Delon ennek kapcsán személyi vagy talán inkább személyeskedő összehasonlításokat tesz a mai állapotok és a között, amit ő a „tegnap mozijának” tart. Úgy gondolja, hogy korábban attól voltak egyebek között élettel teliek a filmek, hogy a színészek „máshonnan jöttek” – Gabin a koncerttermekből, Lino Ventura a birkózósportból, Burt Lancaster a cirkuszból.

Ma viszont a film csak olyan színészeket visel el, akiknek nincs „társadalmi vagy emberi sebhelye” – ezért aztán a filmjeik „fádok”, a „képekben nincs élet”. Antonioni, De Sica, Fellini, Losey, Renoir, Visconti három olyan dolgot tudott, ami nélkül senkiből sem lehet jó filmes: tudtak rendezni, színészt instruálni, és a kamera mögött is mindnyájan otthon voltak. A mai rendezők Delon szerint e három képességből legfeljebb eggyel-kettővel rendelkeznek, ezért „álmaik sántítanak”.

Nem szeretem a sántító álmokat, ezért nem járok többé moziba – szögezi le a Klein úr címszereplője, és hozzáteszi – nyilván nagyon sok pályatársát megsértve vele –, hogy a ma élő színészek közül ő már csak Marlon Brandót tartja nagyra, a rendezők közül pedig legfeljebb Almodóvart, Bessont, Blier-t, Ozont, Polanskit és esetleg Lars von Triert becsüli.