A fiatal tanítónő engedékeny és játékos, eleinte kézen fogva vezeti a gyerekeket a „tudás birodalmába.” Ahogy azonban az már az első jelenetből kiderül, ő is az iskolarendszer kiszolgáltatottja. A derűs ismerkedő foglalkozást egy idősebb tanítónő szakítja meg, aki dühösen benyit az osztályterembe, és összeszidja Juditot az osztály fegyelmezetlenségéért. Az év végére Judit néni idomul, elviselhetetlen szörnyeteggé válik, aki a gyerekek engedetlenségében már csak butaságot és gonoszságot lát.
A kerettörténetet rikító, zsongó epizódok színezik, melyekben a realistább, kívülálló, felnőttes szemszöget átveszi a gyermeki nézőpont. A stilizált terekben nyüzsgő gyerekek, különösen a történet főszereplője, egy kisfiú (Géczi István) képzelete vezeti a cselekményt.
Halász Judit mint Judit néni
Ezek az epizódok tele vannak ordítással, verekedéssel, káosszal, olyan helyzetekkel, amelyek teljesen ellentmondanak a szabályoknak, és lehetővé teszik a világ megtapasztalását egy gyerek számára. De mivel az epizódok a gyerekek észjárása szerint működnek, a felnőttek is, például a két szobafestő-mázoló a képzeletvilág részévé válnak: behuppannak az ablakon, és ahelyett, hogy rendeltetésszerűen használnák a festéket, beleugranak, összekeverik, kifröcskölik, szétkenik egymáson azt. A normák, szabályok áthágása ezekben az epizódokban nem a határok felismerését jelenti, hanem a világ megismerésének egyetlen lehetséges módjaként tűnik fel.
Egy ilyen epizódból ismerjük meg a családot: a vacsoraasztalnál ül a csendes depresszióba burkolózó anyuka, a barátnője, akivel valószínűleg a kedves papa csalja a mamát, a barátnő ellenszenves kislánya, a bűbájos manöken unokatestvérnő és a nagybácsi, aki nyugdíjazott bokszolóként testi fölényével terrorizálja a kisfiút. Egy ponton a kisfiú képzelete, ezzel együtt pedig a narratíva is elkalandozik, börtönbe zárják a behemót bokszolót.
A családi élet kellemetlenségei, sötét foltjai azonban csak az édes gyermekkor mellékízei maradnak. Óvatosan erősítik a szatirikus hangvételt, halványan elbizonytalanítják a kisfiú tökéletes szabadságát és boldogságát.
A burleszkelemek kiélesítik a hangnem kettősségét, az olyan fejezetek, mint a szoba bohócszerű festői, az utcai randalírozás, a vacsoraasztal körüli kergetőzés, a börtönből akrobatikusan kiugráló rabok vagy a divatbemutató szabotálása egyszerre felszabadítóak és veszélyesek is.A burleszk történetileg jellegzetes karakterei olyan figurák, akik vagy alkalmatlanságuk, szerencsétlenségük miatt, vagy csintalan, lázadó természetükből fakadóan a hétköznapokban szokatlannak számító, feltűnő gesztusokkal hirdetik a normák hamisságát. Csapzott csavargók, őrült tudósok, rettenetes gyerekek.
Ehhez a némafilmes hagyományhoz aztán a francia új hullám is visszanyúlt, például Louis Malle Zazie a metrón című filmjével. A nagybátyjával Párizsban bóklászó, nagyszájú és talpraesett kislány a Gyerekbetegségek egyik első jelenetében rögtön felidéződik: a kisfiú legjobb barátját ugyanis Zizinek hívják, és éppen zizit majszol.
Elsősorban a francia filmhez kötődik a gyerekek felforgató, iskolaellenes magatartásának ábrázolása, amely képletes is, a közösség életét szabályozó intézmény és ellenfelei elemzése a társadalom egészéről alkotott bírálat megfogalmazása is. Jean Vigo 1933-as Magatartásból elégtelen című filmjében a gyerekek keményen fellázadnak az iskola hierarchikus rendje ellen: elűzik tanáraikat, elfoglalják a várost, kegyetlen csínyeket visznek véghez. Az anarchia győzedelmeskedik a szigorú szabályok felett.
Kardos Ferenc és Rózsa János, a film rendezői mindketten a legendás Máriássy-osztályban tanultak, többek között Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán és Szabó István mellett. Az Álmodozások kora után a Gyerekbetegségek volt a második nagyjátékfilm, amely kikerült az osztályból – mindkét filmen tisztán érződik a francia új hullám, mindenekelőtt François Truffaut hatása.
„Truffaut sem lelkesedhetett annak idején a francia iskolarendszerért” – mondta Kardos egy, a Filmvilágnak adott interjúban Truffaut önéletrajzi ihletésű filmje, a Négyszáz csapás kapcsán. „A francia társadalomnak nyilván másfajta korabeli gyerekbetegségeiről szólt. Harminc év múltán ezek a gyerekbetegségek felnőttkori szövődményekkel járnak nálunk, veszélyesek és gyógyíthatatlanok. A tanárok nem szeretnek tanítani, a gyerekek nem szeretnek tanulni. A tanárok is iskolakerülők, belső emigrációban élnek, lelkükben kerülik az iskolát, csak éppen oda vannak szegezve a katedrához, nincs hová menniük, nem tudnak mást csinálni.”
Bár ebben az interjúban a rendező későbbi, Iskolakerülők (1989) című filmjéről beszélt, a Gyerekbetegségeknek is ez az egyik fő tanulsága. Mindkét rendező, Kardos Ferenc és Rózsa János karrierjét is végigkísérte az iskola mint a történeteik helyszíne, a diákok és a tanárok sorsa, a fiatalság heves, energikus állapota.
Kardos Ferenc 1963-as filmetűdje, a Miénk a világ expresszíven mutatja meg az önfeledten táncoló, korcsolyázó, duzzadó izmait a tükörben nézegető fiatalságot, míg a Petőfi 73 című filmben egy gimnazistákból és egyetemistákból álló csoporttal játszatja újra az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetét. A diákok az iskolai ünnepségektől eltérően ezúttal nem rekonstruálják, hanem értelmezik Petőfi alakját és a történelmi helyzetet, dühösen, vidáman, őrült zsivajban, együtt gondolkozva saját múltjukról és jelenükről.
Rózsa János pályáját szintén meghatározták ezek a típusú történetek, a Bűbájosok (1969), mely egy fiatal manöken elhanyagolt lányának történetét meséli el, az Álmodó ifjúság (1974) című filmjében pedig a Balázs Béla gyermekkoráról szóló önéletrajzi írásokat dolgozza fel. A Kádár-rendszer iskolarendszerét a Pókfoci (1976) című szatírájában, a szocializmus utolsó éveinek hamis családi idilljét pedig a Csók, anyu (1986) című filmjében leplezte le.
A fiatalság ereje, a gyerekek között eluralkodó anarchia kizárólag a formai szabadságon keresztül érvényesülhet igazán, ehhez mérten a Gyerekbetegségek a lehető legváltozatosabb vizuális eszközökkel, komisz bátorsággal kever különböző ötleteket. Van benne rövid animációs betét Nepp Józseftől, a burleszkből ismert gyorsított mozgás, hirtelen vágás, és az olyan, némafilmek humorát idéző kézműves trükkök, mint például a szobafestés-jelenethez készített nyolcfalú szoba. Az egyes epizódok erőteljes színei és kuszasága felerősítik a gyermeki fantáziavilág érzését, míg az iskolai kerettörténetben egyre dominánsabbá válik egy autoriter, megfigyelő nézőpont, amellyel a gyerekek egyre kevesebbet interaktálnak.
Sára Sándor kivételes operatőri munkája mellett a két rendező sajátos vizuális motívumai is felismerhetőek: Kardos már a Miénk a világban is vizuális humorforrásként használta, hogy kívülről pásztáz végig egy épületen, azzal egyenletesen feltárva annak kaotikus vagy labirintusos belső szerkezetét, de a felső kameraállásból mutatott hangos, összegabalyodó tömegjelenetek is visszatérnek az életművében, például a Petőfi 73-ban.
A Gyerekbetegségek elején az apuka elmagyarázza a kisfiának az óra működését, majd azt mondja: „Holnap reggel 8 órára elviszlek az iskolába, és ott megtanulsz mindent, amit érdemes.” Kardos és Rózsa filmjéből ennek pontosan az ellenkezője látszik, hiszen a tanulás, a világgal való találkozás legjava a játék során, a gyerekek szabadidejében és fantáziájában történik. Persze az óra közben ketyeg tovább, a gyerekek pedig egyre kevésbé veszik észre, hogy saját felfedezéseikre nem jut idő, mert az idejüket már mások osztják be, a fesztelen szabadság helyét pedig szép lassan átveszik a kötelesség, az illem, a felelősségvállalás terhei.
A Gyerekbetegségek elérhető a Filmio kínálatában.
