Az Apple TV+ streaming kínálatában hozzáférhető új Carney-film egyik jelenetében a harsány dublini egyedülálló anya és a kedves Los Angeles-i gitártanár James Blunt örökbecsű slágeréről vitatkozik. Míg a Joseph Gordon-Levitt alakította férfi szerint a You're Beautiful sekélyes dal, hiszen annál azért mégis illene többet állítani, hogy a másik szép, Eve Hewson hősnője azzal kontráz, hogy márpedig néha ennyi is bőven elég lehet. Különben is, ez csak egy dal, teszi még hozzá Flora, mire Jeff önérzetesen rávágja, egy dal márpedig sosem csak egy dal, hanem annál jóval több.
A fenti kis párbeszéd áttételesen mintha egyenesen John Carney kettős alkotói szemléletéről mesélne. Ő sem riad vissza ugyanis az egyszerűségtől és a nagybetűs érzelmektől, de ezeket végül mindig úgy árnyalja, hogy a figurái mélyen emberiek, a pozitív történetei bárki számára átélhetőek maradjanak. Carney klasszikus hollywoodi műfaji sémákból és jellegzetes típuskarakterekből indul ki, de nagyon tudatosan kerüli el az ezekből nyíló csapdákat. Bár a néző a zenélés köré épülő filmjei után szignifikánsan jobban fogja érezni magát, a felemelő végkifejletek mindig a földközelben maradnak.
A dublini születésű Carney maga is zenél, első nagy sikerét pedig második nagyjátékfilmjével, az Egyszer zenés drámájával aratta. A névtelen fiú utcazenész, a lány cseh bevándorló, akik a zenén, a zenélésen keresztül kapcsolódnak egymáshoz és végül kölcsönösen segítenek egymáson. Ennyi tulajdonképp a formula lényege, amit Carney azóta is sikerrel variál, annyi lényeges kiegészítéssel, hogy a közös alkotás önfelfedező folyamata mellett mindig feltárul a szereplők közvetlen környezete is.
A szereplők köré rajzolt, gyakran szociálisan is érzékeny mikrovilágok és mellékfigurák nagyon is fontosak, a két főszereplő ugyanis ezáltal válhat igazán összetett karakterré, ami nyilván visszahat az általuk megalkotott zenékre is. Carney pedig épp ennek a folyamatnak a mestere, azaz az elmélyült környezet- és karakterábrázolást sikerül hézagmentesen eldolgoznia a filmben felcsendülő, nem mellesleg kiváló dalokkal. Az ír alkotó ennyiben ezer szállal kapcsolódik a musical nemes hagyományaihoz, ám nála nem csak úgy dalra fakadnak a szereplők, hanem kimondottan dalokat írnak, amit a megfelelő dramaturgiai pontokon törvényszerűen elő is adhatnak.
A Szerelemre hangszerelve New York-i kitérőjét leszámítva Carney zenés filmjei Dublinban játszódnak és vesztes helyzetből induló szereplőket vonultatnak fel. Drámai traumákról persze szó sincsen, az alsó középosztályban senkit nem fenyeget az éhhalál, de ezek a karakterek kortól és nemtől függetlenül valamiért elakadtak az életben. A Sing Street vagy a Flora and Son gimis srácai családi problémák elől menekülnek és egy vagány lány szerelmére pályáznak, míg Flora tinédzserként esett teherbe és soha nem tudta megvalósítani önmagát. A már említett Jeff a Szerelme hangszerelve produceréhez hasonlóan picit beleszürkült a zenélésbe, számukra így az a tét, visszatalálnak-e az alkotás zsigeri öröméhez, a zene személyes ősforrásához.
A romantikus komédia unalomig ismerős sémái ugyanúgy visszaköszönnek, mint a sztárrá válás és nagy befutás karrierfilmes kliséi. Az együtt zenélő férfit és nőt mintha egymásnak teremtette volna a sors. Flora és Jeff több ezer kilométerre vannak és az interneten beszélgetnek, mégis szikrázik a képernyő. Innen aztán rögtön gondolhatná a hollywoodi filmeken trenírozott néző, a fináléban biztosan jön majd a nagy egymáshoz futás és romantikus összeborulás. Carney azonban, enyhe spoiler, mindig picit máshogy képzeli el a boldog végeket és sokkal izgalmasabb befejezésekkel engedi el a közönséget.
A másik kulcsfontosságú eltérés a fő csapásiránnyal szemben, hogy hiába születnek meg a kiváló dalok, senkiből nem lesz egyik napról a másikra stadionokat megtöltő szupersztár. Első hallásra talán paradoxnak tűnhet, de Carney filmjei így sokkal reménytelibbek, mint azok a rózsaszín álomgyár mesék, ahol végül befutnak az önmagukat megtaláló művészek. Arra ugyanis, hogy valaki a slágerlisták élére kerüljön, nagyjából egy ötös találattal megegyező esélye van. Egy gitárral kísért saját dallal szárnyalni pár percet a helyi kocsmában viszont igenis lehetséges.
Az ír alkotó történeteiben a zenélés öröme a lényeg, az így megtalált önkifejezés, a másikhoz és közösséghez kapcsolódás. Ennyiben pedig teljesen mindegy, másoknak is tetszik-e az elkészült dal, vagy hogy egyáltalán jó-e. Mindebben persze van némi csalás Carney részéről, hiszen a felcsendülő számok akkor is nagyon jók, ha elvileg picit rosszak. Az Egyszer vagy a Szerelemre hangszerelve zenészeivel még maximálisan hihető, hogy szuper dalokat írnak, a Sing Street lelkes sulizenekara pedig a nyolcvanas évek meghatározó zenekarait másolja.
A Flora and Son esetében azonban az alkotók már amatőröket vontak be a dalszerzésbe, nehogy túlságosan jól szóljanak a dalok. Ennek ellenére persze, vagy éppen ezért ezúttal is van legalább egy olyan dal, ami még egy világhírű zenekarnak is becsületére válna. Mindez persze egyáltalán nem zökkenti ki a nézőt, hiszen a szereplők környezete nem kapja fel hirtelen a fejét, hogy úristen, megvan az új Beatles. A szereplők együtt zenélnek és ettől egy picit jobb lesz az életük, de csak annyira, hogy elhiggyük, mindez akár nekünk is sikerülhet. Éppen ezért csalnak mosolyt az arcunkra ezek a történetek még akkor is, ha nagyjából ugyanazt a képletet variálják.
Bár Carney komoly rajongótáborral bír és számos kritikai elismerésben részesült, mégis tipikusan az a rendező, akit nem szokás eléggé értékelni. Az ő filmjei vélhetően soha nem fognak felkerülni a nívós mozgóképes magazinok minden idők listáira, hiszen a sötétebb árnyalatok és mélyebb karcok ellenére is könnyedek. Látszólag az üzenet is egyszerű: a zenélés egy örömteli és katartikus dolog, ahol az se nagy baj, ha nem születnek túlságosan jó dalok. A tehetségkutatók és sajtó által felkapott fantasztikus villámkarrierek korában azonban igenis fontos emlékeztetni magunkat arra, az önkifejezésnek nem a sikerről, hanem önmagunkról és a közvetlen környezetünkről kell(ene) szólnia.
