Az nem lehet, hogy nincs

Azért erről nem volt szó, hogy egyszer csak nincs… az nem lehet… hisz még annyi mindent tervezett… még járt volna egy kis élet… még akart valamit tenni, még netán alkotni, még valamit… mielőtt közeleg a vég… hát várhatott volna….

… fiatalok vették körül… a Szemlén egymás mellett ültünk az egyik kisfilmes vetítésen. Nekem, tán tucatnyi jelenlegi és volt növendékem, ifjú barátom ült ott, mint alkotó, neki meg tanítványa volt a fél terem…

Mennyi párhuzamosság…

Ő az MTV Ifjúsági Osztályán kezdett asszisztálni, én a Drámain. Párhuzamos osztályba jártunk, ő Máriássyhoz, én Keleti Mártonhoz. Pár éve mai novellákból készült „Könyves-kép”-eket készítettünk, ő is, én is. Vagy húsz esztendeje meg „Közjáték”-ot a Fiatal Művészek Stúdiójában, az Árvai Joli féle FMS-ben… Jolika is milyen korán elment… s az utóbbi években együtt adtuk át az Árvai Jolán díjat, Ö az MRC, én meg a Filmszövetség nevében.

Az MRC, a Magyar Rendezők Céhének elnöke volt, sokáig a FilmJus alapítványnak is… meg tanított az ELTÉ-n, sokan vették körül, mintha minden rendben lett volna…

Csak a filmek, amelyek elkészültek, elkészülhettek… hát bizony lehetett volna több… még inkább kicsit több figyelem…

Pedig szépen indult. Két játékfilm, hazai és nemzetközi díjak, egy tündéri film Gross Arnold világáról, egy másik Vekerdyről…

Aztán az utolsó időkben, - ki hitte volna, hogy utolsók, - ugyancsak szép dolgok. Egy kisfilm, a „Nyolclábú tükör”, amely a bezárt „Lipót”-ban elsőként forgott, meg a „Jajgatán”, - dokumentumfilm egy budapesti, betegeskedő kisfiúról, aki a tápió-bicskei tanyavilágban él, bár gyógyul, ám még sincs minden rendben…

Sok-sok együttérzés, megértés, jó szándék, segíteni akarás a filmjeiben, és a hétköznapjaiban.

Milyen ritka, hogy valakivel, ebben a nem mindig barátságos szakmában, évtizedekig jóban lehetett lenni. És nem csak én voltam így ezzel.

Mennyi közös emlék… a múlt hétről, vagy tizenkilenc éves korunkról, amikor még reménykedtünk… és egy szilveszteri éjszaka, amikor az „urával” táncolt, óvatosan, mert már erősen gömbölyödött a hasa, odabent növekedett a kisleánya…

A lánya, aki díszlet-, és jelmeztervező lett, férjhez ment nemrégiben, talán már neki nő a pocakja. Kanadából érkezett volna haza édesanyjához… Sós Mari nem érhette meg a nagyon vágyott nagymamaságot…

Persze beszélgettünk betegségekről is, inkább bolondozva, mint komor pátosszal…

Az nem lehet, hogy nincs többé Sós Mari.

Mesélik, hogy az utolsó estjén is késői órákig telefonálgatott, e-mail-ezett. Aztán lefeküdt, elaludt… örökre? Jó lenne hinni abban, hogy szépeket álmodik.