„Mi is vonalkóddal a seggünkön élünk” – és előttünk azonnal felrémlik Nagy Ervin formás hátsója, amint felmutatja korunk bélyegét, hmm – nyilatkozta Török Ferenc, a Szezon rendezője, az azonoscímű regény premierjén. Azaz ők, (filmesek, írók, zeneszerzők etc.) a kultúriparban tevékenykedő jeles kultúrcikk-kreátorok eladható terméket kell, hogy előállítsanak, melyet aztán visznek majd, mint – stílszerűen – a kabai cukrot. És ezzel az ő esetében nincs is semmi probléma. A fent emlegetett mozit három hét alatt negyvenezer néző tekintette meg, most pedig igyekeznek megfejelni ezt a kiemelkedő sikert a regény publikálásával, ami a tévedések elkerülése végett, nem a film alapanyaga (a forgatókönyv Podmaniczky Szilárd és Török Feri közös munkája), hanem valamiféle „utózönge”. A Jaffa Kiadó ugyanis élelmesen kitalálta, hogy csináltat egy regényt Bíró Lászlóval az írásos és mozgóképes nyersanyagok ihlető ismeretében. Hogy ez mitől kihívás a szerző számára, milyen másfajta élmény megtapasztalását jelenti a művének egy újdonsült aspektusával szembesülő rendező számára, illetve miképpen hat Bakács Tibor Settenkedő lelkivilágára, arról személyesen számoltak be mindhárman a könyvbemutató alkalmával.
„Rosszkedvünk szabadsága a sorok között fú…” sóhajtja a fent említett kritikus, és ettől a széltől lesz annyira arcpirítóan pontos helyzetrajza a karcagi szorító szubkultúrából szökő srácok életének – melyről néki igazán lehet némi tudomása, lévén földi (ez egyébként majd az íróról is kiderül) – akik szembesülnek azzal a tapasztalással, hogy „a világ nem nagyobb annál a felségterülenél, mit az ember körbepisál egy sör után”.
„Bíró könyvében az van, amiről elvontabban, körülményesebben Heidegger is ír, állandóan érződik a háttérben a nagy semmi.” Mármint a figurákat szorongató űr, a világban való benne-lét, a jelenvalólét, ami egyfajta együttlét, hiszen az egyest mindig másokhoz való vonatkozásában kell elgondolni… - teszem hozzá, aha. Emlegeti azt a távcsövet, amellyel főhősünk (merthogy a regényben egyikőjük az) hazatérvén vizsgálódik és amellyel talán egyre élesebben szemlélődik a világban. Minket is „éleslátásra” és „éles olvasásra” szólít.
Török Ferenc a regényre úgy tekint, mint egykori dokumentumfilmjének – amely a Szezonnak egyfajta előtanulmánya, az aligai üdülőtelep terepszemléje – újabb variánsára. Játékfilmjével összevetve a különbözőség izgalma a szemszögváltásból fakad, hisz míg ő személytelen külső nézőpontból vizsgálódik, elidegeníti tárgyát magától, addig Bíró könyve főhőst avat és egyes szám első személyben szól, „így érdesebbé vált, szaga lett”, míg „én valahogy metaforikusabbnak érzem a saját munkám”.
Az író legnagyob problémája az aspektusra való rátalálás volt, ennek kapcsán felemlegette – kissé mintegy védekezésképpen, hisz nyilván érezte azok értetlenkedését, akik még nem pontosan érezték, miben is áll a rábízott feladat kreativitása – Kuroszava A vihar kapujában című remekművét, ahol is pontosan a szemszögek variabilitásából fakadó így s úgy elmesélt történet-módozatok adnak ki egy zseniális film-egészt.
Hogy esetünkben mennyire mondható zseniálisnak és eredeti ötletnek belebújni egy félig-meddig kölcsönszemszögbe s letenni az asztalra egy „saját” munkát belőle, azt nem tisztünk ehelyütt megítélni. Akik egyengették ennek az ötletnek az útját, ajánlják mindazoknak, akik „kipróbálnának egy kevésbé passzív, újszerű mozizást, a könyv fölötti filmnézést”. Nem állíthatnám, hogy ez éppenséggel kevésbé passzív lenne. De Bakács Tibor odasettenkedik és csitítólag odasúgja: „Fura, de szeretek olyasmiket olvasni, amit úgyis tudok. Valahogy könnyebb utána minden”.
