Reisenbüchler 1964-ben szerzett dokumentumfilm-rendezői diplomát a Filmművészeti Főiskolán, ám osztályfőnöke, Herskó János eltanácsolta a tüdőbeteg fiatalembert a nagy fizikai teherbírást igénylő szakmától. Annak ellenére, hogy dokumentumfilmesként nem tudott rajzolni, Herskó beajánlotta tanítványát a Pannónia Filmstúdióhoz. Reisenbüchler így nyilatkozott erről a filmhunak:
"Én úgy vagyok "profi", hogy tendenciózusan nem tanultam meg rajzolni, bár biztos meg tudtam volna... Vállaltan vagyok profi amatőr, annyiban vagyok profi, hogy a Filmművészeti Főiskolán nagyon megtanultam filmet rendezni. Bűvész beállítottságú vagyok, aki minden vacakból össze tud egy filmet bűvészkedni. Mialatt ezt teszem, senki nem veszi észre, hogy pocsékul animálok, rosszul rajzolok."
Az autodidakta bűvész-művész számára sosem a grafikai tudás számított, hanem a film üzenete, mondanivalója, a provokálni és tanítani vágyás. Ezzel az elkötelezett hozzáállásával bebetonozta helyét a magyar animáció Macskássyékat követő '60-as évekbeli újhullámában Nepp József, Dargay Attila, Jankovics Marcell és Ternovszky József mellett.
A magyar animáció aranykorának díjesőjéből Reisenbüchlernek is bőven kijutott. Számos nemzetközi fesztiválon nyert elismerést filmjeivel, többek között Cannes-ban, New York-ban, Rómában, Kairóban, és Barcelonában. Munkásságát a magyar állam 1975-ben Balázs Béla-díjjal honorálta, később pedig az Érdemes és Kiváló Művész kitüntetéseket is elnyerte, míg végül 1993-ban Kossuth-díjat kapott.
Számos alkalommal hívták meg előadásokat tartani külföldi animációs egyetemekre, Angliába, Franciaországba, az NSZK-ba. Az önmagát "szakadt nadrágos hippi"-ként jellemző rendező hamar közvetlen viszonyba tudott kerülni a diákokkal.
Elmélyült lázadó attitűdjéből fakadt a nyugati s elsősorban a tengerentúli animációs és vizuális kultúra iránti ellenszenve, melyet technikaliag magas színvonalúnak, de felszínesnek, giccsesnek és lélekromboló hatásúnak tartott. Úgy érezte, az emberiség elvesztette a látását - utolsó filmje, A fény pillanata ennek visszanyeréséről, a látnokok korszakának visszatértéről szólt. A 2002-es Kecskeméti Animáció Filmfesztiválon, ahol a szakma életműdíjjal jutalmazta, ő maga is úgy érezte, hogy ideje saját lelkivilágát tovább építeni, s bejelentette visszavonulását a filmezéstől:
"67 esztendős vagyok, és az animációs film, amelyről sokan azt hiszik ugyan, hogy egy kedélyesen rajzolgatós műfaj, iszonyú fizikai terhelést jelent. És én azt hiszem, szeretnék a jövőben nyugodtan élni. Nem fogok unatkozni. Van egy óriási könyvtáram, nagy videotékám és CD halmaim. Szeretnék kultúréletet élni, tanulni, a saját egyéniségemet tovább építeni. Rengeteg meditációs könyvem van, foglalkozom a keleti filozófiákkal.
Tizennyolc filmet készítettem, és azt gondolom, ez elég. Következetesen építettem az életpályámat, és A fény pillanatát teljesen tudatosan utolsó filmemnek szántam. Ez szintézise az életművemnek. Az elidegenedés a materialista életszemlélet miatt, manapság pedig az emberi értékek és az egész bolygó életanyagának féltése a rideg globalizációtól. Én ezekről gondolkodom, és ez a film is ezt tükrözi."
Reisenbüchler Sándor filmográfiája:
Egy portré századunkból (1965)
A Nap és a Hold elrablása (1968)
Amikor én még kissrác voltam (1969)
Barbárok ideje (1970)
Az 1812-es év (1972)
Holdmese (1975)
Pánik (1979)
Gépmadáravatás 2895-ben New York City-ben .... (1981)
Békéltető expedíció a Mars bolygóra (1983)
Isten veled, kis sziget! (1987)
Allegro vivace (1989)
Zöld intelmek minden napra (1993)
Ecotopia (1995)
Boldog világvége (1999)
A fény pillanata (2002)
állami kitüntetései:
Balázs Béla-díj (1975)
Érdemes Művész (1983)
Kiváló Művész (1990)
Kossuth-díj (1993)
