Az Élő kövek a Freeszfe és a Filmakademie Wien közreműködésével készült. Hogyan kell elképzelni ezt az együttműködést?
Miután a modellváltást követően otthagytuk az SZFE-t, és megalakult a Freesszfe, volt egy közös törekvés, hogy ugyanannyiból forgathassunk, mint a régi egyetemen. A Freeszfe, rengeteg támogató és Tarr Béla segítségével – akkoriban még ő volt az elnök a Freeszfén – sikerült majdnem az összes diplomafilm büdzséjéhez összeszedni a pénzt. Nyolc produkciós ház beállt mögénk, és mindenki befogadott egy-két filmtervet. Én a Filmsquadhoz mentem, ahol Major István producert és Gül Togay kreatív producert ismertem már korábbról. Aztán nyilván kevés pénzből, de nagy lelkesedéssel és egy szuper stábbal megcsináltuk a filmet.
A stáblista végén elég hangzatos a „university supervisoraid" listája: Tarr Béla, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Gigor Attila, Schwechtje Mihály és Nagy Zoltán. Ki hogyan járult hozzá a projekthez?
Nagy szerencsém van azzal, hogy ilyen nagy kaliberű tanáraim voltak, akiknek mind nagyon eltérő és sajátos a hozzáállása a filmkészítéshez. Mindegyiküktől mást-mást kaptam, ami tök jól összeállt. Hajdu Szabi például intenzívbben vett részt az írásnál. Neki szinte minden draftot megmutattam, és utána együtt ötleteltünk tovább. A vágásnál inkább Pálfi Gyuri, Gigor Attila és Schwechtje Misiék voltak jelen. Gyuri nagyon praktikusan látja a filmet, és Attila segített a vágáson keresztül megfogalmazni a mondanivalómat. Lényegében mindenki máshogyan, de támogatott a folyamatban.
És Tarr Béla hogyan vett részt a munkában?
Ő vett részt talán a legintenzívebben a folyamatban, az elejétől a végéig. Bár olvasni nem nagyon olvas draftokat, mert szerinte a forgatókönyv fölösleges, de minden jelenetet egy-egy kártyára felírtunk és úgy néztük, hogy mit ad ki a történet. Ez az ő módszere. Meg a castingnál is már kikértem a véleményét. Béla már az elejétől fogva abba az irányba terelt, hogy a lány és a terapeutájával való kapcsolata a legizgalmasabb része a történetnek, minden mást engedjek el. A vágatokat is megmutattam neki. Általában elég markáns véleménye van minderől, amit aztán a diákjai vagy megfogadnak vagy nem. De mindig nagyon egyenes és konkrét.
Vele régebbről ismeritek egymást?
Annyira nem. 2022-ben tartott egy workshopot a FreeSZFE, amin én is részt vettem. Utána asszisztensként működtem közre a workshopjain.
Nem csak a rendezője, hanem a forgatókönyvírója is vagy a filmnek. Honnan jött az ötlet?
A filmötlet még akkor született meg, amikor kint voltam a ludwigsburgi Filmakadémián ösztöndíjjal. Egy workshop keretein belül készítettem is ebből egy egyjelenetes etűdöt, de utána nem foglalkoztam vele. Eredetileg inkább a rehabokra jellemző vallásos csoportterápia volt az alapkoncepció, de ahogy elkezdtem írni, ez fokozatosan átalakult. Aztán amikor Kizlinger Lilla és Schilling Árpád bekerültek a képbe, akkor kezdett el igazán kirajzolódni, hogy az ő karaktereik és a köztük fennálló viszony az, ami igazán izgalmas. Egészen a vágóasztalig nem tudtam elengedni a kezdeti ötletet: az eredeti filmben nem csak ketten voltak, hanem volt egy közösség és csoportterápiák is.
Alapvetően engem alkotóként és nézőként sem a történetek érdekelnek, hanem sokkal inkább a karakterek és a szituációk. Itt is a lány karakter alakult ki először, ebből jött aztán a rehab-setting és a terapeuta figurája. A férfi nárcisztikus és manipulatív; abban a pozícióban van, hogy képes lenne segíteni a lánynak, de végül az ellenkezőjét teszi. A kérdés az lett, hogy mikor és hogyan él vissza azzal, hogy hatni tud az emberekre. Amint kialakult a két karakter és a köztük fennálló viszony, már csak egy történetre kellett mindezt felfűzni.
A terápia elég jó alaphelyzet egy ilyen karaktertanulmányhoz.
Igen, illetve foglalkoztatott is ez a helyzet. Például, hogy egy ilyen felállásban mennyire kiszolgáltatottá tud válni valaki. Vagy hogy a függőség hogyan jelenik meg, és hogyan függ össze a traumákkal. És az, hogy ilyen körülmények között ez a két embertípus hogyan találja meg egymást, és hogyan lehet ebből tragédia.
A pszichológiai tanulmányaid segítettek az írásban?
Valamennyire biztosan. Nem vagyok képzett terapeuta, BA-n csak akadémiai szinten foglalkoztunk a terápiával, de sokat olvastam klinikai szakpszichológiát, évekig jártam terápiára, ezek mind segítettek megfogalmazni ezt a helyzetet.
Milyen volt maga a forgatás?
Hat-hét napon át forgattunk, vidéken. Sokan végig lent aludtunk – ennek volt egyfajta alkotótábor hangulata. Találtunk egy hatalmas, elhagyatott sportlétesítményt Nógrád-megyében, nagyon izgalmas volt helyszín, de sokat kivágtunk az itt készült jelenetekből.
Mik voltak a legizgalmasabb kihívások?
Sok minden történt, de összességében egészen zökkenőmentesen zajlott a forgatás. Talán a nyitójelenetet volt legbonyolultabb technikailag összehozni. Lillának tényleg rá kellett feküdnie a sínekre, és fontos volt az is, hogy a vonat valóban jöjjön, mert nem lehetett a kettőt teljesen külön venni a fényviszonyok miatt. A távolság nagy volt közöttük, de nagyon pontosan kellett összeidőzíteni a felvétel koreográfiáját, Lilla lejövetelét a sínről és a vonat érkezését – az elég stresszes volt. Meg még a lóval sem volt mindig egyszerű forgatni; volt, hogy megunta az egészet, és elment legelni.
Állatokkal dolgozni mindig macerás. Miért éppen lovasterápia lett a filmben?
Lilla javasolta, amikor kerestük, hogy mi legyen a kulcs a bizalomhoz, aztán elkezdtem utánaolvasni a dolognak. Lillával pár napra mi is leköltöztünk egy helyre, ahol lovasterápiával foglalkoztak. Aztán hárman Árpáddal is visszamentünk. Sokat beszélgettünk az ott dolgozókkal, és együtt voltunk a lovakkal. Mi is átéltük, mennyire profán hatása tud lenni a lovakkal eltöltött időnek. Az fogott meg a módszerben, hogy a ló egyfajta tükörként működik, ahogy az ember magát látja, az megjelenik abban, ahogy a lovak közelednek hozzá. Van az állatokban egy elfogadás, amitől az emberek jobban önmaguk tudnak lenni. Belegondoltunk, hogy mi történne ezzel a sok mindenen átment lánnyal, ha egy olyan helyzetbe kerülne, ahol valaki végre feltételek nélkül elfogadja és szereti.
A zárt cselekményvilág kicsit parabolisztikussá teszi a filmet. Milyen társadalmi vetületei vannak számodra?
Ezen a ponton sokkal relevánsabb a néző értelmezése, mint az enyém. De persze, számomra rímel társadalmi jelenségekre. A kiszolgáltatottság, a hatalmi viszonyok és az azzal való visszaélés kérdései jelennek meg benne, amik szélesebb rétegeket érintenek, nem csak két ember magánügyei.
A Berlinale mondhatni egy kis szünet számodra: amint mész haza, egyből folytatod a munkát Ruben Östlund új filmjében. Mesélnél kicsit erről?
A film (The Entertainment System is Down - A szerk.) főszereplői már megvoltak, de szükség volt a kisebb szerepek megtalálásához magyarországi castingra is, amire Fátyol Herminát kérték fel. Hermina a casting directora és az egyik co-producere is az Élő köveknek, és megkeresett, hogy lenne-e a kedvem segíteni neki ebben. A fél karomat odaadtam volna, hogy lássam, hogyan dolgozik Östlund. Sokat nem mondhatok a titoktartási szerződés miatt, de a tervek szerint májusig forgatunk még. Utána jobban tudok már foglalkozni a saját projektjeimmel is.
Mivel foglalkozol még mostanában?
Csináltunk egy rövidfilmet, ami Szászi Petra filmzenéje köré lett írva, mert idén diplomázik a Zeneakadémián. Egy asszociációs, Isteni színjáték-adaptáció, aminek a felét AI technikával jelenítjük meg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy klasszikusan felvett képeket vegyítünk AI generált képekkel. Ennek most zajlanak az utómunkálatai.
Alkotói szempontból hogy állsz a mesterséges intelligenciához? Pro- vagy anti-AI vagy?
Attól függ. Azt gondolom, hogy az AI-esztétika legtöbb esetben visszataszító, és olcsó, limitált világot tud csak nyújtani. De közben ez a jövő része, és nem tudjuk, hová fejlődik. Kinyit olyan lehetőségeket, amiket eddig más technológiák egyáltalán nem tudtak megközelíteni. Ez is egy technika, mint bármi más, amit lehet ízléstelenül és rosszul használni. Ez most egy kísérlet nekünk, hogy lehet-e jól és izgalmasan is alkalmazni.
„Projektek.” Többesszámot használtál.
Jelenleg két nagyjátékfilmtervet fejlesztek és írok. Az egyik Jancsó-Ladányi Piroskáról szól, akit az ‘50-es években felakasztottak hat kiskorú lánynak a meggyilkolásáért. Teljesen bizarr egybeesés, hogy ugyanaz a neve mint nekem, csak fordítva, pedig nem a rokonom. A történet emiatt régen rajta van a radaromon. Az egyik Tarr-workshopon csináltam ebből egy rövidfilmet, és azóta együtt dolgozunk Tarr Bélával, aki az executive producere és Gül Togayjal, aki a kreatív producere ennek a projektnek. Van egy másik tervem is, de az még korai fázisban van, egyelőre nem akarok róla beszélni.
