Nemes Gyula: A Zero nagyon régi filmtervem, hiszen Kovács Krisztián az Egyetleneim egyik jelenetében a buszon egy Zero című könyvet olvas, amikor pedig a Velencei Filmfesztiválon bemutatták, már oda is vittem az anarchista film rövid szinopszisát. Mint minden film, ez is sokkal mélyebbre nyúlik, de 2006 óta napi szinten foglalkozom vele. Azóta több kurfli is volt a történetben, de az alapja - mint sok mostanában elkészült film esetében - az MMK megszűnése volt. A szervezet megszavazta a támogatást, majd végig néztük, hogy a megítélt pénz eltűnik, kivártuk, hogy felálljon a Filmalap, és vártunk a hiánypótlásra. Közben évek teltek el, ami sok energiát őrölt fel. Lehet ugyanazt a gondolatot 10 éven keresztül melegen tartani és muszáj is, ha jó filmet szeretnénk csinálni, csak közben az ember hite belerendül.
Filmu: Amikor ennyi ideig készül egy film, sok átalakuláson megy keresztül az évek során. Hogyan alakult a Zero az eredeti tervhez képest?
N. Gy.: Aleksei German, vagy Roy Anderson tényleg a filmmel foglalkozik évekig, de ebben az esetben ez az idő inkább bürokratikus stresszel telt. Ettől függetlenül komolyan gondolom, hogy a film minden egyes fázisában teljesen más alkotássá vált: a forgatókönyv írásakor először még nem is voltak benne méhek, az előkészítés alatt magyar-cseh-német koprodukcióvá bővültünk, a vágás során a felvett anyagból teljesen újraformáltuk a filmet Politzer Péterrel. A picture lock után Zányi Tamás hangmérnökkel egészen újraalkottuk a hangot, Márkus Bercivel zenét szereztünk, amikor pedig mindezzel végeztünk, jött a fényelés, és én megint azt éreztem, hogy elölről kezdjük, új filmet hozunk létre. Szabados Ferenc fényelő-művésszel kitaláltuk, hogy a Zero négy része a színesség négy stációja legyen: a burleszk rész fekete-fehér, egyes színek megtartásával, a trash rész teljesen elfényelt, „zsizsikes” fekete-fehér, a szerelmi történet színes ugyan, de monokróm, hiszen az idillben meleg és sárgás, Udo Kier megjelenésikor hideg és kék, az Afrikai etapnál pedig meghagytuk az ott lévőföld természetes vörös színét. A Zero alatt azt a kvalitást vetettem be, amitől jótud lenni egy rendező: megtaláltam a megfelelő munkatársakat.
(fotó: Pozsonyi Janka)
Filmhu: A Zero producere is te vagy. Hogyan lehet egy anarchista, illetve antiglobalizációs filmre pénzt szerezni Európában?
N. Gy.: Kezdetben, a pitchelés alatt végigtarolta a nemzetközi finanszírozási fórumokat, nehezebb felsorolni, hogy mely európai országgal nem tárgyaltunk, mint, hogy melyekkel igen. Jellemző a világunkra, hogy maga a terv, a környezetvédelem és az antiglobalizáció nagyon trendi téma, ezért kiválóan alkalmas koprodukcióra, ám amikor a film elkészült és visszanéztük, annál a résznél, amikor lelövik a plazmatévét vásárló nőt, Politzer Péter vágó megjegyezte, hogy: „Gyula, ugye tudod, hogy ezt a filmet Európa egyetlenegy országában sem fogják vetíteni?” Így is lett, hiszen cseh-német-magyar koprodukcióban készült, ennek ellenére Németországban a mai napig nem mutatták be sem moziban, sem fesztiválon. Azt gondolom, hogy ez engem igazol, mert ahogy gyerekfilmet csak úgy érdemes csinálni, hogy minden gyerek szeresse, rendszerellenes filmet csak minden és mindenki ellenében lehet készíteni: a néző ellen, a kritikus ellen, a finanszírozó ellen, a filmművészet ellen, a közízlés ellen. Nem hogy nem szégyellem, hogy állami támogatásból kritizálom a hatalmat, de azt gondolom, hogy egy ilyen film esetében ez az egyetlen járható út.
Filmhu: Nem a nézők kegyeit keresi az a megoldás sem, hogy nagyon kevés mondat hangzik el a Zeroban, és az is sokszor törtmagyarsággal. Mikor döntötted el, hogy elsősorban képekkel akarsz mesélni és érzetet kelteni?
N. Gy.: Sokkal több dolog történik ebben a filmben, mint amit el lehetne mesélni szavakkal. A nagyívű történetben a főszereplő folyamatosan átalakul, gyárigazgatóból méhész, majd terrorista, végül afrikai vándor lesz, ezt pedig nem is lehetett volna elmondani hat óránál rövidebben, ha beszélőfilmet forgatunk. Amikor kiderült, hogy a Zero nemzetközi film lesz kifejezetten szerettünk volna játszani a beszéddel, meg akartuk mutatni, hogy a különböző nyelveken hogyan értik az emberek félre egymást. Emberi kommunikáció csak Afrikában, illetve a méhek között van.
Érdekes volt, hogy amikor még csak telefonon beszéltem Udo Kierrel, azon törtem a fejem, hogy hogyan kérjem meg, a kevéske szövegét tanulja meg magyarul, hiszen minden színész rémálma, hogy egy általa teljesen ismeretlen nyelven kell játszania. Erre ezzel kezdte a beszélgetést: „Lenne egy kérésem. Gáborral (Bódy Gábor - a szerk.) mindig úgy dolgoztunk, hogy én magyarul mondtam a szöveget. Most is szeretnék így dolgozni.”
Filmhu: Három ország koprodukciója a Zero, és a főszereplők a három országból érkeztek. Emiatt ütköztetek nehézségekbe a forgatáson?
N. Gy.: Nem a koprodukció miatt alakult így, hiszen maga az alkotás a globalizált világról, a kommunikációs nehézségekről szól. Azt gondoltam, jó lesz, ha a főbb szereplők nem értik egymást és ezért a színészet eredeti nyelvén fognak egymással kommunikálni. Egyébként nem csak a nemzetiségük tekintetében beszélhetünk három különböző főszereplőről, teljesen eltérő színészi stílust képviselnek: Kovács Krisztián nagyon természetes, Martina Krátká pantomimből doktorált, ezt tanítja, egy némafilmsztár, Udo Kier pedig az ikon, aki zseniálisan hozza a saját manírjait. Másképpen is kellett instruálni őket, teljesen ellentétesen. Ha egy nyelven instruáltam volna, lehet, hogy nem is lehetett volna egy filmben szerepeltetni őket.
Nem hagyományos filmeket készítek, hanem elsősorban filmnyelven megszólaló képeket, asszociációkat nyújtok a nézőknek, amiket nekik kell megfejteniük. Ez természetes dolog volt korábban, ezért jártak az emberek moziba, mert nem a szöveg, vagy a történet az izgalmas, hanem az igazi moziélmény, de ma már kevesen értik ezeket a filmeket.
Filmhu: A hős különböző életfázisait külön stílussal és különböző képi világgal jelzed. Mi alapján alkalmaztad egyik, vagy másik megoldást?
N. Gy.: Alap koncepció volt, hogy szeretnék egy olyan filmet készíteni, amely a mesélés közben radikálisan műfajt vált, olyat, ami hatalmas ugrásokkal halad, ami teljesen más film lesz egyik pillanatról a másikra. A négy alapműfajt szerettem volna belerakni a Zeroba: az egyetlen tiszta filmes műfajt, a burleszket, továbbá a szerelmi történetet, az akciófilmet és a dokumentumfilmet. Ez egy fejlődéstörténet, amelyben a főszereplő vált életmódot, külsőt, helyszínt és ehhez alkalmazkodik a film képi világa is. Engem egy dolog érdekel, ez pedig a filmnyelv és az azzal valójáték.
(fotó: Pozsonyi Janka)
Filmhu: A Letűnt világ kapcsán is beszéltünk arról, hogy neked mennyire fontos a szovjet montázsiskola, a hang és kép ellenpontozása, de itt most a FAMU-n lévő mestered, Vera Chytilová hatását is éreztem.
N. Gy.: Azt gondolom, hogy a filmművészet csúcsa a szovjet montázsiskola. Ráadásul én Balázs Bélán nevelkedtem és szerintem az a két állítás bármennyire is triviális, de a mai napig igaz, miszerint a filmművészet alapja a montázs és a közelkép. Természetesen használom Eisensteinék tanításait és eredményit, ráadásul óhatatlanul ebben a forradalmi filmben posztmodern módon használtuk őket.
Akár meg is lehetne nevezni azokat az alkotókat, vagy stílusokat amik hatottak a Zerora, mert nem csak a paródia, a klisék és a B-film stílus jellemzi, hanem idézetekkel teli mesterek előtti tisztelgés is egyben. Az első stációban a burleszk műfaja szinte adott volt: nagytotálokban, Buster Keaton nyomán kiélezett, irreális szituációk tűnnek fel, amelyben felvázoljuk a történetet, ez hozzájárulás a hangos filmes burleszkhez, tiszteleg Jaques Tati előtt. A méhészes, idilli szerelmes részben a csehszlovák vénámat engedtem szabadjára, és tanáromat, Vera Chytilovát érdemes kiemelni, a harmadik, anarchista, trashfilmes etapra egyértelműen Godard és antifilmes korszaka volt hatással. Ott teljes az elborulás, mozgókamerával, szétlőtt, szándékosan életlen, mindent felforgató képekkel mi magunk vagyunk benne a forradalomban és a terrorban. Ott teljes dekonstrukció történik, maga a film leépül, kilépünk belőle. Talán az afrikai rész az egyetlen, ami szerves folytatása az előző filmjeimnek, egyfajta afrikai Egyetleneim vagy Letűnt világ. De az is érdekes, hogy ennek ellenére a Zero egy-egy etapjában felfedezhető az előző filmjeim világa.
Nemes Gyula Udo Kierrel a forgatáson
Filmhu: A méh találó szimbólum, de hogyan lehet forgatni velük? Használtatok állatidomárt?
N. Gy.: Amikor elkezdtük összeszedni a pénzt a filmre, nem volt olyan finanszírozó, vagy koproducer, akinek ne az lett volna élete fő problémája, hogy gond lesz a méhekkel. Valóban használtunk „idomárt”, Csuja László gödöllői méhészt. Először rajtam tesztelte őket, rárakott a bőrömre egy úgynevezett „anya-feromont", amire a méhek azt gondolják, hogy én vagyok a mamájuk, és ennek hatására rám szálltak, és eszükbe sem jutott megcsípni. A stábnak is bemutattam, de amikor megkértem Martinát, hogy csak egy darab méhecskét hadd rakjak a fülére fülbevaló gyanánt, annyira megijedt, hogy elszaladt és lestoppolt egy traktorost azzal az elhatásorzással, hogy akkor ő megy haza Prágába. Úgy kellett visszahozni. Azt azért be kell vallanom, hogy néhányszor mindannyiunkat megcsíptek, de nagyon értelmes lények, sokszor könnyebb volt instruálni őket, mint a színészeket.
Filmhu: Afrika az origó a filmben. Miért pont ezt a helyszínt választottad az idilli világnak?
N. Gy.: Az alapvető gondolat az volt, hogy nagyon szép dolog az antiglobalizáció, de nem lehet róla úgy beszélni, hogy nem mutatjuk meg a másik világot, ahol mindenki a globalizációra áhítozik, mert amikor odakerülsz a sivatag közepére étlen, szomjan, akkor nagyon jól jön egy kis globalizáció. Ezt a problémát mindenképp meg szerettem volna mutatni, mert tulajdonképpen a Zero a saját maga által felvetett kérdést kérdőjelezi meg akkor, amikor Afrikába érkezünk.
Amikor leírtam a forgatókönyvbe az Afrika szót, még soha nem jártam ott, nem tudtam milyen, de rá kellett jönnöm, hogy az maga a Paradicsom. Afrika egy óriási Kopaszi gát (a rendező eddigi összes filmjében szerepel ez a helyszín, filmet is készített róla A mulandóság gátja, majd Letűnt világ címmel - a szerk.), ahol maradékokból építenek fel egy számomra idilli világot. Először úgy szerettem volna bemutatni a kontinenst, hogy megmutatom azokat a szörnyű dolgokat, amiket a globalizáció és a kapitalizmus okoz, de rá kellett jönnöm, hogy mindezek ellenére mégis a legcsodálatosabb helye a Földnek. Elmentem két hétre Maliba terepszemlézni és maradtam három hónapot, csak azon járt az eszem, hogy mikor mehetek vissza. Azóta minden telemet más-más afrikai országban töltöm, a Zero forgalmazását Tanzániából szerveztem.
Filmhu: Az első képkockákon megjeleníted feliratban, hogy a film vászonra készült, csak ott élvezhető és érthető. Ráadásul 35-ös film nyersanyagra forgattad. Miért tartottad ezt fontosnak?
N. Gy.: A 35-ös film fontosságát legjobban egy saját élménnyel tudom megvilágítani. Sokat jártam Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában, ahová egy Bolex felhúzós kamerát is vittem magammal, és azt tapasztaltam, hogy ha valamit videóra rögzítek, abból egyszerű tévéhíradó lesz, míg ha filmre veszem, az maga a csoda, mert életre kel a kép.
Filmet csak nagyvásznon érdemes nézni, mert monitoron, tévéképernyőn nem jönnek le a poénok, a ritmus, a hangulat, olyan, mintha rádiójátékot hallgatna az ember vasalás közben. A hangot sem lehet megfelelőlen érzékelni, pedig Zányi Tamás hangi munkáját érdemes 5.1-ben hallgatni, vele hónapokig dolgoztunk azokon a hangeffekteken, amitől ez egy hangosfilm lett. Ha ez meghatotta a kedves olvasót, akkor azt is érdemes tudnia, hogy a Zerot filmről kizárólag a Kino moziban tekintheti meg. Ez jelenleg az utolsó magyar film, amelynek 35-ös kópiája van, olyannyira, hogy a Fókusz Foxban újra kellett építeni egy falat a javítások miatt, mert addigra már lebontották a 35-ös labort.
Filmhu: Már 2015 nyarán sor került a Zero világpremierjére a Karlovy Vary fesztiválon. A magyar bemutatóra viszont ehhez képest háromnegyed évet kellett várni.
N. Gy.: Szatírának indult, de satíra lett belőle. Ami a forgalmazást illeti, állandóan falakba ütköztünk. Először kiderült, hogy egy magyar forgalmazó sem vállalja be a filmet, rizikósnak tartották, így miután a produceri feladatokat úgyis én láttam el, vállaltam a forgalmazást is, és bár pályáztam forgalmazási támogatásra a Filmalapnál, nem kaptam. Sajnos magyar fesztiválokon való bemutatás is nehézségekbe ütközött, sőt a külföldi fesztiválokra való kiküldés során is olyan benyomásom volt, hogy itthon örülnének, ha minél kevesebb helyre kerülne a film külföldre. A csúcs az volt, amikor azt tapasztaltam, hogy a művészmozik nagy része nem veszi fel a műsorára.
A sors fintora, hogy a kapitalizmus és a globalizáció mentett meg. Van egy rész a filmben, amelyben a plázák előtt lelövik a vásárlókat pusztán azért, mert vásárolni mertek. És melyik mozikba fogják játszani a Zerot elsősorban? Pláza mozikban. Ők be merték vállalni a filmet, nincs szűkségük az állami támogatásra. Vannak utalások a filmben, amelyek közelednek a valósághoz. Az anarchista etapban feltűnik egy plakát a falon, amelyen ez áll: „Nézd meg, mielőtt betiltják!” Ez lett a film szlogenje is, és azt javaslom azoknak a nézőknek, hogy ha kíváncsiak a filmre, menjenek el a moziba már az első héten, mert szerintem le fogják venni a műsorról. Ami a film sorsát illeti, néha felmerül bennem, hogy a filmben megjelenő jóslatom valósággá válhat? De valóban számítottam a negatív reakciókra is, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy anarchista filmet tényleg csak mindenki ellenében lehet elkészíteni.
Filmhu: Tíz éve foglalkozol a Zeroval, ami most a közönség elé kerül. Hogyan tovább?
N. Gy.: A kérdésre csak ezzel a képpel tudok válaszolni. 
