A Műanyag égbolt nem is mutatkozhatna be alkalmasabb válogatásban, mint a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Encounters (Találkozások) szekciója, mely arra biztatja a nézőket, hogy tegyenek fel kérdéseket a múltjukról és kérdőjelezzék meg saját világnézetüket. Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta filmjével száz évet utazhatunk előre az időben, egy olyan Budapestre, amely felett műanyag égbolt feszül, ahol az állat- és növényvilág már kipusztult, és egy különleges módszerrel az emberbe ültetett fafajta teszi lehetővé az emberiség fennmaradását.
Bánóczki már az Iparművészeti hallgatójaként is különféle animációs technikákkal kísérletezett, a Holtágban című animációjának minden képkockáját kézzel festette meg. Szabó Saroltával együtt most rotoszkóp technikával dolgoztak, ahogyan a film kapcsán gyakran emlegetett Az élet nyomában vagy a Kamera által homályosan című filmek is készültek. Csakhogy a rendezőpáros ebben az esetben tovább finomította a technikát annak érdekében, hogy a színészek gesztuskészletét minél pontosabban megőrizhessék, így nem szoftverrel, hanem kézzel rajzolták át a figurákat.
A film vizuális világa előkészíti a történetben ábrázolt zavarodottságot: a valósághűség látszatát felkeltő 3D-animált bútorok mellett a rajzolt emberek pont annyira, vagy még kevésbé hatnak igazinak, mint a köztereket díszítő hologramfák. Ezzel a film mintha már a saját diegetikus valóságában is elbizonytalanítana, mintha már esztétikájában is megfogalmazná a kérdést: mit látunk élőnek? Mit nevezünk életnek?
A budapesti emberek 2123-ban a saját életükként tekintenek arra, hogy egy műanyag biodóm alatt, a természettől elzárva élik mindennapjaikat, ahol más emberek testéből növesztett növényekből mesterséges szerekkel felturbózott zselés bogyókat vacsoráznak, hogy aztán legkésőbb 50 éves korukban elvigye őket egy letisztult, modern autó, magot ültessenek a szívükbe, és ujjlenyomat-erezetű fákként táplálékul szolgáljanak az emberiség számára.
Ebben az egyébként is kilátástalan helyzetben érte veszteség a harmincas éveikben járó házaspárt, Stefánt és Nórát. Törhetetlen szerelmük felveszi a harcot a szörnyű körülményekkel: a magára higgadtságot erőltető, feleségéért mindenre elszánt férfit Keresztes Tamás, a végzetesen reményvesztett nőt Szamosi Zsófia alakítja. Animált figurák, valós személyek rögtön felismerhető mozdulataival és mimikájával.
Arra a kivételes kihívásra, hogy a színészeknek díszletek és tárgyak nélkül kellett belakniuk a film fizikailag és érzelmileg egyaránt komplex helyzeteit, a Műanyag égbolt egy jelenete is reflektál: egy omladozó moziteremben, összekulcsolt kézzel nézik az üres vásznat, elképzelik, hogy milyen volt a múlt, az a valóság, amelyben még papírlapokon olvashattak könyveket.
Mellettük feltűnik még Nagy Zsolt külvárosi DJ-ként, felbúg Patkós Márton baritonja egy vezérlőpult mögül, Znamenák István pocakos potentátként félemlíti meg Stefánt, Hegedűs D. Géza pedig bölcs öregként egyszerre válik az emberiség megmentőjévé és veszélyeztetőjévé. A mellékszereplők közül egyértelműen a mikrofonfejű Schell Judit a legváratlanabb választás és egyben a legnagyobb találat, egyedi módon formálja meg a megszállott kutatóorvos jellegzetes karaktertípusát.
Ahogyan konkrét és absztrakt ábrázolás keveredik a valós színészekről mintázott, azután mégis átrajzolt karakterekben, úgy veszi alapul a Műanyag égbolt a valóságunkat. A környezeti katasztrófákat nemcsak konkrétumokban jeleníti meg, mint a sivatagosodó táj vagy az egyre fogyatkozó táplálékforrások, de absztrahálja a környezetpusztítás tömeglélektanát is. A mi „búránk” ugyanis egy olyan világ szabályrendszere, amely a Föld kiszipolyozására épül, amelybe olyan egyértelműen tanulunk bele, hogy az életünk kereteit adó rendszerek megkérdőjelezése sem magától értetődő, egy alternatíva elgondolására pedig fogalmak híján fantáziánk sincsen.
Ebből a szempontból válik igazán valóságossá Nóra és Stefán története is. Ők sem fogalmazzák meg maguktól a fenntartásaikat az életük kereteivel szemben, olyannyira nem, hogy a férfi pszichológusként egyenesen arra teszi fel az életét, hogy másokban elaltassa a kételyt az elviselhetetlenül nyomasztó életfeltételekkel szemben. Nóra szabadulni akarna az életétől, Stefán viszont mindent megtenne azért, hogy még tovább élhessenek együtt, a búra alatt. Az elzárt Budapestről való menekülésük, közös utazásuk során, mintegy véletlenül jönnek rá, hogy a műanyag égbolt nem csak mozgásterüket, de a vágyaikat is korlátozta.
A magyar rendezőket láthatóan egyre inkább foglalkoztatja a növényekkel való közösség újrafelfedezése. A tavalyi évben a Buharovok Melegvizek országa című filmjében például a növények forradalma szabadította fel az emberiséget, de Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmjének katarzisában is a két testvért felemelő, körülölelő fa vált a kapcsolódás játékos-univerzális szimbólumává. Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta filmje is növények és emberek egymásra utaltságát hangsúlyozza, és az áldozathozatal, amely először kietlennek, borzongatónak hat, végül megrendítően természetesnek bizonyul. Így bár animációs technikájával egyedülálló a kortárs magyar filmben, és science fictionként is ritkaságnak számít olyan filmek után, mint a Meteo (Monory Mész András, 1990) vagy Az Úr hangja (Pálfi György, 2018), egy nehezen körvonalazható, mégis egyértelmű új gondolatiságba is illeszkedik.
„Egy utolsó pillantást vetettem még a szalonban felhalmozott kincsekre, a természet csodálatos termékeinek s a műkincseknek e páratlan gyűjteményére, amely egy napon a tenger mélyén fog elpusztulni, azzal együtt, aki őket összegyűjtötte. Magammal akartam vinni az utolsó benyomás eleven emlékképét” – írja Jules Verne Nemo kapítány (más fordításban Húszezer mérföld a tenger alatt) című, a filmben is idézett regényében. Nemo kapitányhoz hasonlóan a Műanyag égbolt szerelmesei sem ragaszkodnak a civilizáció rekvizítumaihoz, nem tárgyakban kívánják megőrizni azt. A szabadságuk lesz az emberségük záloga, és ez sokkal fontosabbnak bizonyul, mint az emberiség által évezredek alatt felhalmozott tudás.
