a remélhetőleg nemsokára vagyonokat érő „Galambjézus megkísértése” című csoda. A polc, amire a képek támaszkodnak, tele porosodó állatos gyerekkönyvekkel, Busidó-kötettel, Marx-könyvvel, filmfesztivál-relikviákkal, bizbaszokkal, a tetején meg összehányva ágaskodnak a díjak, amiket Martin az elmúlt több mint fél évtized alatt begyűjtött. 

Most jöhetne a bevált lózung, hogy lehetetlen felsorolni, hány hazai és nemzetközi fesztiválon díjazták már Helstáb Martin rövidfilmjeit, de nyilván nem lehetetlen. Csak felesleges. Ha Martint sem érdeklik a díjak, akkor kit érdekeljenek. Se vitrin, oklevélből sincs szem előtt sok. Jobb, ha úgy érzi, mintha mindig az első filmjét készítené, így újat tud alkotni. A díjak és fesztiválok mind csak színjáték, kifelé a médiának, befelé meg a díjazottak egójának, mondja. Nem nehéz elhinni, hogy valóban így gondolja: a pálmafamintás rövidgatyájában és batikolt, sasfejes pólójában, elszabadult hajával és remeteszakállával épp úgy néz ki, mint akit egyáltalán nem izgat az ilyesmi. 

Martin épp életművének eddigi szakaszát zárja le a nagyjából fél évtizede készülő Zazongpari című másfél órás filmjével. Jegyzetek tömkelege, firkák, skiccek mindenhol, motivációs feliratok falra ragasztva, édességcsomagolások szétszórva, papírmasé gépfegyver, papírmasé robotkar, papírmasé bármik. 

"Sok munka van még vele, de minden bitjét én csináltam. Mikor elkészül, utána benevezem egy fesztiválra, és ha beválasztják, meg is jelenik. Akkor aztán beülök egy vetítőterembe és megnézem egyedül, mindenki más le van szarva" – mondja nevetve. 

Igazi szerző, egyedül dolgozik, valóban mindenen. Ez azért lehet így – agyal el – mert előbb volt festő, mint filmes. Gyerekkorától Lantos Ferenc képzőművészeti nevelési módszereit szívta magába a pécsi Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolában. 

A Tort ül a kondor díjával az Országos Függetlenfilm Fesztiválon

"A filmkészítés során megszokott, hogy minden feladatra van egy külön ember, az sem számít, ha ez teljesen felesleges. Egy festő nem nagyon függ másoktól. A filmjeimre képzőművészeti alkotásként tekintek, amiket a mozgókép eszköztárának elemeivel hozok létre" – meséli.     

A Zazongpari egyszerre folytatás és az eddigi filmfolyamának ledugózása. Tavaly fejezte be a kitűnő című Tort ül a kondort, ami egyben diplomafilmje is volt a kaposvári egyetemen. Egy „kommandós-szerzetest” alakít benne, akinek a küldetése, hogy egy rejtőzködő óriás szalamandrát elpusztítson (ezt a szalamandrát meg is mutatja, szép). Miután megöli, a kétéltű életenergiája a kommandóst segítő robotba kerül, amit szintén elpusztít, az energia ezután átkerül egy nem létező nyelven beszélő madárlénybe, a kommandós meg jógázni és meditálni kezd, hogy eggyé váljon a természettel. Leírva meredeknek tűnik, az is, mindegy, látni kell. 

Innen indul a Zazongpari, ami 100 évvel később játszódik. Egy újabb csuhás a főhős, aki elindul a misztikus címbeli erdő felkutatására, hogy az ott élő szellemeket elpusztítsa. Itt találkozik a Tort ül a kondor ősöreg főszereplőjével, aki már rég a flóra és fauna része. „Ők ott konfrontálódnak, karddal és gépfegyverrel pusztítanak, a vége felé pedig bejön még egy robot is”, darálja a nem kevésbé húzós történetet. 

"A fejemben ez az egész egy nagy sztori. Minden filmem része ennek, de mindegyik film esetében más a konklúzió. A hipotézisem a Tort ül a kondor, amiben az ember eggyé tud válni a természet rendjével, a Zazongpari pedig tézisként arra jut, hogy nem tud. Ez a végső állításom" – vezet be gondolatbirodalmába, ágya szélén ülve. 

A természet és az ember viszonya Martin örök témája (a pécsi televíziós műsorkészítő szak elvégzése előtt biológiát kezdett tanulni, zoológus akart lenni, de ez nem annyira jött össze), amit filmjeiben filozofikus és társadalomkritikus megközelítésmódok között ingázva elemez. Nekem nyolc rövidfilmje közül a 2017-es Békafecnik a kedvencem. Martin néha letagadná. Szerintem kár lenne.  Viszonylag gyorsan rakta össze a Zazongpari elhúzódó utómunkái közben, de a gyorsaság nem kapkodást jelent: mind mondandójában, mind formájában letisztult film ez. A taoizmus inspirálta, taoista versekre reflektáló, rímekbe szedett metareflexív narrációban vaskos bölcsességgel beszél arról, amiről már korábban is beszélt, továbbgondolva a 2015-ös Az egér, aki egér akart lenni és a Nincs több utolsó mögött húzódó motívumokat. 

A némileg Jan Švankmajert idéző egeres filmben – ami annak ellenére tűnik animációnak, hogy nem az – egy számítógépegér szeretne igazi egérként beilleszkedni a természetbe, a festett-animált Nincs több utolsóban pedig szintén ezt a kifejezetten tragikus összeférhetetlenséget ragozza olyan abszurd karakterekkel, mint a klausztrofóbiás vakond, a tériszonyos madár és a napallergiás gyík. 

A Békafecnik emelkedettebb, az univerzálissal kacérkodik. A művész teremtette, kivagdosott és megfestett papírbékákat a művész nem művészeti alkotásnak szánja: igazi békaéletet akar rájuk erőszakolni. A Mecsekben szabadon eresztett papírbékák rövid története tanítás, ami ironikus módon nem csak a nézőknek szól. A művésznek rá kell ugyanis jönnie, hogy alkotásai nem tudnak békaként viselkedni. A békaszerep eljátszása működésképtelen, sőt, veszélyes. A papírbékaság megélése a járható út. A társadalomkritikai áthallást nem nehéz észrevenni: „Én a saját szabályaim szerint játszva tudok csak élni”, teszi hozzá, burkolt tanácsként a köztünk élő megannyi papírbékának. 

Az ember a természet szabályrendszerének része, de minduntalan megpróbál szembemenni azzal. A legerősebben ez Martin kedvencéből, a Meg kell dögleni című szótlanságában is ütős, két és fél perces animációs műből érződik. Ebben a meglepően absztrakt, térből és időből kiragadott, minimális cselekményt felmutató filmben két meghatározhatatlan őséletforma példázatszerű egyetemes kálváriája pereg kíméletlenül tömören. A lények valaha társak voltak, együtt lakmároztak egy tetemen, mikor azonban az egyik kimúlik, a másik rádöbben, hogy társa hullája csak egy hulla, nincs már identitása, csak tápértéke, ezért meg is zabálhatja. Az emberi jelenlét a Meg kell dögleniben megzavarja a természet rendjét – az egyik lényt kinyíró szörnyet egy ember öli meg – de nem visszafordíthatatlanul. A természet nem legyőzhető.

"Az egyik országos művészeti diákköri konferencián azt a bírálatot kaptam, hogy túl sok mindenről akar szólni a filmem, ezért nem jó. Ez a zsűri aztán az első díjat egy gördeszkázó rénszarvasról szóló filmnek adta. Ezután egy tanárom odajött hozzám és azt mondta, hogy ha egy alkotás rossz lenne attól, hogy sok mindenről szól, akkor a Himnusz egy rossz vers lenne. Ezzel kicsit visszahozott az életbe" – mondja kissé keserűen.

A 2016-os Jó étvágyat, bogaram! egyértelműbben fogalmaz meg kritikát az ember környezetkárosító szarságairól. Ez a film számomra – dobom be Martinnak – nem arról szól, hogy vajon a döglégy és a dögbogár megeszik-e az utcán talált egértetemet, hanem azokról a groteszk szekvenciákról, amelyekben kivesézi, hogy egy állat az ember által ásott urbánus pöcében mégis hányféle módon nyúlhat ki. Helyesel, és nagyjából egyszerre tesszük hozzá, hogy filmje egy kicsit direktebben és naivabban fogalmazza meg ezeket az állításokat a kelleténél. A Békafecnikben és Az egér, aki egér akart lenniben kifinomultabban beszél minderről: a művész-szereplő, azaz az alkotó nem elvenni akar a természetből, mint a Jó étvágyat, bogaram! és a Meg kell dögleni embere, hanem hozzátenni. De ez épp úgy beavatkozás. A természet inkompatibilis azokkal a teremtményekkel, amikre a művész – és vele együtt a társadalom – élhetetlen szerepeket erőltet. Rohadtul lehet sajnálni ezért az életképtelen gépegeret és az erdei tóban szétázó fecnibékákat. 

Filmjei nincsenek túlcsinálva. Semmi flanc, kecmec, sallang és csicsa. Sokáig készülnek, odafigyeléssel és gondosan, de nem látszik rajtuk a polírozottság, épp ellenkezőleg: van valami nyersesség és punkság a küllemükben. Látszanak az ecsetvonások, tapintható a foltokban megszáradt vízfesték, és a közel sem hibátlanul körbevágott papír textúrája, hűlt helye a tűpontosan koreografált steril kameramozgásoknak. 

"Amilyenek a tetteim, a viselkedésem, a beszédem, nagyjából olyanok a filmjeim is. Nem ügyelek arra, hogy bárminek megfeleljek a saját elvárásaimon és intuíciómon kívül, legyen az valamilyen művészeti stílus, műfaj, standard vagy szabály" – foglalja össze ezt a bizonyos punkságot. Egy kis „hatvan ezres” kamerával dolgozik, ugyanúgy jól mutatnak a vetítővásznon a képei, mint egy több milliós gépé, mondja. Nem érdekli a profi technika, a lényeg, hogy a gondolatiság a helyén legyen. 

Többek között ettől válik közelivé a szerző a filmjeiben, teszem hozzá. Abban a tök esetleges kongázásban, ami a Békafecnik zenéje, és ami később – kifejezetten mesterien – egy dombról leguruló vödör hangeffektusa is lesz, nem lehet nem Martint hallani. Erre meg is mutatja azt a minden ezoterikus zsibvásáron petákokért dobált kis dobot, amit püfölt.  

"A zenét nem zeneként, hanem a film olyan szerves részeként nézem, mint mondjuk a beszédet. Tudtam, hogy mi kellett ehhez a filmhez, „helstábmartinosan” pedig egy nap alatt meg tudtam tanulni dobolni" – mondja, majd rábök egy lerúgott mandolinra, ami nincs felhangolva, mert fogalma sincs, hogyan kell, de neki így tetszik a hangja, ezért több filmjének zenéjéhez használta is. Az évek során egyébként kitapasztalta, hogy a hangok és a zene felvételéhez a klotyó a legjobb hely a házban: itt tör össze üvegeket, ha olyan effekt kell a filmbe, vagy pumpálja a mosdókagylót, ha szörcsögést szeretne imitálni, de a félholt mandolint is a budin ülve pengette.

Intermezzo következik. Olyan nincs, hogy nem esik szó Martin 2018-as spanyolországi nyaralásáról, ami inkább nomád elvonulás volt. Két hónapot töltött Costa Brava öbleiben, a sziklákon és erdőkben sátrazva. Mindenki túlélésről szövegelt neki, de „túlélni a rákot vagy egy cunamit kell”, az erdei élet szerinte önfeledt. A vadonban igazán független volt, ez jót tett a kreativitásának, eredetiségének: „A kényelem gyenge embert teremt, a gyenge ember pedig gyenge alkotásokat hoz létre”, mondja. 

Elvonuláson Spanyolországban

Önkéntes száműzetésére kamerát nem vitt, nem alkotni ment, de hangeffektusokat és zenéket azért rögzített: például nyilvános latrinák hangját vegyítette erdei kabócazúgással és a tenger ritmikus hullámzajával. Az áramot laptopjához plázavécék (érdekes visszatérő motívum lett a retyó) vagy bezárt éttermek teraszaira besurranva szerezte. Lefekvés előtt mindig körbevizelte a sátrát, hátha. Halászott saját készítésű botszuronnyal, polipra meg egy kikukázott, kihegyezett seprűnyéllel ment: „Kibeleztem, aztán egy barlangban tüzet raktam és megsütöttem egy félbevágott fantás dobozban”. Sokáig tudna még mesélni, de engem más is érdekel. Kérdezek a jövőről. 

"Mivel nem tudok nem alkotni, ezért ezután is fogok. A Zazongpariban, egy harcost, egy megállíthatatlan fizikai erőt alakítok, a felvételek előtt egy évig napi 2 órát kondiztam, meg csirkecombot és disznóvesét ettem rizzsel, hogy testileg is készen álljak. Aztán az utómunka közben felerősödött az autoimmun ízületi betegségem, amitől az elmúlt egy évben megtapasztaltam a test megállíthatóságát. Ez minden bizonnyal foglalkoztatni fog a jövőben, érdekes téma lehet egy lerottyanó testből utat törő szellemi erő bemutatása" – mondja, felmutatva a betegség miatt felduzzadt ujját.

„Jól van Martin, azt hiszem, hogy megvagyunk, ez egy nagyon fasza végszó volt”, zártam volna le a beszélgetést, de Martin még meg akarta mutatni a macskabőrét. „Mármint, milyen macskabőrt?”, kérdeztem, joggal. Miközben zörög egy nejlonszatyorral, belekezd. 

"Pár éve épp egy filmfesztiválra készültem utazni. Elmentem a boltba szendvicsért és útközben találtam egy döglött macskát. Úgy voltam vele, hogy de jó, van egy szabad estém, gyakorolhatom a bőrnyúzást.

Miért kellett gyakorolni a bőrnyúzást? 

Mert akkoriban sok ilyen videót néztem. De kiskoromban is volt döglöttállat-gyűjteményem. Egy denevér leszakadt szárnya sokáig pihent a fiókomban." 

Felkacagva annyit mondok neki, hogy „oké”. Közben kihúzza a szatyorból, mutatja, hogy milyen frankón megmaradt egyben, csak hát kicsit megkeményedett. A fesztivál előestéjén sietve darabolta fel a macskát, és sózta be. 

"Hajnalig elszarakodtam egy késsel és egy baltával, elkövetve minden lehetséges hibát. A végére csupa bél lett a padló. Reggel írtam egy levelet a filmfesztiválnak, hogy nem megyek, mert megnyúztam egy macskát és hajnali hatkor még ki kellett cserzeni a bőrét. Elvileg ez sokáig téma volt ott utána. De megkaptam az egyik fődíjat" – fejezi be nevetgélve, én meg visszavonom a korábbiakat. Ez még jobb végszó.