Mundruczó Kornél: Johanna

Az intézet biztonsági embereinek ernyedő éberségét kijátszva a filmhu embere feltűnés nélkül hatolt be az objektum területére, és gyalogolt fel a főbejárathoz vezető kocsifelhajtón, ahol a magyar népesség szellemi kihívásokkal küzdő rétegének egyik képviselője sztoikus bizalmatlansággal figyelte egy mentőautó érkezését. Néhány filmes ismertetőjeggyel ellátott járókelő kikérdezése után emberünk a második emeletre baktatott, ahol az előrejelzésekkel ellentétben szinte semmi jel nem mutatott arra, hogy a szinten forgatás folyik: pizsamás-köpenyes és fehérköpenyes alakok rótták a folyosót, reflektorok híján csak a kósza napsugarak világították meg a kopár falakat és a kopott padlózatot, alvószerek nyugodtak a jéghideg tokokban. Rendben, a helyzet nem volt ennyire irodalmi, legfeljebb dohos és pisaszagú, a paranormális lét – mondhatni a lenyugvó nap – háza azonban furcsa hatással van még az olvasatlan emberre is. A másodikon tehát semmi – hacsak az nem feltűnő, hogy Czier Zoltán, aki a Zeneakadémia karvezető szakának elvégzése után a Honvéd Férfikar kötelékébe került, most váratlanul orvosi köpenyben, sztetoszkóppal nyakában tűnt fel. Hamar világossá vált, hogy Mundruczó és csapata meglehetősen élethű statisztériát és operista gárdát szerződtetett a Szent Johanna modern operaátiratának ápolti és ápolói szerepeire, olyannyira, hogy a filmhu eltévedt tudósítója kis híján megkérdezte Czier úrtól, hogy a francba volt képes összhangzattani és ellenponttani ismereteire rászippantani az összes anatómia fogalmat. A második emelet lakói tehát elvileg egészséges emberek, farkasbőrbe bújt bárányok, a művészet aktív művelői. Kis útbaigazítás után az épület alsó járataiban találtuk magunkat, ahol előkerült a stáb is, hogy délután öt órától megkezdje az egészen hajnali ötig tartó munkát. Az intézet belső udvarán lassan gyülekezett a frissen betegruhába bújt statisztéria, majd feltűnt maga a rendező is.

filmhu: A most forgatott Johanna hogyan kapcsolódik a Jött egy busz… utolsó epizódjához, A 78-as Szent Johannájá-hoz? Össze lehet majd passzintani a kettőt?

Az embernek nincsen producer-parája Petrányi Viktória, Mundruczó Kornél és Tóth Orsi fotó: Pfeffer Attila

Mundruczó Kornél: A forgatás folyamán kicsit elbizonytalanodtunk azt illetően, hogy klappolni fog-e a dolog, mindenesetre majd a vágás során eldől, hogy valóban összeilleszthető-e a kisfilm a nagyfilmmel. Egészen addig nem lehetek biztos a dolgomban, amíg nem láttam mindkét anyagot. Az első rész Johanna halálélményét meséli el, a most forgatott 60 perces folytatás pedig úgy kezdődik, hogy visszahozzák őt ebből a halál közeli állapotból, ám azt, hogy ez mennyivel befolyásolja az előzményeket, még nem tudom megmondani.

filmhu: Johanna tehát a továbbiakban már nem önkéntes baleseti sérült?

M.K.: Miután csúnyán összetört egy buszbaleset során, a klinikai halál állapotában azt képzelte, hogy ő tulajdonképpen önkéntes baleseti sérült, azaz hogy egész szenvedése nem több imitációnál. A mentőút alatt azok az orvosok, akik bepakolták őt az autóba, azon igyekeztek, hogy visszahozzák a halálból. A már a közönség által is ismert történet úgy végződik, hogy kitárulnak a mennyek kapui – ez az a pont, ahol a most forgatott történet elkezdődik, ezen a ponton mentik meg Johannát defibrillációval a klinikai halálból.

filmhu: A 78-as… előkészítésekor rövidfilmben gondolkodtál, vagy már fejedben volt az egész történet?

M.K.: Nehéz ezt a két dolgot elválasztani, mert amikor rövidfilmben gondolkodom, akkor is egyfajta nagyjátékfilm, azaz egy hosszabb történet jár a fejemben, és abból szakítok ki egy életképes töredéket. Johanna történetének szentsége és profanitása rettentően vonzott, mindig izgatott ennek a harcosan jó nőnek a jelleme.

– Az udvaron közben megjelent a statisztéria apraja-nagyja, a rendező lelkesen üdvözölte őket, majd közölte velük, hogy kis várakozás után „belecsapnak a lecsóba”.

M.K.: Maga Johanna izgatott engem leginkább, az előkészítő munka pedig nagyon szabad volt, hiszen műfajilag semmi…

– A rendező meglát egy bizonyos statisztát, felderül a tekintete, és hirtelen félbeszakítja mondandóját. „Jóember, hogy s mint? – kérdezi a férfitól –. Izgultam magáért, mert maga az egyik főszereplő statisztám, azt ugye tudja?” A férfi láthatóan hálás, amiért ennyire aggódtak érte, arcán kisebb seb éktelenkedik. Mint kiderül, a seb valódi, ráadásul a forgatáson született, lépcsőzés közben. Aki látta A 78-as Szent Johannáját, az biztosan szereti a Mundruczó-Nagy féle fény-árnyék lépcsőzést, a statisztéria azonban vélhetően másképp viszonyul a  kérdéshez.

filmhu: Tóth Orsi könnyen visszatalált a figurájához?

Szentség és profanitás Forgatás közben - fotó: Pfeffer Attila

M.K.: Visszatalált, annyi biztos, de hogy könnyedén-e, azt nem tudom. Nehéz dolog az ilyesmi, ráadásul fene tudja, mi játszódik le benne. Nem vagyok vele olyan viszonyban, hogy a legbenső dolgairól beszélgessünk, de borzalmasan okos lánynak tartom. Én elmondom neki, mit várok, de ő soha nem kérdez. Soha. Bólogat, bólogat, utána megcsinálja. Nem feltétlenül elsőre, de másodszorra vagy harmadszorra mindenképpen. Nem lehet nála kiszámolni. Egyedül annyi biztos, hogy a legnagyobbak közül való.

filmhu: Ezek szerint ti igazából nem szavakkal kommunikáltok?

M.K.: Sokkal inkább gesztusokkal kommunikálunk. Többet ér, ha odamegyek hozzá, megfogom a fejét, és csendben kérdőre vonom, ő pedig bólogat, mintha elkezdenék neki magyarázni a szerepről és az adott pillanatról. Egyszerűen nem olyan alkat, mint ahogy a film többi szereplője sem. Itt van például Gantner István, aki egy nagyszerű táncművész: a mozgásával tökéletesen „elő tud idézni” egy magatehetetlen testet. Tudja érzékeltetni azt, hogy egy oldalseb fáj, anélkül, hogy táncszínházat kerekítene belőle. A másik fontos dolog vele kapcsolatban az, hogy a testével sokat dolgozott pályája során, de az arcával nem. Akárcsak a filmben szereplő operisták. A kevésbé kidolgozott, kevésbé színészkedős arcjáték a film és a történet előnyére válik.

filmhu: A Johanna az első olyan filmed, amely a T.T. Filmműhellyel (Tarr Béla filmrendező és Téni Gábor producer kezdeményezése ez a szellemi műhely) együttműködésben készül. Hogyan folyik a közös munka? Mennyiben műhelymunka ez a munka?

M.K.: Annyiban műhelymunka, amennyiben véleményem szerint Tarr Béla egy őszinte ember. Amikor megnézi a musztert, azt mondja, amit gondol. Hetente adom oda neki a kazettákat, ő elmondja, mit látott, mit érzett, mit gondolt – én pedig megfogadom belőle, amit megfogadok. Hozzá hasonlóan van még pár ember, akiknek heti rendszerességgel megmutatom az anyagokat, az igazi szemem azonban – a sajátomon kívül – Nagy András operatőr és Petrányi Viktória, a film másik producere. Ők nap mint nap velem vannak, a munka minden pillanatában. Ha viszont valami nekem nem tetszik, az senkinek nem tetszhet. Visszatérve a T.T.-vel való együttműködésre, nagyon elégedett vagyok. Ők gyártják ugyebár a filmet, ami a hazai viszonyokat ismerve akár kockázatos is lehetne, ők azonban a legjobb értelemben vett „európai” módon állnak hozzá a munkához. Nincsen bennük semmiféle kicsinyesség, filmellenesség, Viktóriához és hozzám hasonlóan nekik is az az álláspontjuk, hogy adott költségkeretek között a maximumot kell kihozni a filmből.

filmhu: Teljes bizalom és támogatás? Semmi cseszegetés?

M.K.: Abszolút nulla. Éppen ellenkezőleg: lelket felszabadító dolog, hogy az embernek nincsen producer-parája.

filmhu: Hogyan bírod a munkát tizenkét éjszakai forgatás után?

M.K.: Természetesen nehezen. Kétszer hat éjszakát nyomtunk, utána volt két nap szünetem. Azt hiszem, az utolsó hétre mondják, hogy dupla vagy semmi: ha észnél maradok, megfoghatjuk a dolgot, ha pedig nem, akkor pótforgatunk (nevet). Valami lesz. Egyelőre mindenesetre az van felvéve, amit kitaláltam.

Csupa jó hír. Hamarosan saját szemünkkel is megbizonyosodhatunk arról, hogy a munka valóban olajozottan, menetrend szerint folyik, a stáb és a szereplők pedig a sokadik éjszakai munka során is minden nehézség nélkül teljesítik a rendező és az asszisztencia kéréseit. Talán a környezet van rájuk ilyen hatással, azaz a lipótmezei körülmények között kemény munkával szeretnék bizonyítani elméjük sértetlenségét. Miközben az operisták – Gulyás Dénes, Kováts Kolos, Cserna Ildikó, Hormai József, Melát Andrea, Mester Viktória, Kecskés Sándor, Egri Sándor, Gábor Géza – beálltak egy kórházi ágy mögé, a statiszták pedig a folyosó másik végén gyülekeztek, hogy eljátsszák a történet csúcspontjának is beillő csatajelenetet, az udvaron feltűnt a címszereplő Tóth Orsi, munkatársunkat megkínálta egy kék LM-mel, majd készségesen felelt minden kérdésre.

filmhu: Kornél azt mesélte, könnyebben kommunikáltok gesztusokkal, mint szavakkal. Ha kell, kicsit megrázza a fejedet.

Úgyis azt csinál utána, amit akar Tóth Orsi - fotó: Pfeffer Attila

Tóth Orsi: Igen, abból jobban értek. Ez mindig így működött köztünk, mert a történés érzelmi részéből így többet, pontosabban tud átadni az ember.

filmhu: Hallom, könnyen visszahuppantál a Johanna-szerepbe, de arról senkinek sincsen fogalma, hogy benned belül ez hogyan játszódik le. Te tudod?

T.O.: Én tudom. De nem árulom el. Soha, senkinek.

filmhu: Minden szereppel így vagy?

T.O.: Általában igen.

filmhu: És ha egy rendező részletesen át akarja veled beszélni a dolgokat, hogyan reagálsz?

T.O.: Szívesen meghallgatom, de úgyis azt csinálok utána, amit én akarok.

filmhu: A Jött egy busz… forgatása idején már tudtad, hogy nagyjátékfilm lesz a történetből?

T.O.: Körülbelül fél éve került szóba a folytatás, és nyár elején mondták Kornélék, hogy mostanában forgatunk.

filmhu: Szerinted is minden nagyon flottul megy?

T.O.: Igen. Nagyon jó a stáb, és szerencsére valahogy rá is kattantak az emberek.

filmhu: Mi történik Johannával?

T.O.: Miután visszajön a halál-közeli állapotból, nővérke lesz és tulajdonképpen megérinti a betegeket. Az egyik orvos beleszeret, de ő nem akar vele lenni, így aztán Johannát bosszúból elküldik. A betegek fellázadnak Johannáért, és elkezdődik valamiféle háború, amelynek a végén ő meghal.

filmhu: Fellázadnak, mint A klinika híres epizódjában, amikor a kórház vezetése ki akarja rúgni a szexlapokban szereplő Margó nővért?

T.O.: Ezt sajnos nem láttam (nevet).

filmhu: Kinek a hangján énekelsz a filmben?

Az összes fizikai velejáróját produkálni kell Jelenet a filmből - fotó: Pfeffer Attila

T.O.: Fodor Gabién, ő most végzett a Zeneakadémián. Nekem nagyon tetszik a hangja, nagyon szeretem. Korábban már játszottunk együtt egy darabban, amit szintén Kornél rendezett, Lendvai Kamilló operájában, A tisztességtudó utcalányban, és ott is egy szerepen osztoztunk. Úgyhogy tudunk egy hullámhosszon mozogni.

filmhu: A 78-as Szent Johannájában jó darabig azt hittem, tényleg te énekelsz. Nehéz lehet ilyen ügyesen szinkronba hozni játékot és hangot.

T.O.: Főleg filmen, ahol legtöbbször közeli képet mutatnak rólad éneklés közben. Nem elég a tátogás, de az éneklés összes fizikai velejáróját produkálni kell. Levegőt kell venni, meg kell támasztani a hangot, satöbbi.

filmhu: Ezek szerint felvételkor szabályosan hangot képzel?

T.O.: Énekelek. Jártam korrepetícióra, ahol végigvettük a darabot.

filmhu: És tetszik?

T.O.: Nagyon szeretem.

Az alagsorban nagy volt a sürgés-forgás. Az orvos- és ápolóbőrbe bújt operisták tolták az ágyat, mögöttük steadicam-operátor sietett, a betegnek öltözött statisztéria pedig a snitt felénél támadásba lendült. Nagy András operatőr és Mundruczó kevésnek találta a betegek felől beállított lámpa fényét, ezért hamarosan újabb reflektort állítottak fel, amely rendesen kiégette a kép felső régióit. Mint később kiderült, ez a fajta merészség nem a krónikus nyersanyag-fölöslegnek volt betudható, hanem annak az úttörő ténynek, hogy a stáb speciális, ún. pozitív nyersanyagra forgatott.

Éjfél körül járt az idő, a stáb már felköltözött a második emelet egy kiürített szárnyára, melyet a filmesek pszichedelikus gyerekosztálynak rendeztek be: a falakra világító gombszemű nyuszikák voltak festve, mint megannyi szörnyecske néztek le az emberekre. Tóth Orsi nővérruhában Grace Kelly szépségével vetekedett, a kézikamera Nagy András kezében volt, a sminkes szobában éppen Gantner István májműtéti sebhelyét tették fel. Színtiszta idill. A jelenet felvétele előtt Nagy András válaszolt néhány tisztázatlan kérdésre.

filmhu: Ennek a Johanná-nak a képi világa lényegében megegyezik majd az elsőével?

Nagy András: A kiindulási pont ugyanaz, ugyanakkor elég sok változás van, hiszen a történet összetettségével a film vizuális világa is komplexebb lett.

filmhu: Úgy tudom, kevesebb steadicam-es beállítást terveztetek eredetileg, mint amennyit végül használtok.

N.A.: Ez menet közben alakult így, mert úgy láttuk, a steadicam-mel sok olyan hatást tudunk elérni, amit hagyományos kameramozgatókkal nem, de mindemellett sok a filmben a kézikamerás felvétel is.

filmhu: Mi a helyzet a hosszú beállításokkal, az első Johanna lépcsős jelenetéhez hasonló fény-árnyék játékokkal?

A láthatóság határán Johanna a gyerek-osztályon - fotó: Pfeffer Attila

N.A.: Kornél mostanában nagyon szeret hosszú snittekben gondolkodni, nem ritka tehát a 3-4 perces beállítás. A kamera megy körbe-körbe, s ezáltal a helyzetek realitásérzete nő. Ugyanakkor a fény-árnyék játék szerepe ebben a filmben is meghatározó, kiváltképp, hogy speciális, pozitív nyersanyagra forgatunk, amit aztán negatívként hívunk elő. Ezt nevezik cross processnek. Ennek az anyagnak nagyon erős expresszív jellege van, amit a fények és árnyékok arányával megpróbálunk maximálisan kihasználni. Nagyon érzéketlen nyersanyagról van szó, kétszer-háromszor annyi fény kell tehát hozzá, mint egy hagyományos negatívhoz.

filmhu: Ezek szerint ez teljesen más világítási technikát igényel?

N.A.: Sok olyan helyzet adódik ezen a forgatáson, melyben a hagyományos világítási konstrukciók nem működnek. Ez egyrészt fakad a nyersanyag érzéketlenségéből, másrészt pedig abból a koncepcióból, hogy a beállítások sok helyen asszociálnak az expresszionista filmek világítására, azaz erősen kihasználjuk a fények és árnyékok közötti kontrasztot. Nem ritka, hogy bizonyos dolgok teljesen szétégnek, vagy szinte a láthatóság határán vannak. A középtónusokat minimálisra csökkentettük.

filmhu: A Szép napok, A 78-as Szent Johannája és a Kis apokrif No. 1. után most milyen a munkakapcsolatod Kornéllal?

N.A.: Természetesen elmélyült, hiszen már sokat dolgoztunk együtt. Kornél filmnyelvi gondolkodása, akárcsak ő maga, ugyanakkor változik, s nekem ezt a változást követnem kell, alkalmazkodnom kell hozzá. Remélem persze, hogy ez a kapcsolat a másik irányba is működik, azaz ő is ki tud indulni olyan képekből, amiket én csinálok. Együtt haladunk, lépdelünk előre – valami lesz a munkánkból.

filmhu: Mennyire vagy elégedett az eddig látott muszterekkel?

N.A.: Nagyon kielégítők. Számomra nagy előrelépés ez a film, hiszen sok olyan dolgot használok benne, amit pár évvel ezelőtt szigorúan megtiltottam volna magamnak. Most már egészen nyugodtan beállítok egy hat kilowattos fémhalogént a kamera tengelyébe, és szembe világítom vele a szereplőket. Persze mindez nem öncélú tevékenység, hanem dramatikusan szolgálja a történetet.