A The Witch egy horrorfilm, és a sokadik, amiben boszorkány hozza a frászt a közönségre (pl. Häxan, Sóhajok) de se nem kaszabolós vérfürdő, se nem váratlan és fülsiketítő hangeffektusokkal operáló blöff. A titka, hogy nem csupán horror, de dráma is. Azon belül családi rémdráma. Sokáig nyitott kérdés marad ugyanis, hogy valóban létezik-e egyáltalán a címszereplő boszorkány a film világában, vagy csak a főhősök vallásos képzeletének játékát látjuk. Az egymásra mutogató karakterek közötti konfliktusokban feltárul múltjuk, jellemük és ellentéteik. A The Witch ékesen bizonyítja, hogy nincs horrorisztikusabb és drámaibb a családon belüli erőszaknál. A film további erősségei a részletgazdag és hiteles, kutatáson alapuló korrajz (ami főleg a karakterek babonáiban és tudatlanságában jelenik meg), az odaadó színészi játék, valamint az, hogy a szereplők mind az angol korabeli, archaikus változatában szólalnak meg. Aki nem kérte a tolmácsgépet a Titanicon, hamar megbánta.
A Madárkák című film főhőse a 16 éves Ari, egy angyali hangú kóristafiú, aki Reykjavíkban él, amíg anyja emigrálása miatt vissza nem kell költöznie rég nem látott apjához, egyenesen a Nyugati Fjordok tövébe, egy kis faluba a világ végén. Az elhidegült apa és fia nehezen találja meg a közös hangot, a köztük lévő űr pedig egyre csak nő. A fiú újra a gyerekkori barátok körében találja magát, ahol mostanra már egészen más szabályok uralkodnak. Ari és társai együtt esnek át a felnőtté válás legkülönbözőbb szakaszain, miközben az idősebb generáció csak rossz példát mutat nekik.
Rúnar Rúnarsson (Tűzhányó) második nagyjátékfilmje éleslátóan ábrázolja a fiatalság útkeresésének állomásait, de jeleskedik abban is, hogy a hétköznapi apróságok megmutatásával mesél karaktereiről. A hosszú nappalok fényében úszó fennsíkok látványa lenyűgöző, de funkciója is van: az apa és fia közti űrt finoman érzékeltetik a tágas tájképek. A rendező nem ítélkezik fiatal főhőse felett: végigengedi őt a kísérletezés útján, de a felhőtlen gyerekkor utolsó állomásán egy valódi dilemmával szembesítve engedi csak át a túlsó partra.
A idei fesztivál egyik legkülönösebb filmje Tobias Nölle Aloys című munkája. Címszereplője Aloys Adorn, egy magányos, középkorú privát detektív, aki elhunyt édesapját gyászolja. A férfi visszavonultan él, egyáltalán nem is keresi az emberi kapcsolatokat - a külvilághoz pusztán a nyomozásokhoz használt videokamera köti, ezen a szűk ablakon keresztül nyit csak a külvilág felé. Miután egy este ellopják tőle a kamerát, a megtört férfi váratlan hívást kap egy fiatal lánytól, aki a tettesnek vallja magát. Vera különös ajánlatot tesz Adornnak: visszaadja a gépet és a felvételeket, ha cserébe elmennek együtt „telefon-sétálni”. Amelynek során kölcsönös vonzalom alakul ki közöttük, a férfi számára pedig szépen lassan ismét kinyílik a régen bezárult világ.
Tobias Nölle filmje a 66. Berlinale Panorama szekciójának FIPRESCI díjával jutott el hozzánk a Titanicra. Szokatlan történetét, különleges vizuális világát és hangkulisszáját elnézve nem meglepő, hogy a Berlinale experimentális szekciójában kapott helyet. Korántsem könnyen emészthető film: különféle képek villannak be, vágyak és valóság mosódnak egybe, a főhős pedig zárkózottabb aligha lehetne. A film erősségei a játékos stílus, a nagyszerűen megkomponált képek és a normától eltérő történet - az ilyen alkotások miatt szegezzük a tekintetünket a filmfesztiválok kísérleti szekciói felé.
