Tavasz (r.: Roszik Fruzsina)
Gondoltuk volna, hogy a bolti dolgozók nyájas, sokszor indokolatlanul elhamarkodott „Segíthetek?” kérdése mögött egy kétségbeesett szocializációs kísérlet rejlik? Zsuzsa a hétköznapok csendes hőse, aki munkahelyi helytállása után otthon is fáradhatatlanul szolgálja ki örök kamasz fiát és közönyös, távolságtartó férjét. A családi környezet melegségének hiánya hideg fényekben, háromszavas ténymegállapításokban és egy napra jutó, másfél másodperces szemkontaktusokban összpontosul. A filmnek hála most mi nézzük levegőnek azokat, akik levegőnek nézik Zsuzsát. És mennyivel jobban van ez így.
Egy nap aztán az elviselhetetlen monotonitásba szó szerint új színt visz az idős nő. Az idegen pályára tévedő Zsuzsát Antal Olga gyámoltalan támolygással teszi még törékenyebbé. A rövidfilm az otthoni láthatatlanság mellett az elveszett fiatalság, a vágyott újrakezdés és a késleltetett önmegvalósítás témáit idézi meg, miközben abszurd helyzeteivel a humortól sem fosztja meg nézőit.
Az asszony maga mögött hagyott fiatalsága és erejének telje néhány koncentrált képsoron keresztül, egy gyönyörűen lesújtó bulijelenetben elevenedik meg, ahol az üdeség a végkimerültséggel vív szívszorító harcot a képkereten belül maradásért. Az ellentétpár küzdelmét egy FALatnyi mágikus realizmus és egy, Leos Carax Rossz vér című filmjét idéző futójelenet mélyíti tovább. Roszik Fruzsina alkotásának tétje és nagy kérdése: vajon elérkezik-e a beígért tavasz, avagy sikerül-e Zsuzsának időben elszaladnia, mielőtt végleg ráomlik a plafon?
PVRGATORIVM (r.: Kiss Máté Gergely)
Repedező, málló falak, a felgyülemlett stressztől ingerlékeny alkalmazottak, megfizethetetlen gyógyszerárak, működésképtelen terminál – Kiss Máté Gergely szatírája nem elég, hogy teli tárral soroz, de percenként újra is tölt. Hasonlóan éles és fájdalmas nevetésben talán legutóbb a 2021-es Friss Hús győztes Pannónia dicsérete részesített minket – a különbség csupán annyi, hogy míg ott az oktatás volt célkeresztben, itt az egészségügy szövevényében bomlik ki egy 25 perc körüli játékidővel operáló kiseposz.
A címmel belengetett apokaliptikus atmoszféra az útvesztőszerű, misztikus kórházi komplexum minden folyosóján kísér. Dezső (Jankovics Péter) földi pokoljárását bohókásabbnál bohókásabb, elrajzolt figurák szegélyezik, akik két-két percnyi villanással is felejthetetlenek. Néznénk és hallgatnánk őket tovább, de a következő saroknál már újabb sziporka és démon vár, ráadásul olyan színészek tolmácsolásában, mint Balla Eszter, Nagy Katica, Egger Géza vagy Sipos Vera.
A főhős egy apró bringás baleset következtében, mindössze egy karsérüléssel érkezik a kórházba – varratokra sem számít, de nagyobbat nem is tévedhetne. A kórházi látogatás végül vezeklésbe torkollik, és a vallási tematika beemelésével és pellengérre állításával Dezső valós vagy vélt bűnei kerülnek a boncasztalra. Ennek a szellemes párhuzamnak köszönhetően a film túllép az ismerős politikai szatíra keretein, és az elengedés szimbolikus himnuszává válik. Ehhez a transzcendens réteghez szervesen társul a vizuális világ: a kísérteties kórházi létesítmény sötét, temetői csendbe burkolózó tereit az izgalmas fényhasználat és Tóth Evelin Judit széles látószögű felvételei töltik meg élettel.
Csak ki ne derüljön! (r.: Bendó Zsuzsanna, Muchichka László)
Képzeljünk el egy világot, ahol a tavasz fagyos, az ősz meleg, a város zsúfolt, mégis kiüresedett, vagy ahol a bűnös ártatlan, az ártatlan pedig bűnös. Annyira talán nem is kell megmozgatni a fantáziánkat.
Az elmúlt évek hazai filmterméséből a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod és a FOMO a diákok egymás közötti online térben történő kegyetlenségeiről mesélt, a Szép csendben és a Visszatérés Epipóba pedig felnőtt–gyermek viszonyban vizsgálta az offline visszaélés témakörét. A Csak ki derüljön ezeket ötvözve tár elénk egy tanár–diák közötti online abúzust.
Az alkotás rendkívül gazdaságosan takarékoskodik rövid játékidejével, és a probléma valamennyi elágazását elénk tárja, hogy újra és újra együtt kössünk ki egy-egy zsákutcában: a szülői-, tanári-, tankerületi- és a diákperspektíva egyidejű, majd külön-külön is végbemenő szemlélésével válik csak igazán érthetővé, hogy mennyi mozgatórúgó játszik közre az egyes szereplők motivációiban: a jó hírnév, a tanárhiány, a továbbtanulás és az ösztöndíj kérdése – mindet a negatív következményektől, a retorziótól való pánik fogja össze egy csokorba.
Ahogy a fáradhatatlan munka az ügy eltusolására, a hanyag szülői magatartás, a diákok vallatása az iskola(kínzó)padokban és a nyomasztó jogszabályi körülmények egymás után bontakoznak ki, a néző is egyre szorosabban szorítja ökölbe a kezét, mígnem a kafkai eset lefutásával párhuzamosan a vér is kifut az ujjaiból. A zaklató tanár – a gondosan felépített képi prezentálásnak köszönhetően – a vártnál is hátborzongatóbb jelenésként marad meg, miközben a diákok soraiban megbúvó „bűnös” kilétét egy ideig krimiszerű homály fedi. A Fekete pont tavalyi premierje után pedig a rövidfilmnek hála 2025-re is jutott egy fájdalmasan ismerős, remekül megírt és fényképezett, illetve színészi játékkal hitelesített (Herczeg Adrienn, Láng Annamária, Török-Illyés Orsolya) szülői értekezlet.
Az alkotópáros művében nincsenek árnyalt, mély karakterek, csupán azok összességéből megtestesült kis közösségek és hozzájuk csatolt érdekkörök – a rövidfilm így jogosan sorolható azon alkotások közé, amelyek tanító jellegükkel árnyalt képet adnak a társadalmi működés ismert vagy rejtett mechanizmusairól, ezáltal pedig iskolai keretek között is kiválóan vetíthetők.
Waving Distances (r.: Kovács Kinga)
Kovács Kinga táncfilmje a mindenkori emberi kapcsolódás folyamatosan váltakozó dinamikáit porolja le egy archaikus helyszínen, a sivatagi tájban. A homokdűnék hol az éteri felkapaszkodás, hol a soha véget nem érő lejtmenet terepei: ami egyszer tökéletesen simuló, összefonódó harmónia, az másszor disszonáns, taszító erő; ami alkalmanként mentőövként szolgáló támasz, az néha vesztünket okozó buktató, és ami az elveszettségünkre emlékeztető súlyos hiány, az ugyanúgy lehet szívet, és testet tépő, túltelített közelség.
A pasztell földszínekkel dolgozó kisfilmben a sivatag a teljes látómezőt kitöltő fullasztó háttérelem, melyből az ég kékje a feloldozás ígéretével tör elő. A megfoghatatlan homok megfoghatóvá válik: talpunk alatt simul, orrunkba kúszó szagát érezzük, porát belélegezve ízleljük, a szél süvítésében halljuk, míg végtelenségét a CinemaScope formátum epikussága tárja szemünk elé.
A két táncos, Szilvási Anna és Kovács Kinga, a hipnotikus zene ütemeire intimen értintenek, mohón karmolnak, az ütközések által lökődnek, majd a természet erejénél fogva vonzódnak. Ha pedig éppen nem gurulnak, fetrengenek, esnek-kelnek, akkor a szél leheletnyi suttogására lelassulnak, elmélyülnek, mígnem a csend olyan hangos lesz, hogy kezdődhet újra az egész, és be nem következik az üdvözítő megérkezés. A barázdált sivatag, s a felette szétterülő ég ütközéspontjáról csak egyfelé vezethet az út a páros számra: egy harmadik horizonton túlra nyúló végtelenségig…
Irma álma szerdán (r.: Farkas Bianka)
A játékos haranghúzást a méhfészek szúró poklától csupán egy match cut választja el: négy percnyi animációs vegyestechnika, egy csipetnyi body-horrorral, ami után garantáltan mindenki torka viszketni fog. A krimó szépia-esztétikájából és az útonálló figurák falra vetülő árnyaiból csapzik a dohosság. A háromágú függőcsillár dülöngél, a boros serleg a földön reccsen szét, míg a kutya az ajtó mellől vicsorít. Ekkor még nincs elvetve az ódonban megragadható szép eshetősége, de rövidesen felsejlik, hogy itt talán a meztelenség nem báj, hanem sokkal inkább zsírfoltos förtelem és bűzt gerjesztő veszedelem. Ebbe a miliőbe toppan be Irma, magassarkújával és lenge egyberuhájával.
Az alkotó a főhős karakterrajzával és a körülötte lévő világ ábrázolásával éles vizuális határvonalat teremt. Irma és a környezet közötti értékbeli különbségek az animációs technikák kreatív kiaknázásával kapnak plusz réteget. A gyermeki ártatlanság és a félrecsúszott életű szétcsúszottak hamarosan kéz a kézben járnak táncot.
Az alkotó a konkrét, ismerős helyszíneket – a kocsmát és az éjszakai utcaképet – absztrakt terekkel egészíti ki, melyek jelenlétét az álomszerű szituáció is indokolja. A minimalista környezetben a fára mászás és a macskakövek közötti szökdécselés szolgálják a kiindulópontot, ahonnan elrugaszkodva a megrontott test és lélek képe még fájdalmasabbnak hathat.
Üvegház (r.: Sárdi Katalin)
A MOME-s animáció lenyűgözően idézi meg a synthwave esztétikát, minden apró részletében tiszteletben tartva a stílus hagyományait. A filmben visszaköszönnek az 1980-as vizuális világának ikonikus elemei: a lila-pink neonfények, a nyitott tetős autók, a sebességérzetet erősítő hosszú útvonalak, pálmafák és a háttérben lemenő nap. Az elektronikus groove-ok és a dübörgő szintetizátorok szervesen illeszkednek a látványhoz, amelyet, csillogó króm tárgyak és geometrikus, retrofuturisztikus formák gazdagítanak. A karakterábrázolás is stílusos: necc harisnyák, combig érő csizmák, bőrszoknyák, dzsekik, choker nyakláncok szívmedállal; a hajak laza, hullámos textúrája, szélfútta hatása pedig tökéletesen harmonizál az éjszakai autópályás száguldás érzésével.
A nyolcperces alkotás precíz stílusgyakorlat, amely önálló atmoszférafilmként is működne, hisz minden képkockája fokozza a mozis élményt. Igazi különlegessége azonban abban rejlik, hogy miközben csillagos ötösre vizsgázik a synthwave világából, „rossz tanulóként” kísérletezni sem rest. Neonfényeit a városi terekből egy üvegházba költözteti, ahol a hatás frissítően újszerű: futurisztikus bio-labor bontakozik ki a szemünk előtt. A természet és a mesterséges fények összemosása igazán „visszhangzó”, emlékezetes vizuális élményt ad.
A film egyébként szimbólumokkal teli: az üvegház egy metaforikus színtere az alkotó belső világának, amelyben három figura, két színésznő és egy rendező testesíti meg a különböző érzéseket. Ők találkoznak itt, hogy leforgassanak egy filmet, azonban a folyamat nem várt hatással van mindhármukra. A színek összemosódnak, a formák összefonódnak, és a rendezetlen belsőségek organikus szövetként tenyésznek, burjánzanak, dagadnak, mígnem minden nyálkás, amorf tömeg egy pulzáló, elegáns és éltető struktúrává rendeződik, mintha a káosz önmagát találta volna meg a szintetikus harmóniában - a metaforikus-biológiai folyamatok eredménye a horror-synthwave massza. A nagy egyesülést követő szétválás óhatatlanul magában hordozza, hogy egyes darabkáinkat a másik fél viszi magával tovább - jelen esetben is gazdát cserél egy fontos tartozék.
