Jesper Jargil, az Idióták operatőre elkészítette dokumentumfilm trilógiájának a Szavahihetőség birodalmának (Troværdighedens rige) harmadik, befejező részét is De lutrede (A megtisztítottak) címmel. Hasonlóan a két előző részhez, ( De ydmygede – A megalázottak, 1998; De udstillede – A kiállítottak, 2000) az új filmben is Lars von Trier a központi figura.

Az első részben, mely az Idióták forgatása alatt készült, a rendező osztja meg gondolatait operatőrével. Többek között megtudhatjuk, hogy mit gondol a filmben szereplő színésznőkről és, hogy paranoiásan retteg a szervi daganatos megbetegedésektől. A második film, ahogy a címe is utal rá, egy, Trier és Niels Vørsel író által 1996-ban tető alá hozott kiállítást mutat be, míg a Megtisztítottak már kizárólag a Dogme 95 csoportra koncentrál.

A Dogma-fívérek néven is emlegetett négyes filmjei a dán filmművészetet ismét dreyeri magasságokba emelték, filmtörténeti jelentőségük vitathatatlan. A film azonban nem csak ezért fontos mű, Lars von Trier, Thomas Vinterberg, Søren Kragh-Jacobsen és Kristian Levring végül beismerik, hogy az igazi tiszta dogma-filmet még nem sikerült megcsinálniuk és talán soha nem is fogja senki megcsinálni. Mindenki csalt a maga módján, ki többet, ki kevesebbet.

Talán von Trier, a vezér került a legközelebb a dogma-film ideájához az Idiótákkal, ami filmnyelvi értelemben felér egy szüzességi fogadalommal. Jesper Jargil filmje a „dogma-csalás” problémáját alapvetően két irányból közelíti meg. Az első szempont a tíz szabály betartásának illetve be nem tartásának kérdése, mely a forgatások alatt 210 számú variációt jelent jelenetenként. Ez a meghozandó döntések számát növeli meg igen komolyan, akkor pedig felvetődik a kérdés: nem arról szól az egész, hogy egyszerűsítjük a filmkészítést?

A másik megközelítési mód, az egész mozgalom már-már gonosz karikírozása, a rendező urak ugyanis a film során folyamatosan ugratják egymást, amibe helyenként egykori tanáruk is beszáll, mint semleges kívülálló.

Ahogy a dogma mögött rejlő elgondolás fokozatosan körvonalazódik, szép lassan a filmrendezők egyéni hangja is jobban elkülönül egymástól. Ez elsősorban az örök kísérletező Lars von Trier és a konvencionálisabb Søren Kragh-Jacobsen közti különbség érzékeltetésében nyilvánul meg. Bár az utóbbi rendezésében készült Mifune utolsó dala sokkal kevésébe formabontó mint "testvérei", éppen ez az a film, mely leginkább el bírt szakadni a „dogmáktól” és a legszabadabban értelmezte azokat, lerázva ezzel magáról a sokéves beidegződéseket.