Világpolgár
Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenned – mondta egyszer Robert Capa. A legenda szerint a fotós egyszerűen kifordította a híres mondást („Nem elég, ha valaki magyar, tehetségesnek is kell lennie Hollywoodban”), amely a magyar filmesek huszadik századi kiáramlására utalt. Szimplán tehetségesnél azonban ő sokkal több volt: kalandor és világfi, művész és nőcsábász, közben névtelen bakák és hollywoodi hírességek barátja. A televíziós közvetítések előtti korban Capa ablakot nyitott a világra, és olyan közel ment, amennyire csak lehetett. Nyakig belemerült az események sűrűjébe, a legfontosabb pillanatokat sokszor mégis a konfliktuszónák legszélén, egy-egy szétlőtt házban, az utcákon menedéket kereső emberek között, vagy egy sátortáborban kapta el. Képeivel többet mesélt bármennyi szónál. Azt remélte, haditudósítóként élete végéig munkanélküli marad. Nem így lett.
A Budapestet 18 évesen maga mögött hagyó fiú némi berlini és párizsi kitérő után megjárta a spanyol polgárháborút, a második világháború hadszíntereit, és az első indokínai háborút is. 1954. május 25-én egy konvojjal haladt a laoszi határ közelében, amikor az alakulat parancsnokának figyelmeztetése ellenére előresietett, hogy fotókat készítsen. Ezúttal azonban tényleg túl közel ment. Taposóaknára lépett, mindössze negyvenéves volt.
Nők
Gyönyörű volt, és csodálatos, dallamos, romantikus, magyar akcentussal beszélt. (…) Minden lány őrülten szerelmes lett Capába – így emlékezik vissza rá a Robert Capa: In Love and War című dokumentumfilm egyik megszólalója. A vonzalom kölcsönös volt. Capa is imádta a nőket, de igazából soha nem heverte ki Gerda Taro halálát. A fiatal lánnyal még Párizsban találkozott, ő volt, aki sikeresen közvetített Capa és a magazinok szerkesztői között. Robert Capa, a híres amerikai fotográfus alakja is az ő segítségével kelt életre. Amikor nem sokra rá kiderült, hogy a gazdag, sikeres és nagyon is fiktív figura mögött a szegény és akkor még névtelen, budapesti születésű Friedman Endre bújik meg, már nem számított, a képek annyira jók voltak, hogy a lapok így is, úgy is kaptak utánuk. A kettesben kitalált karakter tökéletesen illett a fiúra.
Capa és Bergman
Taro egyébként a spanyol polgárháborúban halt meg, egy tank sodorta el. Capa soha nem házasodott meg, holott bomlottak utána a nők. Leghíresebb szerelme Ingrid Bergman volt, akivel a negyvenes évek közepén ismerkedett meg – Alfred Hitchcock Hátsó ablak című filmjének történetét állítólag éppen Capa és Bergman kapcsolata ihlette.
Háborúk
Egy haditudósítónak elszalasztani egy inváziót olyan, mint öt év Sing Sing után lemondani egy randit Lana Turnerrel – mondta Capa, aki nem is szalasztott el egyetlen alkalmat sem. Igazán nagy fotóssá a spanyol polgárháború tette őt, de ott volt a japán-kínai háborúban, a második világháború észak-afrikai és olaszországi hadjárataiban, közvetlen közelről fotózta a normandiai partraszállást (ezek a fotók utóbb nagyban inspirálták Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése nyitójeleneteinek megkomponálásában), fotózott az első arab-izraeli háborúban és Franciaország indokínai háborújában is. Capa úgy harcolt az erőszak, az embertelenség és paradox módon a háború ellen is, hogy megmutatta, a világ elé tárta azt, különösen az emberi oldalát.
„Tudom, hogy a haditudósító több alkoholt, több lányt, több pénzt és nagyobb szabadságot kap, mint a katona. A véres játék minden stádiumában maga választja meg a helyét, és gyáva lehet anélkül, hogy ezért kivégeznék. Önmaga gondoskodik gyötrelmeiről” – vallott Kissé elmosódva című könyvében akkori érzelmeiről Capa.
Játékok
A fenti idézet így folytatódik: „A haditudósítónak saját kezében a tétje: az élete. Felteheti erre a lóra is, meg arra is, és akár az utolsó pillanatban is meggondolhatja magát. Én játékos vagyok. Úgy döntöttem, hogy az első hullámban, az E-hadtesttel megyek.” De Capa nem csak a normandiai partraszálláskor kockáztatott, hanem jószerével mindig. Amikor nem dolgozott, akkor játszott. Szerette a kártyát, a lovit, és a szerencsejátékokat, és ha tehette, szívesen fotózta a játszó, pihenő, kikapcsolódást kereső embereket (például a bolondozó Picassót vagy a harcok között, a lövészárokban sakkozó köztársasági katonákat).
Szó szerint is játszott, 1946-ban ugyanis a Temptation című amerikai filmben egy mellékszereplő bőrébe bújt. Életét már többen szerették volna filmvászonra vinni: egy időben arról lehetett hallani, hogy Michael Mann készít életrajzi filmet róla, majd tavasszal felröppent a hír, miszerint Paul Andrew Williams is filmet forgatna Capa és Gerda Taro szerelméről.
Sokatmondó mindenesetre, ahogy Capa párhuzamot vont a filmes és fotós élete között: „A háború olyan, mint egy öregedő színésznő: egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén”. Ő már csak tudta.
