Mundruczó Kornél: Delta

filmhu: Ha végignézzük eddigi filmjeidet, a Nincsen nekem vágyam semmi városi környezetétől a Johanna földalatti kórházán keresztül a Duna-deltáig, úgy tűnik nekem, az évek során tudatosan kerestél egyre szürreálisabb, stilizáltabb tereket, helyszíneket. Mi izgat ezekben a különleges környezetekben?
 
Mundruczó Kornél: A legstilizáltabb filmem a Johanna volt, de ott maga az operaforma is megkívánta ezt a stilizált gondolkodást. A Deltánál, mint ahogy a többi munka esetében is, a tér szimbolikus ugyan, de egyszerre reális is. Egy valódi helyszín, ami a történet előrehaladtával önmagánál többet kezd jelenteni. Persze még így is kevésbé hangsúlyos maga a táj, mintha egy sivatagban játszódna a film. A sivatagnak például olyan stilizációs ereje van, hogy ha mozgatod benne a szereplőidet, úgy érzed, mintha egy porondon játszódna az egész. Ennél finomabb a Delta: egy folyó különböző ágairól van szó, ahol nincsenek utak, csak hajóval lehet közlekedni.

Nagyon más a jelentése a Deltának télen és nyáron

 
filmhu: És mi kezdett érdekelni, amikor szembesültél ezzel a vidékkel? Hiszen ebben az esetben maga a Duna-delta volt az elsőszámú inspiráció.
 
M.K.: Azt éreztem, hogy ehhez a területhez közöm van, valamilyen módon foglalkoznom kell vele, és utána ehhez a helyszínhez találtam történetet. Ez a tér, hangulat vagy erő nagyon archaikus, és ezért tisztán tud megjelenni benne egy emberi probléma, illetve maga az ember.

A Deltát persze mi úgy használtuk, ahogy most megtalálható, 2007-ben. De már nem egy kietlen tájat kell elképzelni, hanem sokkal inkább egy nagyon idilli, megnyugtató környezetet, mert nyáron forgattunk. Bertók Lajos halála miatt váltottunk évszakot, hogy inkább a paradicsomi állapot legyen uralkodó, és ne a téli, kietlenebb változat. Nagyon más a jelentése a Deltának télen és nyáron.
 
filmhu: Akkor ez a váltás elég nagy különbséget jelenthet az egész filmben.
 
M.K.: Ez így van. Látványban az egyik fekete, a másik fehér. Ha a Lajossal forgatott film, - melyről nagyon remélem, hogy egyszer tényleg el fog készülni - fekete film, akkor amit Lajkó Félix-szel csináltunk, az a fehér verzió. 
 
filmhu:Akartam is kérdezni, mi lesz a Bertókkal már leforgatott anyaggal? Ezek szerint az is el fog készülni?
 
M.K.: Van egy tervünk és egy forgatókönyv-vázlatunk erre, amelyben a már leforgatott anyag animációval egészülne ki. Ebbe a változatba kb. 30-40 percet tudnék felhasználni abból a 60 percnyi, filmileg hasznos anyagból, amit Lajossal vettünk fel. Nagyon szép anyagról van szó, és Lajos kiváló benne: olyan mementót lehetne neki állítani, amelyben méltóképpen megjelenik az ő emberi nagysága.

Őszinteség, nagyszabás, alkotásban való makulátlanság

 
filmhu: Hogyan tudtad ezt a Bertók Lajos halála miatti váltást levezényelni? Hiszen a főszereplő cseréjével ezek szerint egyszerre nagyon sok paraméter megváltozott.
 
M.K.: Azért is változott annyi minden, mert Lajos nem helyettesíthető. Ami rá igaz volt, az nem igaz Félixre. Félixben olyan embert ismertem meg, aki rendelkezik ugyanazokkal a tulajdonságokkal, amivel Lajos rendelkezett: őszinteség, nagyszabás, alkotásban való makulátlanság, és még sok minden, de mindezek megéltsége különböző. Nekem tehát ezután Félix történetét kellett megtalálni.
 
filmhu:A történetet is jelentősen átalakítottátok?
 
M.K.: Persze... Teljesen jogosak a kérdéseid, de az én fejemben a két film nem ugyanaz. A Delta cím megmaradt, a Lajos-féle változatot fogom majd valamilyen más címmel ellátni. A film címe eleinte mindig az, amit az ember először begépel a számítógépébe, amilyen fájlban elkezd dolgozni. Aztán ettől nem tudsz szabadulni. A Szép napok, a Nincsen nekem vágyam semmi, a Johanna: mind-mind fájlcímekből lettek. Most fejeztem be tehát a Delta fájlcímű filmemet.
 
filmhu:Annak idején az ÉS-ben Bakács Tibor dicsérte a Nincsen nekem vágyam semmi címválasztását.
 
M.K.: Szeretem a hosszabb címeket, de nekem általában nem sikerül ilyet adnom. Szerintem a legszebb filmcímeket Fassbinder adta a munkáinak.  
 
filmhu:Egyik kisjátékfilmed, a Rövid ideig tartó csend számomra szintén ilyen.
 
M.K.: Az pedig egy Brecht-instrukció. Illett erre a filmre az, amit egy dialógban a megszólalások közötti rövid ideig tartó csend ki tud fejezni.
 
filmhu:Visszatérve a nagy váltásra a Delta kapcsán: a művészi és emberi oldal mellett nyilván volt finanszírozási-európai koprodukciós-biztosítási vetülete is. Ezt hogyan sikerült átvészelni?
 
M.K.: Nagyon sokáig bizonytalan volt a film sorsa. Egy olyan évet tudhatok magam mögött, amiben megszaporodtak az ősz hajszálaim. Az akadályokat az ember akkor is a saját kudarcának éli meg, ha valójában nem tehet róluk. És nem tudod magad ettől mentesíteni, bármennyire józanul gondolkozol is. Az el nem végzett munka miatt koszosnak érzed magad. Csak köszönettel tartozom azoknak az embereknek, akik mellém álltak a nehéz időkben. Elsősorban Vikinek [Petrányi Viktória, a film producere - F.Cs.], hogy ezt végig tudta csinálni, a német koproducernek (Susanne Marian – Essential Filmproduktion), és azoknak, akiket ő bevont ebbe, hogy az az őrületes biztosítási helyzet pozitív végkimenetelű lehetett. Ugyanazzal az eséllyel lehetett volna ez negatív is. És persze Kovács Gáborék (Filmpartners) segítő keze rengeteget jelentett, és persze főként a hazai finanszírozók támogatása is kellett mindehhez. Nagyon jó érzés, hogy nem hagyták, hogy elvesszen a filmünk.

Voltaképpen teljesen klasszikus rendezőnek gondolom magam

filmhu: Van egy másik feltűnő vonulat az újabb és újabb munkáidban. Mintha maga a szerkezet is egyre inkább a stilizáció felé menne. A Johanna esetében a görög tragédia vonal már nagyon erőteljessé vált. És a Deltánál is a testvérszerelem motívuma bukkan elő. Egyre jobban vonzanak a klasszikus formák? 
 
M.K.: Szerintem mindig is ez volt a jellemző rám. Lehet, hogy egyre tisztább formát kapnak a filmek, ez elképzelhető. Azt hiszem, mindig is egy klasszikusan gondolkodó, voltaképpen teljesen klasszikus rendezőnek gondoltam magam. Nem is nagyon szeretem a nagyon avantgardista, szétbomló formákat. Persze a Nincsen nekem... esetében jellemző az elsőfilmes mohóság,  mindent bele akartam pakolni, de az Afta tisztasága az már nagyon hasonló ahhoz, ami a Deltáé. Valójában a Delta pont elkanyarodás a stilizációtól. Azt már a Johannában egy jó időre kiéltem.

filmhu: A klasszikus görög színház is rendkívül stilizált lehetett, és a drámaszövegek is azok.
 
M.K.: Ezek persze nálam sosem tudatos elhatározások, hogy én most görög témát keresek, hanem sokkal inkább ahhoz van köze, mi az, ami a vágyaimban megjelenhet, mi az az inspiráció, ami megszülethet. Azt hiszem egyébként, egy alkotó leginkább azért alkot, mert alkotnia kell, akkor érzi magát jól az életben. A címkék sosem írhatják le mindezt.

filmhu: De bizonyára nem véletlen, hogy ki mit alkot...
 
M.K.: Így van. Csak azt akartam mondani, hogy nem dönti el az ember előre, hogy milyen koncepció mentén alkot. Ezt később róla döntik el - mások. Talán sokkal klasszikusabban gondolkodom, mint feltételezik rólam. Ha konyha-pszihológuskodni akarok, a drámához való vonzódás pedig nyilván a szocializációmból is adódik: színész szakon szereztem a legnagyobb inspirációt.

Hogyan lehet a filmet fizikai szintre átemelni

 
filmhu:A színházról szeretnék majd beszélgetni, de talán az előzőekhez tartozik még: filmjeidben rendkívül gyakran ábrázolod az erőszakot, a szexualitást. Egy-egy jelenet erejéig pedig igazán brutális dolgok történnek, amelyek nem kerülhetik el az ember figyelmét. Adott esetben akár azt is lehetne gondolni: ezek az önkényesség határát súrolják. Miért fontos ez neked?
 
M.K.: Vannak olyan felfeslések ebben a dramaturgiában, amelyeknek az a dolga, hogy igenis karmoljanak. És ha elfogadjuk azt, hogy a művészet tükröt tart a világnak, akkor ennek helye van benne. Természetesen nem az irány nélküli erőszakosságra gondolok. Nálam az erőszak úgy jelenik meg, mint egy pszichológiai vagy egy drámai folyamatnak az eredménye, amely az emberi természetről kíván gondolkodni – és csak egy kicsi része annak. Így aztán sokkal zavaróbb a jelenléte: ezért érzi a néző brutálisnak, holott ennél százszor brutálisabb dolgokat lát az esti híradóban. A Szép napoknál például őszintébbnek láttam, ha az egyik szereplő ad egy pofont a másiknak, mintha elkezdenek moralizálni. Ott volt egy fizikai jellege a filmnek. Akkoriban sok ilyen inspiráció ért: például Szorokin, ahogyan irodalmat próbál fizikai szintre átemelni. Ugyanígy érdekelt, hogyan lehet a filmet fizikai szintre átemelni. Ha végül fizikai módon is jelen lesz a film, az biztosan nem a látványból vagy a felesleges erőszakosságból fakad, hanem a drámai folyamatból. Azt hiszem a Delta esetében ez még tisztább. A testvérszerelem témáját sem úgy akarja elmesélni, mint egy deviáns, bombasztikus vagy kivagyian provokatív dolgot, épp ellenkezőleg. Abban az egyszerűségben, ami az Aftát is jellemezte.

 
filmhu: Színész szakon végeztél, de átnyergeltél a filmes szakmába. Mostanában azonban sokszor lehet találkozni a neveddel különböző színlapokon. Hogyan jutottál vissza a színházhoz?
 
M.K.: Nyilván volt valami elintézetlen bennem a színházzal kapcsolatban. Ez a viszony akkoriban, a felnőtté válás lehetőségéért, egyik napról a másikra megszakadt. Zsótér barátsága és Schilling ismeretsége kanyarított vissza a színházhoz. Azt hiszem, a két műfaj tökéletesen különböző, nem vegyíthetőek, nagy baj van, ha filmszerű a színház, és ha színházszerű a film. A film nálam egyértelműen erősebb, képtelen vagyok mást csinálni, mint szerzői játékfilmeket. Ha humorosan akarok fogalmazni, kiegészítő programként százszor tisztességesebb és erkölcsileg vállalhatóbb, ha színházat rendezek, és nem reklám- vagy tévéfilmet. Persze nyilván nem a megélhetés miatt csinálom, a színház nem az a műfaj.

A magamutogatás teljes elkerülése

 
filmhu:Majdnem úgy beszélsz róla, mint egy szabadidős tevékenységről. Ehhez képest úgy tudom Alföldi hívott a Nemzetibe, a rendezéseid jól futnak, szóval színházrendezőként is komolyan számon tartanak már.
 
M.K.: Alföldi amiket látott tőlem, azokat szerette, ezért hívott meg a Bárkába. Ott olyan szabadságot kaptam, amit más kőszínháztól nem kaptam meg. Hogy ő továbbra is gondolkodik bennem, az nem az én "bűnöm", és persze örülök neki. De semmilyen konkrétum nincs ezzel kapcsolatban. Én megpróbálom évi - de inkább kétévenkénti - maximum egy produkcióra redukálni a színházi rendezéseket. Annak persze nagyon örülök, hogy ezek az előadások életben maradtak. Emiatt tűnik ez sűrűnek.
 
filmhu: Úgy tudom van egy filmterved Tarr Béla produceri irodájában. Erről tudsz mesélni valamit?
 
M.K.: A következő filmünkkel kapcsolatban Bélával úgy gondolkodunk, hogy körülbelül a Johanna rendszerében kellene létrejönnie. Tehát nem nagyon drága, időben elhúzódó munkára készülünk, hanem egy minél hamarabb megvalósítható filmre, a T.T.Filmműhely és a Proton Cinema koprodukcióban. Nekem Bélával szerencsére produceri viszonyban lenni egyébként pontosan ugyanolyan, mint nem produceri viszonyban lenni. Az emberi kapcsolat a fontos belőle.
 
filmhu: Tarr Bélát nagyon markáns alkotóként ismerhetjük, aki ráadásul máris komoly életművet tudhat maga mögött. Producerként milyen vele az együttműködés?
 
M.K.: Ő producerként bennem gondolkodik, és hagyja, sőt elvárja, hogy a saját utamat járjam. Őszintén szólva kevés emberrel lehet úgy beszélgetni filmről, ahogyan vele, Bíró Yvettel, vagy Pterányi Vikivel. Én legalábbis őket találtam meg.

Rengeteg valódi kérdéshez merül végre fel

 
filmhu: Azt mondod, egyféleképp tudsz filmet csinálni. El tudod képzelni, hogy valaha vígjátékot rendezz? Mert az azért egy szép műfaj...
 
M.K.: Nagyszerű műfaj. A színházi ösztönöm sokkal inkább a humor felé áll, mint a filmes. Nem elképzelhetetlen, hogy fogok filmen is vígjátékot rendezni, legalábbis olyan anyagot, amiben a humornak nagyobb tere van. Egyébként azt hiszem, még a Szép napokban is van humor, de lehet hogy nagyot tévedek. 

filmhu: Végezetül: az is feltűnt, hogy a Deltában már Erdély Mátyással dolgoztál. Mi volt ennek az oka?
 
M.K.: A Johannát már Matyi fejezte be, és a következő munkát is közösen tervezzük. Van benne egy természetes szerénység. Van neki a képhez valami olyan belső viszonya, ami a magamutogatás teljes elkerülésével azonos. Neki az, hogy "én csinálom a képet“, egyáltalán nem fontos. A kép maga a fontos. Ő az a fotográfus, aki mintha a XIX. század végéről érkezett volna. Mint akinek ez lett a sorsa. Sokkal "középkoribb" módon operatőr ő, mint akikkel eddig találkoztam, és ez nagyon szimpatikus nekem. Meguntam a "hű, de jól van fényképezve" típusú filmeket. Ha a „dizájnon“ túljutunk, rengeteg valódi kérdéshez merül végre fel.