Grzegorz súlyos sérülései miatt mentőt hívtak, magatehetetlen állapotát azzal magyarázták, hogy drogfüggő. A kórházban nem vizsgálták ki, mindössze egy gyomormosást rendelt el az ügyeletes orvos. Két nappal később ugyan megműtötték, de már későn, és belehalt a sérüléseibe. A brutális rendőri erőszaknak egyetlen szemtanúja volt, Przemyk barátja, akit aztán a legkülönbözőbb módokon próbáltak megfélemlíteni, hogy elálljon a vallomásától.
Az igaz történeten alapuló Nem hagytak nyomokat tárgyilagosan, egy dokudráma részletgazdagságával és szenvtelenségével eleveníti fel Przemyk tragédiáját, és a Jurek Popielnek nevezett szemtanú elkeseredett harcát a kommunista rendszer ellen, amely a reá rossz fényt vető gyilkosságot a szőnyeg alá akarta söpörni. (A valóságban Cezary Filozofnak hívják a karhatalmi agresszió túlélőjét, ő viszont elzárkózott attól, hogy részt vegyen a film készítésében.)
A mereven realista ábrázolásmódnak köszönhetően Jan P. Matuszynski messzire elkerülte a hollywoodi tárgyalótermi drámák mesterkélt túlzásait, könnyeket kicsikaró hatásvadászatát. Ez a megközelítés viszont azt a veszélyt hordozta magában, hogy túlságosan szárazzá, egy sok száz oldalas ügyirat végigolvasásához válik hasonlatossá a moziélmény. Szerencsére ezt a csapdát is kikerülte, mivel a tárgyilagos elbeszélést érezhetően a megkésett igazságszolgáltatás szenvedélyes vágya, illetve az államapparátus által elkövetett bűnök miatt érzett düh hajtja.
Mintha csak azt mondaná Matuszynski, a diktatúra évtizedei alatt annyi ideologikus mázban megforgatott hazugságot és szenvedést volt kénytelen elviselni a lengyel nép, hogy most megérdemli, hogy a múltfeldolgozás a lehető leginkább sallangmentes formában menjen végbe. Már amennyire egy nagyjátékfilm keretei ezt engedik persze, nyilván a Nem hagytak nyomokat is él a sűrítés eszközével és más dramaturgiai fogásokkal.
Az elgondolás működik, többek között a kiváló színészválasztás miatt. Tomasz Zietek játékából egy esendő hétköznapi hős rajzolódik ki, aki talán magának sem tudja megmagyarázni, honnan ez a végtelen elszántság, amivel az igazságért, megölt barátja emlékének a tisztára mosásáért harcol. Tapinthatóan emberi a politikai thrillerek tipikus főszereplőjeként, akik jobbára őrjítő magányban kénytelenek szembeszállni egy egész rendszerrel. A titkosrendőrség ígérgetéssel és megfélemlítéssel még a szüleit is Popiel ellen fordítja, a diáknak a családi asztalnál is azt kell hallgatnia, hogy jobb lenne módosítani a vallomásán.
És azért is működik a részletező, sok szereplőt és tárgyalást felvonultató elbeszélés – amit nézve akár David Fincher Zodiákusa is az eszünkbe juthat –, mert ennek következtében szédítően komplex képet kapunk az elnyomó gépezet működéséről. Sokatmondó epizód a filmből, amikor a rendőrség egy magasrangú tisztje maga sem tudja, hogy politikai megrendelésre, előre kitervelt gyilkosság történt vagy csak néhány túlbuzgó járőr műve volt, és frusztrált telefonálásba kezd. Aztán persze ez később már nem számít, mindennél fontosabb, hogy az állampárt érdekeit védjék, és eltávolítsák maguktól a kényelmetlen ügyet.
A Nem hagytak nyomokat alkalmas arra, hogy általános érvényű tanulságokat vonjunk le a diktatúrák belső működéséről, a rendőri erőszak vagy éppen a bíróságokra helyezett politikai nyomás kapcsán aggasztó kapcsolódási pontokat fedezhetünk fel a jelennel, és arra is alkalmas, hogy mélyebben megismerkedjünk a nyolcvanas évekbeli Lengyelország viszonyaival.
Przemyk halálának kivizsgálása érzékeny politikai időszakban történt, a hadiállapot kivezetése után a lengyel kommunista párt azt a látszatot akarta a külföld irányába kelteni, hogy az országban nyugalom és rend honol. Ráadásul II. János Pál pápa első lengyelországi látogatása is szervezés alatt volt, ódzkodtak a legkisebb botránytól is. Ebben a helyzetben a régi, sztálinista módszerek, például az azonnali likvidálás nem volt opció, így körülményesebb módszerekhez folyamodtak. Az állampárthoz hű ügyészre cserélték a túlságosan független elődjét, vagy éppen az egyik mentőst szorongatták addig, míg hamis, beismerő vallomást nem csikartak ki belőle.
Az elhallgattatás különösen fontos volt ebben az időszakban az állampárt számára, hiszen a Szolidaritás által kikényszerített, viszonylag szabadabb légkört akarták kitörölni az emberek emlékezetéből. Ez a brutális váltás talán úgy érezhető át a legjobban, ha a lengyel film legendás rendezőjének, Andrzej Wajdának az egyik remekművével állítjuk párba Matuszynski politikai drámáját. A Szolidaritás felemelkedését nyomon követő A vasember tettvágya és optimista felszabadultsága teljes ellentétben áll a három évvel később játszódó Nem hagytak nyomokat című filmből áradó reményvesztettséggel és társadalmi kiszolgáltatottsággal.
.jpg)
Az elhallgattatás amúgy a lengyel filmművészetet is sújtotta, a nyolcvanas évek legelején végbement, átmenetinek bizonyuló politikai enyhülés kritikusabb hangvételű alkotások megszületését is lehetővé tette, a bemutató azonban több esetben elmaradt. Ryszard Bugajski 1982-es keltezésű Kihallgatása a sztálini terror máig sokkoló hatású felidézése, amely csak 1989-ben kerülhetett mozikba. Kieslowski Véletlenje is évekig dobozban vesztegelt, hogy aztán 1987-ben cenzúrázott változatban kerüljön a nézők elé. Többek között egy rendőri erőszakot bemutató jelenetet vágtak ki belőle, ez is jelzi, mennyire érzékeny téma volt ez a diktatúra számára. Wajdára is komoly nyomást helyezett a hatalom, A vasember után évekig Franciaországban élt, és ott forgatott.
Szerencsés a lengyel film, hogy Wajda halálát követően is vannak olyan rendezői, akik Popiel karakterére emlékeztető igazságkereső attitűddel és csökönyös elszántsággal dolgozzák fel az ország közelmúltját, és a nagy elődhöz hasonlóan az ideális formanyelvet is megtalálják a témához. A szintén Tomasz Zietek főszereplésével készült, Piotr Domalewski által rendezett A lengyel Hüakinthosz például a zsarufilm és a thriller zsánerek eszköztárát használta fel ügyesen, hogy a melegek elnyomását mutassa be a nyolcvanas évek Lengyelországában.
Matuszynski egy sikerregény nyomán forgatott sorozatot a II. világháború előtti, multietnikus Varsóról (A király), atipikus, szabályszegő életrajzi filmet készített egy sokemeletes panel szűk tereiben alkotó festőről, Zdzislaw Beksinskiről, akinek grandiózus, szürrealista festményei mintha a szocializmus szürkeségére adott dacos válaszok lettek volna (Az utolsó család), és most a Nem hagytak nyomokat kapcsán is merészen nyúlt a feldolgozandó témához. 160 percesre duzzasztotta a játékidőt, amivel aggasztóan sokat kér a nézőitől.
A lengyelek sok mindenben előttünk járnak, legyen szó oktatásügyről, karakán hozzáállásukról az ukrajnai háborúhoz vagy éppen a nyolcvanas évek szocialista múltjának mozgóképes feldolgozásáról. Amíg az Eltörölni Frankot öncélú stilizációval, a kezdetben ígéretesen építkező A besúgó pedig lehetetlen fordulatokkal idegenített el, addig a Nem hagytak nyomokat meghálálja a türelmünket.
A film ismeretében a Przemyk összeverésétől a tárgyalásig vezető utat két óra alatt is el lehetett volna mesélni, és mégis, az elnyújtott idő tette lehetővé, hogy igazán át lehessen érezni Popiel kilátástalannak tűnő helyzetét és az állhatatos manipuláció erejét. Minden oldalról arra akarják rávenni, hogy lépjen vissza, ki agresszívabban, ki finomabban. Nézőként önkéntelenül is szabadulni akarunk ebből a fullasztó állapotból, és megfogalmazódik bennünk az az önző gondolat, hogy talán tényleg hagyni kellene a nemes harcot, mindegy, csak legyen ennek már vége.
Így tesz minket az elnyomó gépezet áldozatává a film, így válik katartikussá Popiel kiállása a tárgyalóteremben, és végső soron így hagy bennünk maradandó nyomot Matuszynski.
A Nem hagytak nyomokat október 6. óta látható a mozikban.
