A szocialista gittegyletek leleplezése – Gazdag Gyula 75.

Gazdag Gyula dokumentumfilmjei összetett társadalmi helyzetekre világítanak rá, ellentmondásos emberi helyzeteket dolgoznak fel és tesznek átláthatóvá anélkül, hogy leegyszerűsítenék azokat. Dokumentumfilmjeit és játékfilmjeit egyaránt a történelmi múlt feldolgozása és a szocialista hétköznapok kifejező megörökítése motiválják. Filmjeiben a humor sosem a rendező távolságtartásából fakad, a filmezés tárgyának természetéből következik, amelyet sosem tesz nevetségessé, mindössze rögzíti a hétköznapi bürokrácia groteszkjét. Megfigyelései levegősek, kerüli a néző véleményének direkt alakítását.

Többek között az ő nevéhez fűződik a Szociológiai Filmcsoportot! című 1969-es kiáltvány is, mely céljaként tűzte ki a szociológiai nézőpont bevonását a filmkészítésbe. A Balázs Béla Stúdióból induló kezdeményezés mint az alkotók és tudósok meggyőződését összefogó dokumentum is jelentős volt, hiszen a kiáltványt hat filmrendező mellett a stúdióban előadó írók és szociológusok közösen alkották meg. Ahogy Grunwalsky Ferenc fogalmazott, akkor már „nagyon régen nem történt ilyen, hogy együtt, különböző értelmiségiek közös álláspontra jussanak valamiről.”

A kiáltványba foglalt alkotói hozzáállás Gazdag egész életművét jellemezte. A mindössze egy évvel később, 1970-ben készült A válogatás sajátos tehetségkutató versenyt örökít meg, melyből a Kádár-rendszer szervezeti működése, a szocializmus szórakozás-felfogása, és az ifjúság műveléséről alkotott képe is világosan kirajzolódik. „Kérem vegyen plajbászt, és írja föl Szabó Ferenc számát, s hívja föl izibe!” – szól a hetvenes évekbeli rádióműsorban a hirdetés, a csepeli ÁFOR KISZ-bizottsága ugyanis beatzenekart keres.

A válogatás

Kilencvenöten jelentkeznek beatzenekarnak – természetesen ennyi együttest eszük ágában sincs végighallgatni. Jelentkezési sorrendben az első ötöt hívják be, „a többi 90 az marad csöndbe.” Szerencsére abból az ötből is csak négy jön el.

A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás hármas egységéből lehetőleg mindhármat állami szervezés alá kell vonni. A KISZ-titkárok elsődleges feladatuknak tekintik a szórakozás „normális” keretek közé szorítását: a fiatalokat szórakoztató bandának ne legyen túl nagy sleppje, lehetőleg egységes öltözékben jelenjenek meg, ne legyen túl hosszú a hajuk, és ha a színes ingeket szeretik, hát üsse kő, csak tiszta legyen. 

A válogatás a színpad helyett dohos tantermekben zajlik: nem az együttesek fellépései, hanem a tanácskozó, szervezkedő KISZ-titkárok értekezletei kerülnek a film középpontjába. Gazdagot a saját fontosságát feladatok és problémák létrehozásával szavatoló sóhivatal, a valódi szervezésre való képtelenségüket magától értetődő természetességgel vállaló bürokraták abszurd párbeszédei érdeklik igazán. A kamera jelenléte még jobban inspirálja a bizottsági tagokat: „Na most még egy örömhírt közlök veled, Sándorom. Amit itt beszélgettünk, azt mind filmre vettük.” Gazdag Gyula a megbeszélések menetét követve mutatja be a dilettáns döntéshozók táncát a semmi körül.

A KISZ-bizottság létének puszta értelme a fontoskodás és a hatalom érzékeltetése, nincs világkép vagy kulturális cél, amely összetartaná a tagokat, akiknek elképzelése sincs arról, mit kínálnának a begyűjteni kívánt fiatalságnak. Mint kiderül, maga a főszervező nem szereti a beatzenét, közelebb áll hozzá a jazz vagy a dixiland stílus, a kultúrfelelős pedig később felveti, hogy „amikor éjfél van és mindenki iszik akkor pengessenek azon a gitáron magyar nótát.” Persze maga a zene csak egy eszköz, hogy odavonzzák az ifjúságot. Arra a kérdésre azonban, hogy mi lesz a következő lépés, ha sikerrel odaszoktatják őket, a válasz: „Ez egy elég komoly kérdés, ezen még nem is gondolkodtunk.” 

A válogatás

A válogatás abszurditását fokozza, hogy a KISZ sem pénzzel, sem felszereléssel nem tudja támogatni a versenyzőket, így valójában a zenekar lehetne az ő segítségükre. „Olyan látszata kell legyen, hogy mi teszünk nekik szívességet” – hangzik el az egyik szervező szájából. A filmben megjelenő helyzetek, az ehhez hasonló mondatok pedig az egész rendszer leképeződéseként működnek. Szimbolikus jelentősége mellett a válogatás szóbeli fordulója megmutatja a hetvenes évek jellegzetes hanglejtéseit, szókészletét, ezzel együtt pedig a KISZ-titkárok gondolkodási horizontját is.

Gazdag következő filmje, a Sípoló macskakő bizonyos értelemben A válogatás alaphelyzetének továbbgondolása, ezúttal azonban az ifjúság nevelésének kudarcát játékfilmes formában dolgozta fel. Budapesti fiatalok érkeznek egy vidéki építőtáborba, megkezdődik a tábor belső rendszerének megszervezése, a feladatok leosztása. Arról, hogy egy hiba miatt elmarad a munka, a felügyelő tanárok különféle programokkal próbálják elterelni a figyelmet, de csak idő kérdése, hogy mikor dől össze a kártyavár. A rendező dokumentumfilmjeinek leleplező jellegére azért a rendszer is felfigyelt, A válogatás, A határozat és a Bástyasétány hetvennégy című filmek is dobozba kerültek, de még a Sípoló macskakő hazai és külföldi vetítési lehetőségeit is korlátozták.

Gazdag Gyula életműve a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének legfontosabb filmes referenciái közé tartozik. Témái, formája szerteágazó, csinált dokumentum- és játékfilmet, vizsgálta a kiszes kultúraszervezést, termelőszövetkezeti vezető és a politikai elit viszonyát, a holokauszt-emlékezet nyolcvanas évekbeli gyakorlatát, valamint dramatizáltan feldolgozta egy magasrangú káder két pszichotikussá váló gyerekének tragédiáját. Széles horizontot kirajzoló érdeklődését, széttartó filmjeit összefogja a rendszer kitartó és megrendítő bírálata, amelyet lazít és ízesebbé tesz Gazdag abszurd iránti rendkívüli fogékonysága. 

A válogatás elérhető a Filmio kínálatában. 

Címlapképen: Gazdag Gyula (Forrás: NFI-Filmarchívum)