Húsz éve, 1982. augusztus 29-én halt meg Londonban, rákban és nyolcvanhét éve, 1915. augusztus 29-én született Stockholmban az amerikai színésznő: Ingrid Bergman. A két évfordulós dátum között sok minden történt: Casablanca, Gázláng, Szent Johanna, Stromboli, Kaktusz virága, három Oscar, egy Emmy-díj, három férj, négy gyerek, köztük a szintén színésznő Isabella Rossellini.

Német származású édesanyja kétévesen hagyta árván, apja, - akinek Stockholm belvárosában volt fényképészműterme - egy évtized múlva követte.

Rokonok nevelték fel, de nem volt szegény. Öröksége lehetővé tette, hogy a Királyi Drámai Színház színésziskolájában tanuljon, itt végzett 1935-ben. Még ebben az évben megkapta első szerepét a Remete-híd grófja című filmben, amelyet a harmincas évek végéig további kilenc követett. Az igazi áttörést az 1939-ben készült Intermezzo jelentette, népszerű lett, Svédország egyik legnagyobb sztárja. A film eljutott Amerikába is, Bergman felkeltette David O. Selznick producer érdeklődését, aki még 1939-ben Hollywoodba hívta.

Első amerikai filmje - és egyben első angol nyelvű alakítása - az Intermezzo amerikai változata volt, amelyben az akkori idők egyik legnépszerűbb sztárjával, Leslie Howarddal játszott együtt. Bergman ezután aláírta a Selznick által ajánlott hétéves szerződést, s ezzel megszületett az 1940-es évek legnépszerűbb színésznője, aki friss, természetes északi szépségével teljesen elütött a hollywoodi filmcsillagoktól. Sikert sikerre halmozott, egyaránt imádta a közönség és a kritikusok, Greta Garbo méltó utódjának tartották.

Igazi mozisztárrá máig legnépszerűbb filmjében, a Casablancában vált, Humphrey Bogart oldalán. A forgatás előtt egész sor befutott színésznővel készítettek próbafelvételt Ilsa szerepére, de az elvárásoknak egyik sem felelt meg.

Bergman pozitív kisugárzása, Bogarttal való közös egymásra hangolódásuk eredményeként varázslatos párost alkottak, noha a korabeli pletykák szerint ki nem állhatták egymást. A Casablanca Hollywood egyik legnagyobb kasszasikere lett. Bergman a következő évben megkapta azt a szerepet, amire a legjobban vágyott: a regény írójának, Ernest Hemingway-nek az áldásával Máriát alakíthatta az Akiért a harang szól című filmben. Szerepéért Oscar-díjra jelölték, Hollywood összes filmstúdiója a kegyeiért versengett.

Első Oscar-díját, - s egyben a New York-i filmkritikusok díját is - 1944-ben a Gázláng című pszichothriller főszerepéért kapta. A Selznickkel kötött szerződés lejártával Bergman a szabadúszást választotta.

Szerepkört is váltott, 1948-ban a Diadalív árnyékában című filmben Joan Madou-t, a prostituáltat játszotta. A filmet a közönség meglehetősen hidegen fogadta, sőt az ugyanebben az évben forgatott Szent Johanna címszerepe is csak mérsékelt elismerést hozott számára. Helyzetének újragondolására kényszerült.

1945-ben készült el Roberto Rossellini neorealista mesterműve, a Róma nyílt város. A film annyira magával ragadta Ingrid Bergmant, hogy levélben közölte a rendezővel: szeretne vele együtt dolgozni. 1949-ben Itáliába utazott, a következő évben pedig eljátszotta a Stromboli főszerepét.

A közös munka alatt a rendező és a női főszereplő egymásba szeretett, sőt Bergman gyermeket várt, mialatt házassága Peter Lindström svéd sebészorvossal még érvényben volt. A nemzetközi botrány nem maradt el. Válása után gyorsan összeházasodott Rossellinivel, de ártatlan imázsa sokat veszített a fényéből. Amerika sokáig nem bocsátott meg addig körülrajongott kedvencének, hogy megcsalta férjét és Amerikában hagyta közös kislányukat is. Bergman több mint hét évig csak Európában forgathatott. Ráadásul a Stromboli megbukott, össztüzet zúdítottak rá a kritikusok, és a közönség is bojkottálta.

Rossellinivel való hatéves együttműködésük során közösen létrehozott filmjeik közül egyik sem aratott osztatlan sikert, házasságuk megromlott, pénzügyi forrásaik elapadtak, de gyermekeik száma az ikerlányoknak köszönhetően háromra növekedett. A kisebbik, Isabella Rossellini később szintén filmszínésznő lett.

A születésük után nem sokkal a szülők elváltak. Bergman harmadik férje Lars Schmidt svéd származású színházi producer lett, akivel 1958-ban házasodtak össze. De az ő kapcsolatuk is, éppen, mert nem lett közös gyermekük, megromlott.

1956-ban már Párizsban filmezett, Jean Renoir Elena és a férfiak című vígjátékának a főszerepét játszotta. A közönség kegyeit ugyan nem tudta visszaszerezni, de a karrierje új lendületet vett. Kevés olyan formátumú sztár lehetett, mint ő, aki annyit szenvedett volna a hirtelen és sokáig tartó kegyvesztettségtől, és még kevesebben voltak, akik olyan figyelemre méltó körülmények között tértek vissza, mint 1957-ben ő, az Anastasia címszerepében, amelyért megkapta második Oscar-díját, a New York-i filmkritikusok díjával együtt. Bűnei hivatalosan is megbocsáttattak.

A filmezésen kívül ezután fellépett színházakban, sőt próbálkozott a televízióval is. Nagy sikert aratott mint Hedda Gabler (Párizs, 1962), valamint az Egy hónap falun (London, 1965), és a Ne váljunk el (New York, 1975) című darabok főszerepében. Filmszerepeit a hatvanas években már erősen megválogatta, ehhez az évtizedhez három kimagasló alakítása fűződik: Paula a Szereti ön Brahmsot? című filmben (1961), Claire Zachanassian Az öreg hölgy látogatása, 1964, valamint a vénkisasszony fogorvos-asszisztensnő a Kaktusz virága című vígjátékban Walter Matthau és a húszéves Goldie Hawn partnereként.

Harmadik Oscar-díját 1974-ben kapta a Gyilkosság az Orient Expresszen című krimiben nyújtott epizódalakításáért. 1978-ban visszatért Svédországba s elvállalta az őszi szonáta egyik szerepét. Ebben Ingmar Bergmannal dolgozott együtt. A hetvenes évek végétől egészsége megromlott. 1982-ben még be tudta fejezni azEgy asszony, akit Goldának hívtak című televíziós filmet, amelyben Izrael volt miniszterelnök-asszonyát, Golda Meirt alakította.

Utolsó szakmai elismerésként Emmy-díjat kapott ezért. Éveken keresztül próbált megküzdeni a szörnyű betegséggel, a rákkal. Pár hónappal a halála előtt azt mondta: "Egyre kevesebb időm van hátra, de minden nap győzelem számomra, amikor küzdelemre hívom a rákot, és túlélem". Pontosan a 67. születésnapján hunyt el, Londonban.