Új sorozatunkban magyar írókkal beszélgetünk a filmhez fűződő viszonyukról, kedvenc rendezőikről, az írás és a film kölcsönhatásáról. Első vendégünk Garaczi László.
Milyen meghatározó filmélményeid voltak abban az időszakban, amikor elkezdtél írni? Mit jelent a film a saját gyakorlatodban?
Garaczi László: Elég korán kezdtem írogatni: A Tenkes kapitánya, Ivanhoe, később Nagyítás, Szelíd motorosok, Andrej Rubljov (és persze a Helga). Majdnem minden nap nézek filmet, hol szórakozásból, hol az aktuális munkámmal kapcsolatban. Azt hiszem, a „kikapcsolódós” időszakokban elég megengedő vagyok, megnézek mindenfélét.
Az írásnak, „az írói életnek” láttad számodra autentikus vagy gondolatébresztő filmes ábrázolását?
Gondolom, nem a Szerelmes Shakespeare-re gondolsz. A főhős ül az íróasztalnál, rágja a tollat, előtte üres papír, nem túl izgi. Néha kimegy, berúg, szakít, hősi halált hal, vagyis mintha részt venne az élet küzdelmeiben, holott lehet, hogy csak anyagot gyűjt. Az írói létmód mintha ellentmondana a képi megjelenítésnek, minden belül történik, fejben, láthatatlanul. Jó szerintem Soderbergh Kafkája és a Bukowski-film (Tótumfaktum Matt Dillonnal). Úgy rémlik, a Nora és Joyce-tól sem készültem ki nagyon (Ewan McGregor játssza Joyce-ot), ezek jutnak hirtelen eszembe.
Steven Soderbergh: Kafka
Nem a Szerelmes Shakespeare-re gondoltam, de az írás tényleges gyakorlatának ábrázolását érdekesnek tartom, épp azért, amit mondasz. Vagy próbálkozás nélkül feladja a rendező, mint David Fincher a Mankben, amelyben semmi nyoma annak, hogy ír a főszereplő, bár a film cselekménye erről szólna. Nagyon gondolatgazdagnak találom viszont Nuri Bilge Ceylan Téli álom című filmjét, amelyben bonyolult táncrendet alakít ki az írni vágyó főszereplő a munka megkezdésének elodázására. Közben láttam a letterboxd oldaladon, hogy megnézted a Capote-ot, azt milyennek találtad?
A Capote rejtélyes remekmű, a Mank viszont pocsék szerintem, nehezen viseltem a szürke manírjait, és hamar feladtam. A Téli álom kimaradt, kösz az ötletet.
A szépirodalmi műveid egyáltalán nem cselekményközpontúak, nem folyamatosak vagy egyirányúak. A témáid, a referenciáid, a vicceid, a megfigyeléseid, a megfogalmazott hangulatok eredeti nyelvi alakzatokban léteznek. De forgatókönyvet is írtál, olyan filmeknek, mint az Ördög vigye, a Video Blues vagy a Nyugalom. Milyen volt alkalmazottként dolgozni?
A film közösségi műfaj, többen készítik, és legtöbbször képben, sztoriban, dialógusban, karakterekben kell gondolkodni. Élveztem ezeket a munkákat, kiemelt a remeteéletből. Új dolgokat kellett megtanulnom, a nyelvjátékos posztmodernnel nem mentem volna sokra. Voltak jó segítőim, színházban a dramaturgok, filmben az angol nyelvű szakirodalom. Tudtam, hogy ezek a munkáim csak kitérők, ha befejeztük, visszabújok a barlangomba. Reméltem persze, hogy hasznosítani tudom az új tapasztalatokat a prózai írásaim narratív mozzanatainál.
Hogy mi a funkciója a forgatókönyvnek egy film létrejöttében, az nagyon változó és rendezőfüggő. Írtam olyan forgatókönyvet, amiből konkrétan semmi nem szerepelt később a filmben, volt, hogy nyomokban tartalmazta, de olyan is előfordult, hogy a rendezés nagyjából követte a forgatókönyv instrukcióit – ott meg a nevem maradt le a stáblistáról.
Sopsits Árpád: Video Blues
Mit gondolsz a magyar regények filmadaptációjáról? Nekem úgy tűnik, mintha kevés lenne, mintha az irodalom nem lenne jellemző inspirációja a magyar filmeseknek. Amikor meg hozzányúlnak valamihez, mint Enyedi Ildikó A feleségem történetéhez, vagy Pálfi György az El valahová című Tar novellához, a film gyakran idegen lesz az eredeti műtől. Persze ott van Tarr és Krasznahorkai viszonya ellenpéldának, de ez mintha egyedülálló volna.
Az a cél, hogy jó film szülessen, szerintem nem kell ragaszkodni az irodalmi alapanyaghoz. Emblematikus műveknél kell egy kis merészség a változtatáshoz (Jumurdzsák beáll várvédőnek), de az irodalmi alapanyag legtöbbször csak kiindulópont, meditációs objektum. Nem lehet megúszni a kreatív adaptációs munkát, a filmes verzió szuverén kitalálását. Persze lehet vámpírkodni sikeres könyveken, abban bízva, hogy az olvasók elmennek a moziba is, lehet a filmet a regény képeskönyvváltozatának tekinteni, de komolyabb rendező inkább inspirációs bázisnak, nyersanyagnak használja az irodalmi művet, amiből kiindulva megteremti a saját öntörvényű világát, ahol a hangsúlyok lényegesen elmozdulhatnak az alapműhöz képest.
Számonkérni szerintem csak a minőséget lehet. Kivételes pillanat, amikor az alapmű és az adaptáció ugyanolyan szellemiségű és minőségű. Krúdy és Huszárik Szindbádja. De az Édes Anna is intelligens feldolgozás Törőcsik Marival, az Ötödik pecsét pedig mindkét formájában remekmű. És Makk Károly Szerelem, Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr, Bódy Gábor Psziché. Ma is vannak erős kísérletek: Szász János Csáthoz és Ágota Kristófhoz kapcsolódó filmjei, vagy mondjuk a Természetes fény (Závada Pál, Nagy Dénes) és a Taxidermia (Parti Nagy Lajos, Pálfi György). Szerintem amúgy Enyedi érzékeny erre a bizonyos témára, talán csak rossz pillanatban sikerült megcsinálnia a filmet, mintha nem passzolna hézagmentesen a (némileg bornírt) korszellemhez. Móriczcal elég sokan kísérleteztek (Árvácska, Rokonok, Úri muri, Légy jó…), az a furcsa, hogy újabb, újraértelmező Móricz-filmek nincsenek. Ami még szomorúbb, hogy Bodor Ádám műveivel is többen próbálkoztak, de nem sikerült megtalálni a kulcsot a történeteihez.
Huszárik Zoltán: Szindbád
Hogy mi a helyzet ezen a téren mondjuk a németekhez viszonyítva (Bádogdob, Katharina Blum… stb.), azt nem tudom, talán nincs is sok értelme nemzeti kultúrákat így összehasonlítani. Érdekes az a verzió is, amikor nem jelentős szövegből lesz jó film, erre rengeteg példa akad (Stalker, Apokalipszis most stb.)
Nem narratív elemekhez való ragaszkodást hiányoltam, inkább arra utaltam, hogy sok adaptációnak nincs viszonya az eredeti művel, akár kritikai, vitázó, feleselő, elemeit tudatosan megtagadó viszonya sem. A Pompásan buszozunk! középiskolai helyzeteiben, zsargonjában, hecceiben, beceneveiben, fiúsan komolyan vett gyagyaságában hasonló viszonyok mutatkoznak meg, mint a Megáll az idő barátságaiban. A kapcsolat a születési évedről, 1956-ról is eszembe juthatott. Mi a viszonyod ehhez a filmhez és Pierre figurájához?
Revelatív volt a film a nyolcvanas évek elején, új módon beszélt 56-ról, ugyanakkor a jelenről is szólt, ismerőseim szerepeltek benne, viszont abban az időben, legalább is az én környezetemben a „Pierre-ek” inkább az öntörvényű élet és az önpusztítás lázadó heroizmusában „jeleskedtek”. Sőth Sanyi, aki Pierre-t játszotta (remekül), és amúgy a Spenót együttes basszusgitárosaként az újhullámos szcéna ismert alakja volt, disszidált, és ma filmes Németországban. Más kor, más életutak.
Van még olyan magyar film, amelynek a szókészlete, (akár verbális) fogalmazásmódja illene a tiedhez? Mennyire figyelsz a párbeszédekre magyar filmekben, volt olyan nyelvhasználat, amelyre különösen felfigyeltél?
Sokszor rémesek a tapasztalataim, úgy is mondhatnám, hogy eddig a Hukkle dialógustechnikája tetszett a legjobban. Nem akarom elviccelni, talán az azért állítható, hogy ma már több olyan filmes van, aki figyel a szereplők beszédére, mint abban az időben, amikor elkezdtem filmekben dolgozni, vagyis a nyolcvanas években.
Garaczi László (fotó: Valuska Gábor)
Szintén a Letterboxd oldaladon láttam, hogy megnézted Pedro Costa No Quarto da Vanda című filmjét, amely Lisszabon Fontainhas negyedéről, és annak szenvedélybeteg lakóiról szól. Hogy találtál rá, milyen hatást tett rád?
Sipos Balázs oldalán láttam, és keményen odavágott. Persze láttam hasonló témájú és zsánerű dokufikciókat, de ebben a műfajban és témában talán ez a legerősebb. Nem tesz engedményeket, könyörtelenül következetes a filmes nyelve és az ábrázolás hitelessége. Az a túlvilági kecsesség és elegancia, ahogy a szereplők a cuccot előkészítik, az alufóliát hajtogatják az egyébként már minden másra ügyetlen kezükkel (lásd: fonalgombolyítás-jelenet), egészen rémületes és megrendítő. A sztaniol lányok Lisszabon-külső poklában. És a film végén a felirat a néhány valós szereplővel (hányan élhetnek ma?), utána a százfős stáb, elég fura. Tudom persze, másképp honnan ismernénk ezeket a durva létformákat, mégis. Nem biztos, hogy tudnám a derítővásznat tartani. De talán nem is volt derítővászon, leszúrtak egy kamerát, és ott hagyták nekik. Technikailag és morálisan is rejtélyes, hogy lehet egy ilyen filmet elkészíteni.
Vonzó disszonanciát teremt a Costa film társaságában az Avatar és a Pi élete, amelyeket szintén nemrég néztél meg az online napló tanúsága szerint. Olyan ízlésről árulkodik, amely egyaránt nyitott a reduktív forma, a független praxis, illetve a legnagyobb elképzelhető erőforrásokkal dolgozó, a valóság nyomait maradéktalanul kiiktató látványosság iránt is. Miket tanultál abból, hogy ennyire ellentétes dolgokat nézel?
Eleve infantilis mindenevő vagyok. Láttam régen a fiammal Az oroszlánkirályt, és arra gondoltam, nem akarom elveszíteni azt a képességet, hogy átadom magam az ilyen „meséknek” is. Úgy hívjuk ezeket itthon, hogy „sírós filmek”. Kedvelem a minőségi Hollywoodot, egyáltalán a popkultúrát, de például az irodalomban szigorúbb vagyok, nehezen olvasok lektűrt és zsánereket.
És persze nem nézek mindig ilyesmit, a filmeket sokszor az aktuális írói munkához kapcsolódóan választom ki: hasonló téma, mentalitás, szerkezet, próbálok tanulni belőlük, jegyzetelek közben stb. A most befejezett könyvemhez (Weszteg) körülbelül harminc-negyven filmet néztem meg, fikcióst és dokumentumfilmeket is.
Peter Fleischmann: Hamburgi betegség
Például miket?
Minden elérhető vírusfilmet megnéztem vagy újranéztem, mondok három érdekeset: Soderbergh: Fertőzés, Fleischmann: Hamburgi betegség, Visconti: Halál Velencében. Kommerszet amúgy tényleg csak kikapcsolódásképpen nézek, mondjuk amikor még nem kezdtem el a következő könyvön dolgozni. Tudom, hogy mit várok ilyenkor.
Skandináv thriller a középkorú nyomozónővel, akinek a magánélete romokban, zugívó, molesztálta a cserkésztáborban a jelenlegi rendőrminiszter, és olyan sorozatgyilkos után nyomoz, aki különböző színű legókat helyez albínó áldozatai szemüregébe. De ezt is abbahagyom, ha zsánerében a saját nívóját sem érik el.
Vagy például a Frida, amivel tegnap próbálkoztam, és az első öt percben kiderül, hogy fantáziátlan életrajzi képeskönyv, aztán amikor realizáltam, hogy a szereplők még a dialógusokban sem egymással beszélgetnek, hanem a nézőt informálják, akkor feladtam. A lazulós filmek nagy része pár perc után kuka. Három-négy kudarc is előfordul, mire egy bekerül abba a bizonyos online naplóba.
Luchino Visconti: Halál Velencében
Hogyan látod a saját irodalmi közegedet, mennyire néznek filmet a barátaid, pályatársaid? Melyik az az öt film, amelyet mindenképp látnia kéne az általad kedvelt magyar íróknak?
A film továbbra is nagyon menő, nem ismerek olyan kollégát, aki ne nézne filmeket, miközben színházba, koncertre, kiállításra nem járunk annyit, amennyit lehetne vagy szeretnénk. Viszont nem adnék tanácsot, szerintem tudják ők, mire van szükségük. Jelenleg a „nagy öregek” közül szerintem Trier, Haneke, Lynch, Kaurismäki, Tarantino érdekes, lehetne persze folytatni a sort a fiatalabbakkal is, a régi nagy klasszikusokról, mint Tarkovszkij, Fellini, Bergman már nem is beszélve...
Az interjúsorozatnak az is a része, hogy a beszélgetés végén ajánlunk magyar és külföldi filmeket az írónak, az interjú és az életmű alapján.
Magyarok közül Elek Judit Sziget a szárazföldön című filmjét kapod tőlünk. Mándy dolgozott a forgatókönyvön, és az összes alkotó közül talán az ő stílusa érződik leginkább a filmen. A film bérházi tumultusa hozzád is közel áll: a megjelenített függőfolyosói párbeszédek és konfliktusok részei lehetnének a közösségi médiádban olvasható ganganekdotáknak.
Külföldiek közül pedig a The Bill Douglas Trilogyt ajánljuk, mivel a kronológiája, az iskolarendszer és a katonaság ábrázolása érdekes az Egy lemur vallomásai folytatásosságának tükrében is.
Köszönöm, és az interjút is.
Garaczi László új regénye, a Weszteg októberben jelenik meg, és már előrendelhető.
