Kapcsolódó anyagok

Ezek a filmek közelebb visznek minket egymás valóságához

Az SZFE hallgatói nyitják meg a 17. Verzió Filmfesztivált

Robolove (r.: Maria Arlamovsky)

Asimov óta zajlanak a sci-fi műfajban gondolatkísérletek arról, milyen hatással lennének az emberszabású robotok a társadalomra, a Robolove viszont már kézzelfogható valóságként tárgyalja ezt. Miért akarjuk mindenáron emberi formába önteni a gépeket? A robotika úttörői egyetértenek abban, hogy a 21. század ipari forradalmát hozzák el, de céljaik zavarbaejtően ellentmondásosak: egyszerre dolgoznak intelligens asszisztenseken és fáradhatatlan rabszolgákon, érzéki szexjátékszereken és érzékeny lelkitársakon. Maria Arlamovsky filmjéből az is kiderül, mennyire vagyunk biztonságban attól, hogy Terminátorok tapossanak a csontjainkon, és az, hogy milyen jövőt szánnak nekünk a transzhumanisták. (HB)

Az ideológia titkára (r.: Yuriy Pivovarov)

A 16 éves Ivan az ultranacionalista putyini valóságból az orosz kommunista párt ifjúsági tagozatába menekült, de még itt is különcnek számít. A barátságos kamaszfiú az iskolában haverkodás közben agitál, az utcán a vörös hadsereg egyenruháját hordja és minden szabadidejét a Szovjetunió reménybeli feltámasztásának szenteli. Saját magát koravénnek hiszi, esetlensége viszont folyamatosan gáncsolja, túlbuzgósága kínos szituációkba keveri, egyen szó angolóráról, párttaggyűlésről vagy a Sztálin-szobor megkoszorúzásáról. Az 50 perces portréfilm azt épp csak sejteti, mi vezetett ahhoz, hogy Ivan ilyen mélyen a személyiségbe építse a politikai ideológiát, de vicces pillanatai és egy Ricky Gervais-sorozatba kívánkozó főhőse miatt érdemes leülni elé. (HB)

Védelem alatt (r.: Schwechtje Mihály)

„Ne váljatok áldozattá” – sűríti össze egyetlen mondatba a Baptista Szeretetszolgálat védett házában új életet kezdő Marcsi a tanulságot. Előtte kamasz lányoknak mesélte el élete első abúzusban, kiszolgáltatottságban és rossz döntésekben bővelkedő húsz évét, példázva vele, hogy mennyire könnyű áldozattá, például a nyugatinál dolgozó prostituálttá válni. A film maga viszont arról szól, mennyire hosszú és keserves munka ebből a szerepből kilépni. Ez sajnos egyedül nem megy.

A Védelem alatt egy hőstörténet, a hőse pedig Renáta, aki fáradtságot nem ismerve, pótanyaként van ott a prostitúciót maguk mögött hagyó nők mellett, és humorral, türelemmel, empátiával – mindig amire éppen szükség van – próbálja őket önállóságra és felelősségvállalásra nevelni. Mindig van valami gond, de Renáta emberfeletti munkabírása tisztelet parancsol, nyugalmából szinte lehetetlen kizökkenteni, az a szeretet pedig, amivel a gondjaira bízott nők felé fordul, kiapadhatatlannak tűnik. A hétköznapi díszletek miatt ez csak lassan esik le, de Schwechtje Mihály egy szuperhősfilmet készített. (VD)

Erdőrablók (r.: Monica Lazurean-Gorgan, Michaela Kirst, Ebba Sinzinger)

Mi köze van egymáshoz Jason Bourne-nek és az illegális fakitermelés ellen harcoló amerikai környezetvédelmi iroda vezetőjének, Alexander von Bismarcknak? Meglepő, de sokkal több bennük a hasonlóság, mint gondolnánk. Az orosz tajgától egy bécsi kávézón át a perui esőerdőig a legkülönfélébb helyeken tűnik fel, közben titkos kamerával, magát valaki másnak kiadva megy tárgyalni korrupt üzletemberekkel, farönköket engedély nélkül szállító teherautókat követ, magasrangú állami tisztviselőket próbál meggyőzni arról, hogy baj van.

És tényleg baj van, kivágják alólunk az erdőket, és ebből határokon átnyúló bűnszövetkezetek gazdagodnak meg. Először Bismarck kémfilmbe illő munkája nyűgözött le, ezt az érzést fokozatosan felváltotta a természet pusztítása által kiváltott aggodalmam és dühöm. Az érzést fokozta, hogy a doku egyik hangsúlyos történetszála a szomszédunkban, Romániában játszódik, ahol évente Bukarest nagyságú területen tűnik el az erdő. Rendszerszintű problémáról van szó, de a rendszer megváltoztatásáért egy egyén vagy egy kisebb közösség is sikerrel küzdhet – veri a fejünkbe a tanulságot az Erdőrablók. Ne hagyjuk veszni az erdőket. (VD)

Én vagyok Greta (r.: Nathan Grossman)

Greta Thunberg, a svéd klímaaktivista 15 éves korában, 2018-ban robbant be a köztudatba: ismertségét szenvedélyes, sokszor dühös beszédeivel szerezte, amikben a környezet pusztulását végignéző államfőket és felnőtteket kritizálta. Az ő útját követi a világhír felé Nathan Grossman dokumentumfilmje: csatlakozik a svéd parlamentnél tartott egyszemélyes tüntetéseihez, átéli vele az óriási népszerűségi- és gyűlölet-hullámot, és Amerikáig is elkíséri. Grossman a család barátjaként kezdett el forgatni a lányról, de arra biztosan nem számított, hogy ekkora történet fog kikerekedni belőle. 

A lány egyedül fogott bele a pénteki demonstrációkba, majd később tizek, százak, és százezrek csatlakoztak a #FridaysForFuture elnevezésű mozgalmához, ami Magyarországon is elindított egy nagyobb tüntetéshullámot. Résztvevői javarészt gimnazista-korú fiatal felnőttek, akik nem akarják tétlenül végignézni, ahogy az országuk vezetői rendre félresöprik a környezetet óvó törvényjavaslatokat.

Gretáról a legtöbb ember fejében egy jól meghatározható kép él, amit a róla látott képekből és videókból szűrtünk le. Láttuk őt a tüntetéseken, a Time címlapján, vagy amikor vitorláshajójával megérkezett New Yorkba. Grossman egyszemélyes stábként vezet végig minket ezeken a pillanatokon, de most egészen közelről, a lány és a családja oldaláról ismerjük meg őket. Neki köszönhetően lehull a lányról a média behatárolt kerete, és a róla alkotott kép egyre színesebbé válik: ahogy két csúcstalálkozó között a szorongásaival küzd (Greta Asperger-szindrómás – hangsúlyosan "él vele és nem szenved tőle”) és türelmetlenül várja, hogy változás történjen. Látjuk, ahogy eufórikusan táncol, ahogy a gyűlöletes kommenteket olvassa, vagy azon panaszkodik, hogy egy környezetvédelmi konferencián húst szolgálnak fel.

Közben pedig meglátjuk mindazt, ami a szenvedélyes beszédei közben a túloldalon történik: a kiábrándítóan közönyös, Facebookozó öregembereket, akiket egyáltalán nem érdekel, mit mond ez a lány a haldokló környezetről. És ettől csak még szorosabban odaállunk mögé, mert a mi türelmünk is rohamosan fogy. (PJ)

Tengerentúl (r.: Sung-A Yoon)

A Fülöp-szigeteki nők egyik alapvető kereseti forrása a külföldön eltöltött szolgálói munka, Duterte elnök is örömmel fogadja, és “hősként tekint” azokra az emberekre, akik nemzetközi valutát hoznak az országába. Ezek a nők nagyjából két évet töltenek el egy-egy tehetős ázsiai vagy közel-keleti családnál, ahol vezetik a háztartást, gyereket nevelnek, miközben saját családjaik otthon várják őket, és a pénzt, amit megkeresnek. A filippínói rendszernek olyan szinten szerves része lett ez a munka, hogy az erre készülő nőknek lehetősége van részt venni egy speciális tréningen is, ahol az alapvető háztartási feladatok mellett a szolgálói lét lelki oldalára is megpróbálják őket felkészíteni. Az oktatóközpontban az asztal megfelelő terítése és a ruhák hajtogatása mellett olyan szituációkra is megoldást tanítanak, ha a munkaadó verbálisan gyalázza, éhezteti vagy szexuálisan zaklatja őket. Hova kell ütni, mit kell mondani, kit kell keresni telefonon – minden a tananyag része.

Ezeket a szituációkat is a tréningen részt vevő nők játsszák el, színházi fikció és valóság közt egyensúlyozva, és hiába van a végükön egy zavart nevetés és feloldás, hátborzongató abba belegondolni, hogy jó eséllyel tényleg ez vár rájuk. Az oktatói tanácsokat saját történeteikkel színesítik azok, akik már túlestek egy-egy ilyen külföldi utazáson. Bántalmazó, jószívű és hisztérikus munkaadókra emlékeznek, és félig lemondóan mesélnek az álmaikról, a saját étteremről vagy az építész diplomáról, ami egyre messzebb kerül tőlük. A Tengerentúl csendes, de erőteljes kiáltvány a modernkori szolgaságról, amiben az a legfélelmetesebb, milyen organikus, továbbra is fontos része tud maradni egy-egy ország társadalmának. (PJ)

Epicentrum (r.: Hubert Sauper)

Az Oscar-jelölt Darwin rémálma rendezőjének új dokumentumfilmje is hasonlóan hangos sikerrel indította az évet: elnyerte a Sundance filmfesztivál legjobb nemzetközi dokumentumfilmjének járó díjat. Az Epicentrum az izgalmas, hangulatában semmihez sem hasonlítható Kuba történelmére összpontosít, de nem a hagyományos, tényfeltáró módon. Kiindulópontja az ország sorsát megpecsételő spanyol-amerikai polgárháború, melyet a mozi, a varázslatos hazugságokat rejtő filmek világával helyez párhuzamba. A mozit ünnepli, ő viszont minden hamisságot elutasítva, a saját lábán, kamerával a kezében veszi be Havanna utcáit, hogy a valódi, történelem által meggyötört Kubát bemutassa.

A rendező a gyönyörű antik autók között újabb és újabb szereplőket állít meg, hogy meséljenek a mellettük álló ikonikus épületről, az ország történelmében kulcsfontosságú, felrobbant amerikai hadihajó emlékművéről, vagy a valaha virágzó cukorgyárról, ami a Coca Cola-üzemeknek tonnaszámra készítette a fehér aranyat. Legfontosabb főszereplői mégsem a mindenre emlékező nagyöregek, hanem a gyerekek, akik fiatal koruk ellenére tökéletesen tisztában vannak az országukat sújtó korlátozásokkal, az imperializmus romboló hatásával, és a szívükön viselik Trump ellenséges viselkedését is. Színes-szagos road movie az Epicentrum, hús-vér emberekkel a főszerepben. Bárcsak azonnal útra kelhetnénk, hogy személyesen is átéljük Kuba varázsát, mielőtt még túl késő lesz. (PJ)

A 17. Verzió Filmfesztivál dokumentumfilmjeit és a teljes programot a hivatalos oldalon lehet elérni, a fesztivál november 10. és 22. között zajlik.