Elias korábban is számos izraeli-palesztin koprodukcióban vett már részt, többek között a My Jerusalem című rövidfilmben, melynek palesztin és izraeli tizenévesek vállalták a produceri, írói és rendezői teendőket is.

"Ha a békéről akarsz beszélni, át kell állnod a másik oldalra”, mondta el a UCLA diákja, aki gyakran ingázik Los Angeles és Ramallah között, majd hozzátette: „miután az ellenség zsinagógájában vagy mecsetében imádkoztál, sokkal nyíltabbá válsz a probléma iránt.”

Amikor egy iráni-amerikai kockázati befektető, Kamran Elahian fülébe jutott, hogy Elias a filmet a béke nyelvének tekinti, megkereste a rendezőt és hamar összebarátkoztak, olyannyira, hogy végül Elahian lett a film producere.

Elias örömmel venné, ha több palesztin filmrendező hirdetné a békét filmjeiben. "Van egy fontos témánk, de nincs filmes iskola. Jerikóban kaszinó is van. Egy kaszinó a sivatag közepén. De filmstúdiók nincsenek. Az izraeli megszállás erre nem jó kifogás.”

A rendező annyira hirtelen szállta meg az ihlet, hogy nem is írt forgatókönyvet, szabályosan rohant forgatni 2000 novemberében. A minden évben november közepéig tartó olajbogyó szüret képei kulcsfontosságúak voltak, ezért kellett úgy sietni a felvételekkel. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a 2000-es év nagyon gyenge termést hozott Palesztínában. Elias stábja végül máshol talált olajfák ágait ragasztotta a szüret alatt álló területek fáira.

De a gyenge termés csak a legkisebb problémák egyike volt. Sokkal nagyobb gondot okozott, hogy le kellett állni a forgatással az intifáda miatt. Egy, a falusiak és az izraeli telepesek között zajló provokatívabb jelenetet végül fel sem vették, attól tartva, hogy csak fokoznák az amúgy is tüzes ellentéteket. Jeruzsálemben a palesztin színészekre vigyáztak biztonsági őrök, míg a palesztin területeken az izraeli stábtagokra.

A film ennek ellenére elkészült, és a forgatás palesztin és izraeli résztvevői között sok esetben barátság szövődött.