Bár a Netflix saját gyártású kínálatát könnyű az unalmas középszerűséggel azonosítani, néha rizikós projekteket is bevállalnak. A Klaus-szal már elkápráztatták a közönséget és a szakmát is: egy olyan 2D animációt tettek le az asztalra, ami nem próbál meg versenyezni a 3D társaival, hanem előnyére fordítja azok hasznos tulajdonságait, így egy korábban még nem látott hibridet hoztak létre. Elképesztően szép karácsonyi film lett, a Netflix következő saját gyártású animációja pedig még az előzőt is felülmúlja bátorságban.
Az Egy ház, három családról korábban azt mondta Charlotte Bavasso, a Nexus gyártó stúdió társalapítója és producere, hogy „intelligens, szellemes, kedves és szokatlan humorú történetek gyűjteménye” lesz. Nos, talán a forgatókönyvíró, talán a négy, szatíra és abszurd iránt rajongó alkotó vitte más irányba a történetet, de a film minden, csak nem kedves.
A három történet egyetlen házban játszódik, három különböző korban és három ismeretlen helyen. Az elsőben egy furcsa, bolondos építész fejéből pattan ki a soha be nem fejezett, labirintusszerű, kiismerhetetlen ház ötlete, aki még egy elszegényedett családot is meginvitál, ha feladják korábbi lakhelyüket és személyes tárgyaikat. A másodikban egy antropomorfizált patkány teszi meg élete főművének a romos ház rendbehozatalát, még ha ehhez el is kell adósodnia, a harmadik részben pedig ismét egy hatalmas tervekkel teli főszereplőt kapunk, aki szintén nem tudja elengedni az öröklött házat és a nagyratörő vágyait. A helyszínen kívül az egyetlen közös pont bennük, hogy mindegyik részben felemészti a szereplőket az óriási ház.
Mindhárom epizód számos problémát felvet, és sokféle tanulságot beléjük lehet látni: társadalmi és egzisztenciális szorongások, a sikertelenségtől való félelem, a felújítással járó nehézségek, az otthon mibenléte, önmagunk észrevétlen feladása, a mások elismerésétől való függőség, az elmagányosodás, a lét értelmének kérdése, és még sorolhatnám.
Az Egy ház, három család első része
A ház mindegyik részben rohad, hiába próbálják meg a lakók rendbe hozni. Még a személyiségüket is feladják, csak hogy a boldogságnak hitt víziójukat elérjék, de minél jobban küzdenek, annál messzebbre kerülnek tőle. A felszínen minden rendben van, de belül rothad a ház, ami a lakók lelkére is továbbterjed. Míg az első két rész rendkívül hatásosan feszegeti a komfortzónánkat, addig a harmadik ad némi pozitív értelmezési lehetőséget, így feloldva azt a szörnyűséget, amit az első két rész végén érezhetünk, amikor a karakterek (még ha némelyikük eleve állat képében jelenik is meg) kegyetlenül elvesztik méltóságukat, kivetkőznek emberi mivoltukból.
Sötét, groteszk, szürreális, sokszor undorító jelenetek követik egymást, ami annyira szokatlan 2022-ben, mint amennyire elterjedt volt a 70-80-as évek kelet-európai animációiban. Az utóbbi két évben extrán hozzászoktunk a sok szörnyűséghez, ami körülvesz minket, az Egy ház, három család pedig nagyon radikális és hatásos tükröt tart elénk, szembesítve minket olyan alapvető kérdésekkel, mint hogy vajon elégedettek vagyunk-e a saját életünkkel, valóban boldoggá tesznek-e minket a vágyaink, és mennyire maradunk önmagunk, ha másnak akarunk megfelelni. Mindezt olyan lenyűgözően kidolgozott gyapjú- és bábanimációval teszi, ami olykor elfeledteti, hogy kreált világot látunk.
Ki ne ismerné az Aardman stúdió gyurmaanimációit, a legnagyobb bevételt hozó stop motion filmet, a Csibefutamot, a Wallace és Gromit kisfilmeket vagy a Shaun, a bárány sorozatot? Közhely, de az Aardman filmjeire teljes mértékben igaz, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt élvezik őket, az angol stúdió pedig arra is képes volt, hogy tető alá hozzon két egész estés mozit, amiben egyetlen szó sem hangzik el – és mégis roppant szórakoztatóak.
Vagy ott van az amerikai Laika, akik lenyűgözően használják a technikai vívmányokat a bábanimációik elkészítéséhez, legyen az a 3D nyomtatás vagy az óriási robotszerkezetek és a 3D hátterek. A technikai bravúr nem megy a történeteik rovására, a Coraline és a titkos ajtó, a ParaNorman, a Doboztrollok, a Kubo és a varázshúrok és A hiányzó láncszem is izgalmas, látványos és tanulságos film, ráadásul nem ódzkodnak a sötét és súlyos témáktól sem, legyen szó zombikról, pók mostohaanyákról, elnyomó hatalmi rendszerről vagy családi traumákról.
Az Egy ház, három család második része
Az Egy ház, három család történeteit az ír Enda Walsh szerezte (ő írta a Michael Fassbender főszereplésével készült Éhség forgatókönyvét is), a három epizódhoz pedig a nemzetközi animáció legmenőbb alkotói közül válogattak.
A film a belga Emma de Swaef és Marc James Roels alkotásával kezdődik, akik 2012-ben az Oh, Willy... című megható kisfilmjükkel és az aprólékosan kidolgozott gyapjú technikával hívták fel magukra a figyelmet, legutóbb pedig a szintén gyapjúbábokat használó This Magnificent Cake! című fekete humorú szkeccsfilmjükkel arattak sikert, melyben az emberi lét gyarlóságát szürrealizmussal keverték.
A második történetet a svéd Niki Lindroth von Bahr keltette életre, akinek olyan rendkívüli kisfilmek vannak a háta mögött, mint a Tord and Tord (2010), a Bath House (2014), és a The Burden (2017), aki a búskomor történeteibe még a musicalt is beleszőtte – akárcsak az Egy ház, három családban. Bahr ráadásul nemcsak rendezőként, hanem szobrászként is tevékenykedik, a közönség pedig talán David Bowie Blackstar című klipjéből ismerheti a munkásságát, melynek a jelmeztervezője volt.
Az Egy ház, három család harmadik része
A zárórészt mexikói származású Paloma Baeza készítette, aki a londoni The National Film and Television School-on diplomázott a jegesmedve és grizzly medve barátságáról szóló Poles Apart (2017) című kisfilmjével, mely elnyerte a BAFTA- és az animációs Oscar-nak tartott Annie-díjat is. A filmnek egyébként magyar vonatkozása is van, ugyanis Tálas Zsófia, Reisz Gábor (VAN, Rossz versek) állandó alkotótársa volt a vágója.
Végtelen mennyiségű pénzzel van kitömve a Netflix, talán ezért is vállalt be egy ilyen rizikós animációs filmet. A kritikusok körében megosztó darab lett, de végülis ez volt a célja: kizökkenteni minket és a mesterkélt, animált világot használva rávilágítani a valóságra. 2022-ben is leborulunk a stop motion rejtélyes hatalma előtt, ami olyan (fantázia)világokat kelt életre, amikben egyszerre élnénk és menekülnénk tőlük.
