A történet szerint Lilit egy svéd táborba szállítják, amely csak nőket fogad (Fotó: Valuska Gábor)
Mese is lehetne, de nem az. Gárdos Péter saját szülei történetét viszi vászonra. Holokauszt-túlélő édesapja a háború után egy svédországi kórházba került, ahol elkérte azoknak a magyar lányoknak a listáját, akiket szintén valamelyik svéd rehabilitációs intézetben ápoltak. Száztizenhét levelet írt összesen, sokan válaszoltak is, köztük Lili, akivel azután a kórházban találkoztak, egymásba szerettek, Stockholmban pedig összeházasodtak. Gárdos Péter még májusban, a sajtótájékoztatót követően a Filmhu-nak adott interjújában azt mondta, rendezőként muszáj elfelejtenie, hogy a Hajnali láz a szülei történetéről szól. Amikor a fóti forgatás szünetében arról faggatom, hogy ez végül mennyire sikerült neki, nagyot sóhajt, ugyanakkor határozottan kijelenti, hogy amikor dolgozik, a személyes érintettségre egyszerűen nem is lehet odafigyelni. „Mikor elkezdünk forgatni, az embert elkezdik izgatni a filmrendezés legapróbb kérdései: a díszlet, a színészi játék, hogy a fény hogyan zuhan be az ablakon, a snittelés, az optika… Hogy nekem ehhez a történethez nagyon is közöm van, azt maximum esténként érzem, amikor hazamegyek”.
A rendező színészei között (Fotó: Valuska Gábor)
A rendező édesanyja (az „igazi” Lili) mindenesetre élénk figyelemmel követi a forgatást, de Gárdos Péter azt mondja, „nem engedte közel” a filmhez. „Nagyon-nagyon izgatott, minden este beszélünk, hullafáradtan is felhívom. Nagyon izgatja, ki mit játszik, hogyan sikerültek a jelenetek. De nem akarom, hogy az ő reflexiói, az ő véleménye egy jelenetről, hogy pontosan az történt-e vagy nem az történt, engem befolyásoljanak” – teszi hozzá. A forgatás közben teljes mértékben kiiktatja ezeket a gondolatokat. A szavaiból azonban az derül ki, hogy a Hajnali láz mégis kicsit más, mint a többi filmje volt. „Volt ebben a filmben, ami különös volt, amit egyik filmnél sem éreztem eddig. Azt a típusú kimerültséget és szellemi fáradtságot, amit az ember a huszadik nap után kezd el érezni, most fura módon nem éreztem. Ez érdekes.”
Seregi László operatőr (Fotó: Valuska Gábor)
Hasonló véleményt fogalmaz meg Seregi László operatőr is. „Az első pillanattól kezdve szerelmes vagyok a történetbe, és azóta ebben élek, és ebben gondolkodom. Ez most a minden. Elképesztően fontos állomása az életemnek, és azt gondolom, a pályámnak is, mert abban reménykedem, hogy egy revelatívan gyönyörű filmet csinálunk.” A film különlegességét részben az adja, hogy olyan archív képeket is használ majd, melyeket közvetlenül a háború után svéd híradósok és dokumentumfilmesek készítettek a rehabilitációs intézetek mindennapjairól. Gárdos Péter tervei szerint 6-7 percnyi archív kerül bele a filmbe: „Bizonyos szempontból ezek a pillanatok rekonstruálhatatlanok: az, amit az archívfilmek szereplőinek a tekintetében, viselkedésében, gesztusaiban látunk, megismételhetetlen. Ez nem színészi kérdés. Mi ebbe megpróbáltunk beleilleszteni egy-két pillanatot, amelyek talán nem lógnak ki. Ha ez sikerülne, akkor létrejönne a varázslat”.
Miklós és Lili nagy találkozása (Fotó: Valuska Gábor)
Seregi László is azt mondja, hogy képileg fontos kiindulópontot jelentettek az archív felvételek, és a hitelesség megteremtése szakmailag a legnehezebb feladat elé állította az alkotókat. „Nagyon szerény operatőri eszközökkel dolgozunk, hogy ne manipulált képeket csináljunk, és ne holokauszt-képeslapot készítsünk, mert sok olyan film született már, ami szépeleg”. Az intimitás, a személyesség megteremtését sok esetben a kézikamera használata segítette elő. „Korábban csak nagyon indokolt esetekben kézikameráztam, de most nagyon sokszor van kézben a gép, ami hihetetlen szabadságot ad nekem és a szereplőknek is.”
(Fotó: Valuska Gábor)
Az már a forgatás legelején világossá vált, hogy az akkori állapotokat nem lehet és nem is akarják teljesen rekonstruálni. „Mai fiatal emberekkel nem lehet megjeleníteni azt a borzalmat, azt az állapotot, ami egy 27 kilós embert jellemez. Erről eleve lemondtunk. De ez nem baj, mert furamód valahogy sokkal közelebb, vagy kortársnak tűnnek így a film szereplői, és maguk a helyzetek is.” Ezt már Horgas Péter, a film art directora meséli, aki szerint a Hajnali lázban mindenki megtalálja a maga történetét. „Ez egy szerelmes film: két csodálatos fiatalról szól, akik egy teljesen lehetetlen helyzetből a szerelem erejével egyszerűen életben maradnak, és élni akarnak. Olyan erőről, és olyan reményről beszél ez a film, amire ma nagyon nagy szükségünk van” – teszi még hozzá.
Horgas Péter (Fotó: Valuska Gábor)
Reményre az előkészületek során is sokszor volt szükség. „Négy év kellett ahhoz, hogy sok viszontagság után elkezdhettük ezt a filmet forgatni” – meséli Szekeres Dénes producer. A gazdasági válság kirobbanása és az egyik svéd partner kiválása egyáltalán nem könnyítette meg az alkotók dolgát. Menet közben ráadásul átalakult itthon a filmtámogatás rendszere, hiszen az előkészítés még a Magyar Mozgókép Közalapítványnál kezdődött, majd a Filmalapnál folytatódott. A Hajnali láz végül svéd-izraeli-magyar koprodukcióban készült el, költségvetése „nagyságrendben 600 millió forint”, és a tervek szerint jövő év elején mutatják be. „Komoly fesztiválsikereket hozhat az ország számára” – ad hangot reményének búcsúzóul Szekeres Dénes.
Svédországban, Izraelben és Magyarországon forgott a Hajnali láz (Fotó: Valuska Gábor)
Mi már az utolsó magyarországi forgatási napok egyikét csíptük el. A stáb az év elején Svédországban és Izraelben forgatott („Jeruzsálemben forgathattunk a világ szerintem egyik legnagyobb színésznőjével, Gila Almagorral, óriási élmény volt” – meséli ezekről a napokról Horgas Péter), majd július második hetében visszatérnek északra, ahol azt a hajóutat veszik föl, amikor Miklós és a többi menekült megérkezik Svédországba.
Piti Emőke köt (Fotó: Valuska Gábor)
A filmbeli Miklóst Schruff Milán alakítja, szerelmét, Lilit pedig Piti Emőke. A további szerepekben mások mellett Petrik Andrea, Máté Gábor, Gyabronka József, Scherer Péter, Földes Eszter, Kovács Lehel, Tóth Anita, Páll Zsolt, Seres Zoltán látható. Gárdos Péter szerint különös szerencséje volt a színészekkel. „Elsősorban a két főszereplő egészen különös tehetség. Amikor a próbafelvételt csináltuk, tudtam, hogy nagyon jó színészekkel van dolgom, de ez más. Itt nem csak jó színészekről van szó. Az ember nem szívesen használ nagy szavakat, mégis ki merem mondani, hogy egészen nagy formátumú, nagy tehetségű emberekről van szó. Voltak olyan pillanatai ennek a forgatásnak, voltak olyan jelenetek, amikor nem nagyon tudtam mit mondani. ’Szó fennakad, lélegzet bennakad’ pillanatok voltak, amikor tényleg átsuhant az angyal a szobán. Nem is egy ilyen pillanat volt, és ezt nekik köszönhetem. Annyira érzékenyen, olyan mérhetetlen alázattal, olyan különleges, szikrázó tehetséggel vettek részt ebben a közös vállalkozásban, hogy igazán nem tudok rá jelzőket” – meséli a rendező.
Schruff Milán (Fotó: Valuska Gábor)
Amikor Milánt arra kérem, jellemezze a saját karakterét, egy szóval felel: groteszk. „Nekem a groteszk olyan, hogy abban minden benne van. Gyerekkoromban mindig hős akartam lenni. De ugye tudjuk, milyenek a sztereotípiák: a hős mindig magas, izmos, mint a mesékben. Minden gyerek hős akar lenni. De ez nem egy egyszerű hős. A groteszket arra értem, hogy benne minden megvan, nagyon emberi.” Adódik a kérdés, hogy akkor mégis mitől hős ez az ember? „Legyőzi a halált. Miklós elhatározta, hogy nem fog meghalni, és elhatározta, hogy szerelmes lesz, hogy nem fogja feladni. Ez a film is szerintem arról szól, hogy muszáj hinni, muszáj reménykedni, hogy lehet jobb is. Még amikor a legeslegszélén vagyunk, akkor sem, és tényleg soha nem szabad feladni. Egyébként én pont ilyen vagyok. Nem az a típus, aki feladja.”
