Ráadásul az, hogy nem egy szórakoztatóipari óriás osztja nekik a lapokat, lehetőséget ad, hogy a játékszabályokat a kedvük szerint formálják, és igazán kiaknázzák az egymás mellett létező világok narratív és stilisztikai lehetőségeit. Pont így állt hozzá Minden, mindenhol, mindenkor című filmjéhez Daniel Kwan és Daniel Scheinert, azaz a Daniels néven dolgozó rendezőpáros.
Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) című elborult fekete komédiával bemutatkozó páros új filmjében nem holmi futószalagon legyártott szuperhőst választott a főszereplőjének, hanem egy morcos kínai-amerikai mosodásnőt. Michelle Yeoh-t. A Tigris és sárkány akrobatikus sztárját szürke ruhák és a permanens túlhajszoltság aurája rejtik. A makacsul köznapi karaktert elrugaszkodott látványelemek, meghökkentő akciójelenetek és váratlan poénok hatalmas forgatagába taszítják.
Annak ellenére, hogy nagyjából két helyszínen - az adóhivatal irodaházában és a mosodában - játszódik, igazi epikus látványorgiát hoznak ki belőle. Evelyn a mosoda csőddel fenyegető adóügyeit próbálja rendezni a kínai újév előtt, miközben fel sem tűnik számára, hogy szelíd férjével egyre távolabb kerülnek egymástól, miközben lányát is elidegeníti magától azzal, hogy állandóan megkérdőjelezi a döntéseit, a testsúlyát és szexuális identitásását.
A morcos ügyintéző (Jamie Lee Curtis) türelme viszont fogy, a folyamat pedig teljesen kisiklik, amikor az adóhivatal irodáját interdimenzionális támadók szállják meg. Evelynnel férje alternatív énje közli, hogy csak ő állhat a párhuzamos világokat fenyegető gonosz útjába. Ezt hongkongi akciófilmekbe és japán rajzfilmekbe illő verekedős jelenetek, abszurd poénok, váratlan érzelmi hullámzások és rengeteg popkulturális utalás követi.
Evelyn a harcokban a másik világokban élő változatainak - például szakács, énekesnő vagy harcművész - képességeit és tapasztalatait veszi igénybe. Danielsék alighanem a dimenzióugrás valaha volt legviccesebb módját találták ki: a szereplőknek az adott helyzetben egy váratlan cselekedettel kell előrukkolniuk, ha képességet akarnak kölcsönözni egy másik énjüktől. Szerelmet vallani az ellenfélnek, papírral szándékosan megvágni magukat vagy ennél ízléstelenebb megoldások is felmerülnek, elvégre egy olyan alkotópárosról van szó, aki az előző filmjét egy fingós vízihulláról készítette. Az anál-dildókkal lefolytatott kung-fu párbajt azért már tényleg túlzásnak éreztem.
A két rendező fogta a játékos ládát, egy nagy kupacba öntötte a tartalmát, és aztán szinte minden felhasználtak. Sosem lehet tudni előre, hogy éppen egy Pixar-filmet vagy Wong Kar-Wai stílusjegyeit fogják megidézni, esetleg két szikla megható párbeszédével fogják egyszerre támadás alá venni a rekeszizmokat és az érzelmeket. A lenyűgöző káosz mégsem céltalan, Evelyn világmegmentő kalandja valójában a családjával való viszonyának rendezését jelenti.
Minden különböző énjében remek a férjet alakító Ke Huy Quan, akiben Indiana Jones egykori fiatal segítőtársát ismerhetjük fel a Végzet templomából. Az egykori gyerekszínész teljesítménye azért is figyelemre méltó, mert több mint 20 éve nem szerepelt kamerák előtt, helyette kaszkadőr-koordinátorként dolgozott. Harcművészeti tudása kapóra jön, ahogy Waymond a szelíd mosodásból egy pillanat alatt akciósztárrá alakul, és vica versa.
A lányukat alakító Stephanie Hsura is egymástól nagyon különböző kulcsszerepek hárulnak, amikkel nagyban bővíti a film érzelmi dimenzióit. Remek volt látni a millió film-és sorozat mellékalakjaként ismerős James Hongot, aki a Nagy zűr kis Kínában gonosz varázslója óta talán nem is kapott fontosabb szerepet a konzervatív nagypapánál.
A Minden, mindenhol, mindenkor az a fajta film, amit széles vigyorral az arcodon nézel végig, mert tobzódik a kreativitásban és az őrült ötletekben. De amennyire felvillanyoz az elején, a végére ezt az energiát fel is éli - a több mint két órányi dimenziók közötti féktelen száguldás sokat kivesz az emberből. A rendezőpáros a film címéhez méltóan tényleg mindent igyekezett belezsúfolni, a végeredmény pedig meglehetősen tömény. Ettől függetlenül mégis olyan film, amiből nagy hiány van: egy eredeti és őrülten szórakoztató sci-fi vígjáték.
Danielsék ezzel megszilárdították a helyüket azon rendezők között, akikre fokozottan érdemes odafigyelni. Szinte biztos, hogy a Marvel és társaik tekintete most Szauron szemeként vetül rájuk, hogy elcsábítva őket életet leheljenek valamelyik másodvonalbeli szuperhős-karakterbe. Reméljük, hogy továbbra is a saját útjukat fogják járni, megmaradnak öntörvényű, vizionárius alkotóknak és a Marvel vagy a DC helyett kevésbé kiszámítható fordulatot fog venni a karrierjük.
