Szabó István: Rokonok

Betarthatatlan játékszabályok

filmhu: Miután ön a kilencvenes évek elején forgatott itthon utoljára, a Rokonok című készülő filmje arra is jó alkalom, hogy elmondja a magyar filmgyártásról frissen szerzett tapasztalatait. Milyen állapotban van a hazai filmipar? Mit tapasztalt a Rokonok forgatása során?

Szabó István: A magyar film súlyos állapotban van. Amikor az ember gyárt, azt tapasztalja, hogy a legolcsóbb filmek készítésére sincs meg az anyagi fedezet, vagy az elfogadható ütemezés. Semmiféle szakmai tudás és szakmai gyakorlat nincs a pénzosztás technikája mögött. Sokszor az volt az érzésem, hogy akik a pénzek elosztásáért felelnek, azoknak fogalmuk nincs arról, hogy hol és mikor van szüksége egy produkciónak a pénzekre ahhoz, hogy a film biztonságosan elkészülhessen.

filmhu: Állandó viták és támadások kereszttüzében áll az MMK döntési mechanizmusa is.

SZI: A filmekről demokratikus játékszabályok szerint döntenek. A magyar filmszakma, pontosabban az MMK alapítói eldöntik, kik legyenek a szakkollégiumokban - ez elvileg egy demokratikus processzus, amibe nehéz belekötni. Én nem hiszem, hogy itt bármiféle durva manipuláció történne - egyszerűen mert ismerem a szereplőket, akik adnak arra, hogy ne legyenek befolyásolhatóak. Ezek a szakkollégiumok, mint minden bizottság, végül is olyan emberekből áll, akik a saját szubjektív véleményüket képviselik. Egy ilyen bizottságban mindig vannak olyan emberek, akik erősek, és érvényesíteni tudják a véleményüket, és mások, akik nem, s azok mennek az erősebbek után. Tehát ezen lehet vitatkozni, de nem érdemes. Mert kérem, ezeket az embereket szavaztuk meg, tetszettek volna mást beszavazni!

filmhu: Csak közbevetőleg kérdezem, az Édes Emma, drága Böbe és a Rokonok között ön pályázott filmtervvel az MMK-hoz?

SZI: Nem, egyáltalán nem pályáztam. De azért most elmondok magának egy titkot, amit valahogy nem szoktak meghallani. Az Édes Emma, drága Böbe pénzügyi értelemben nem magyar film. Financiális bázisa ugyanis a ZDF német adó volt.

filmhu: Gondolom, annál inkább szokatlan helyzet lehetett az ön számára, hogy a Rokonok forgatásának kezdetekor nem volt még meg a költségvetés teljes fedezete.

SZI: Igen, úgy indult el a produkció, hogy nem volt meg a teljes pénz, s most, a forgatás befejezése után is ez a helyzet. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy a forgatás elején el kell dönteni, hogyan működnek a prioritásaink. Rózsa Jánossal, a film producerével mi eldöntöttük, első számú prioritásunk az, hogy a munkatársak, és a színészek percre pontosan ki legyenek fizetve, ezért ő ezt az összeget elkülönítette, ehhez nem lehetett hozzányúlni. A Rokonokban tehát az utolsó napig mindenki pontosan ki volt fizetve, mert azt mondtuk, akkor inkább tartozzunk másnak. És én most ebből következően megtanultam, hogy az az alaptámogatás, amit az MMK-tól lehet kapni - ez a mi esetünkben 120 millió forint - , elég a film elindítására, és elég a munkatársak, a színészek, a film alkotói és készítői munkabérére. Megkérdeztem Sándor Pált, aki most szintén forgat, s hasonló anyagi helyzetben van mint mi - ugyanúgy nem tudja még a végét - , s ő is azt mondta, hogy nála mindenki ki van fizetve, mert ezt a pénzt igenis félre lehet tenni.

Nem a dzsentri világ lekopírozása a döntő, hanem a viszonyok minőségének a megmutatása, ahogyan az emberek szoronganak Tóth Ildikó és Marozsán Erika

SZI: Én az elmúlt húsz évben több filmet készítettem igazi producerekkel. Manfred Durniokkal, aki a Mephistót és a Redl ezredest produkálta, Arthur Braunerrel, aki Németország legöregebb, legtapasztaltabb producere (Hanussen), David Puttnam-mel (Találkozás Vénusszal), aki nemcsak a legismertebb angol producer, de a Columbia elnöke is volt, vagy Robert Lantossal (A napfény íze, Being Julia) - úgyhogy én körülbelül tudom, milyen a jó producer. Tulajdonképpen olyan szerencsém van, hogy eddig nem is dolgoztam rossz producerrel. Konfliktusom sem volt soha egyikkel sem - mondjuk olyan fontos vitákat leszámítva, hogy mit együnk ebédre. De ha összehasonlítom akár Durniokot akár Puttnam-et, akár Yves Pasquier-t (Szembesítés) vagy Robert Lantost azokkal, akik ma Magyarországon producereknek nevezik magukat, akkor baj van. Az említett producerek tudniillik nagyon művelt, felkészült emberek - s miközben megteremtik a film elkészítésének lehetőségét, addig a határig, amíg azt a forgatókönyv megköveteli - , fantasztikusan pontosan tudnak forgatókönyvet olvasni, pontosan kérdeznek, és pontosan tudnak egy rendezői egyéniséget követni és megítélni. Határok között tartják a rendezői ambíciókat, de sosem a produkció hátrányára, valamint nyugalmat és rendet tartanak a film körül. David Puttnam szerint neki az a dolga, hogy a produkcióban jelenlévő rengeteg negatív energiát egységesen pozitív irányba terelje. A Találkozás Vénusszal forgatása előtt kért két napot, hogy üljünk le az irodájában, és vegyük végig jelenetről jelenetre a könyvet. S minden jelenetről, sőt minden mondatról megkérdezte, hogy miért van a filmben. A kérdés soha nem negatív volt, pusztán a rendezői elképzelés megismerése volt a cél. A huszadik forgatási napon odajött hozzám, és azt mondta, látta az előző napi musztert, s amikor a forgatás előtt beszélgettünk a jelenetről, akkor én azt mondtam, hogy itt ez és ez a mondat lesz a legfontosabb. És most ő azt látja, hogy amit én akkor fontosnak tartottam, az egy távoli képben van, ráadásul félig takarják azt a szereplőt, aki beszél. S hogy mi történt? Mást gondolok a jelenetről, vagy csak nem volt időm felvenni. Mert ha az utóbbi, akkor szeretné kérni, hogy menjek vissza, és vegyek föl egy közelit. Szóval ez a producer! Ha eltér a hajó, amit én vezetek, akkor figyelmeztet, hogy én mást akartam. Kívülről tudja az anyagot, és a rendezői koncepció irányában gondolkodik.

És soha nem enged be olyan konfliktusokba, nem küld előre harcolni olyan kérdésekben, ami nem az én dolgom. Nem küld be pénzt kérni a miniszterhez, hanem ő megy, nem teremt konfliktusokat stábtagok között, csak azért, hogy kézben tudja tartani őket, nem mondja a világosítónak, hogy a rendező miatt vannak a túlórák, hanem megállapodik velük…

filmhu: Ezek netán példák a Rokonok forgatásáról?

SZI: Nem, Rózsa János abszolút támogatott, s mindenben megfelelt az igényeimnek és az elképzeléseimnek. A produceri oldal a Rokonok esetében példamutatóan működött. Vagy Rózsa János maga, vagy Vészics Andrea, aki Rózsa munkatársa és egyúttal forgatókönyvíró-társam is, végig kinn voltak a forgatáson, minden konfliktus-lehetőség tanújaként, egyszóval soha nem volt magára hagyva a film.
 
filmhu: A pénzek megszerzéséért önnek is csatába kellett szállnia?

SZI: Nem, csatába nem kellett szállnom…

filmhu: Minisztériumokba sem kellett járnia?

SZI: Rózsa János levélben kért anyagi támogatást a Kulturális Minisztériumtól, ezt visszautasították. Ugyanilyen visszautasítást kaptunk a Magyar Televízió elnökétől is. Aztán amikor volt velünk kapcsolatban egy elég ironikus hangú nyilatkozata valamelyik kulturális vezetőnek az egyik újságban, utána többen felhívtak telefonon, hogy ők viszont állnak rendelkezésre és segítenek.

filmhu: Szűkszavúak voltak ezek a visszautasítások, vagy kifejtettek, és megindokoltak?

SZI: Ezek udvarias levelek voltak. Én egyébként az ilyen visszautasítást nem tartom tragikusnak, mert azt gondolom, hogy az adófizetők pénze senkinek sem jár. Ezen kívül minden pénzadó intézménynek megvan a maga kultúrpolitikája, a maga ízlése. Valószínűleg a Magyar Televízió vagy a Kulturális Minisztérium ízlésének, kulturális igényeinek mi nem felelünk meg. Ez így szerintem rendben van, kaptunk másoktól, akiknek viszont megfelelünk, még magánemberektől is. Egy televíziós beszélgetés után fölhívott például minket egy esküvői ruhakölcsönző, hogy hallotta, anyagilag bajban vagyunk, és szmokingokra lenne szükségünk, s felajánlott ötven szmokingot ingyen, ha kitisztítva adjuk vissza. Ugyanígy a Zsolnay-gyár egy fantasztikus porcelán készletet bocsátott a rendelkezésünkre egy előkelő vacsorajelenethez, ami horribilis összegbe került volna, ha megvesszük, kölcsönözni ilyet nem is lehet. Azt is el kell mondanom, hogy Budapesten forgatni jelenleg elég durva kaland, mert a különböző önkormányzatok kedvük szerint kérik az úgynevezett területfoglalási pénzt. Van olyan önkormányzat, ahol egy négyzetméter levegőért 12 ezer forintot kell fizetni. Ha leteszi az ember a kamerát, az már három négyzetméter, ha mellé áll, akkor már hat, ha utcán forgat, horribilis összeg lehet a vége. Érdemes megkérdezni Steven Spielberget, aki elmondta, ő még ilyet a világon nem látott. Van Budapesten olyan belvárosi kerület, amelyik mástól komoly pénzeket kér, de nekünk fillérekért, vagy ingyen odaadták az utcát, és van olyan kerület is, ahol meghallották, hogy mi vagyunk, és a dupláját kérték. Az embernek egy film készítésekor sajnos a körülményeket és a játékszabályokat is ismernie kell.

filmhu: Magyarországon ezek szerint most elég bonyolultak a játékszabályok…

SZI: Bonyolultabbak, mint máshol, és szinte betarthatatlanok, mert a szerint változnak, hogy éppen ki játszik. Tessék elolvasni Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényét, és arra az oldalra jutni, amikor megjelennek a Pásztorék, s azt mondják: „Einstand.” 
 

A feudalizmus előttről származó törzsi magatartás Pindroch Csaba, Csányi Sándor

Törzsi magatartás

filmhu: Már ez a néhány kis példa is nagyon rímel arra, amiről Móricz emberöltőkkel ezelőtt írott regénye, a Rokonok szól…

SZI: Többek közt azért lehetett ez a regény remekmű, mert amit Móricz a húszas évek végén maga körül látott, úgy tudta megfogalmazni, hogy az nem csak az adott pillanat pontos riporteri leírásának felelt meg, hanem a magyar társadalom bizonyos állapotának, amelynek gyökerei és története van. Móricz az emberi kapcsolatok minőségének bemutatásában olyan pontos, olyan mély, hogy tökéletesen mutatja azt a szinte még a feudalizmus előttről származó törzsi magatartást, ami a magyar társadalmat a mai napig irányítja. És erről nem a mai Magyarország tehet, és nem az emberek, hanem azok a vezetői, akik nem számoltak le önmagukban, a lelkükben a törzsi magatartás betegségeivel. Azzal a beidegződéssel, hogy az a megbízható ember, akit kézben tudok tartani. És akit pozícióba juttatok, az majd eléggé fél tőlem ahhoz, hogy mindent megtegyen, amit én akarok. A rokon az, akit előre kell juttatni, s nem is kell vérrokonnak lennie, az a fontos, hogy „az érdekben rokon” legyen - most szó szerint idéztem Móricz Zsigmondot. Erről szól a könyv, és mi azt szeretnénk, hogy ez kiderüljön. Hogy még a házasságban, a férfi-nő viszonyban, a szerelemben, a barátságban is mindent átsző ez az „érdekben rokon” szemlélet. A gyenge rokon kezét el kell engedni, mert ha nem tud segíteni, ha nem tud részt venni az érdekben, akkor nem rokon többé. Az ismeretlen kezét viszont azonnal meg kell fogni és rokonná kell emelni, ha lehetőség van rá, hogy az érdekben egyszer csak rokonná váljon.

filmhu: Ez már a regény elején exponálódik, amikor a nagyhatalmú Kardics felfedezi a rokont a frissen kinevezett Kopjássban…

SZI: Akit egyébként már tíz éve ismer, és akinek már tíz éve nem köszön, mert csak egy semmitmondó tanügyi osztályvezető. De aki váratlanul olyan pozícióba kerül, hogy azonnal rokont kell belőle csinálni…

filmhu: Igen…Mert valamire jó lesz...Félelmetes volt újraolvasni a Rokonokat, hogy megint milyen frissen aktuális. Annak idején, a kádárista középiskolában úgy tűnt, ez már egy lezárt ügy, ezek már meghaladott viszonylatok, ennek már vége van.

SZI: A Rokonok kötelező olvasmány volt, tudtuk, hogy másnap felelni kell belőle, s csak azt néztük mi a történet, mert úgyis azt kérdi a tanár. Pedig ami igazán lenyűgöző a regényben, az a részletek pontossága. Ahogyan Móricz leírja például, hogy ki hogyan nevet, hogy milyen a hatalom nevetése, és milyen a hatalomtól félő-szorongó ember nevetése. Hogy hogyan fejezi ki magát ez a világ…

filmhu: Az egyik legszebb jelenet erre az önfeledt úri társaság a fürdőben, akiket a köznép még a melegvízben sem mer megközelíteni.

SZI: Azt a jelenetet sajnos nem tudtuk megcsinálni, mert nem volt rá pénzünk. Az osztrák-magyar határ mentén lett volna erre alkalmas fürdő, de mi sajnos nem tudtunk elmenni Budapestről, végül is mindent itt forgattunk. Szerencsére Budapesten „a vidék” is megtalálható. Az Elnök utca környékén találtunk ilyen finom vidéki középosztálybeli utcákat, amelyek teljesen korhűek, Mátyásföldön pedig fantasztikus korabeli villákat.

filmhu: A Boronkay villát sem kellett felépíteni?

SZI: Nem, mert azt is megtaláltuk a XI. kerületben. Egy gyönyörű Bauhaus villát, ami pont olyan, ahogyan Móricz leírja: nem is illik Zsarátnokra, és teljesen megfelel a húszas évek végi modernségnek, vagy ha úgy tetszik az adott kor sznob törekvéseinek, amilyen Szentkálnay Magdaléna ízlése. Egyébként fölfedeztük ennek a filmnek az örömére a magyar szecessziót, aminél csodálatosabb dolog kevés van a magyar építészetben, csak valahogy el van tűntetve, nincs értékelve. Ha ezek a házak Bécsben lennének, turistacsoportokat vezetnének hozzájuk. A Takarék épületét Budapesten egy peremkerületben találtuk meg, a Kardics villát a Városligetben, a Városházát egy gyönyörű szecessziós épületben, a Földtani Intézetben. Egyszerűen élvezet volt fürödni a korszak magyar építészetének ebben a gazdagságában és esztétikai szépségében.

filmhu: Herskó Jánossal volt szerencsém beszélgetni mostanában - többek közt a Rokonok megfilmesítéséről - aki a színészválasztással kapcsolatban megjegyezte: Bajban lesz Pista a színészekkel, mert meghaltak, vagy megöregedtek már azok, akik a hatvanas években még olyan zsigeri szinten hozták ezt a dzsentri tempót!

SZI: Ebben Herskónak teljesen igaza van, valóban senki nem tudja már azt a fajta dzsentri magatartást, amit Uray Tivadar, Pécsi Sándor, Agárdi Gábor még tudott, vagy amit pl. Máriássy Félix, az osztályfőnököm a vérében hordozott. Egyszer Máriássy a Makarenkó utcai műteremben odahívott magához - már sokszor elmeséltem ezt a történetet - és négyszemközt azt mondta: „Úrfi, te már nagyfiú vagy. - mert úrfinak hívott, s ez már a Rokonok - Te vagy itt a rendező, neked kell példát mutatnod. Vagy a bordó nyakkendőt vedd le, vagy a bordó mellényt, mert a kettő együtt nem megy!” Na, ez a magatartás ma már tényleg nincs.

filmhu: Ennek azért inkább örülünk, nem?

SZI: De ennek a maradéka, pontosabban a vágy, hogy ez a dzsentri világ valahogyan létezzen, erősen tetten érhető például a jelenlegi magyar Parlamentben. Járunk vadászni, kártyázunk, iszunk; egyszóval úriemberek vagyunk, egyáltalán, úgy viselkedünk, hogy miénk a világ…De a mi filmünk nem erről szól! És nem vagyok róla meggyőződve, hogy azt a fajta magatartást, ami abban nyilvánul meg, hogy hogyan ül le az ember egy székre, vagy hogy megy be egy ajtón, hogy viselkedik egy nővel szemben, hogy gyújt rá egy cigarettára, hogy ezt mi létre tudtuk hozni. Mert valóban, ez ma már senkinek nincs a vérében. A forgatás elején még valamelyest adtam erre, aztán rájöttem, ha mindenáron befolyásolni akarom a színész testmozgását, elvész a természetessége. És aztán hagytam a fenébe, mert arra gondoltam, nem a dzsentri világ egy az egyben való lekopírozása a döntő, hanem a viszonyok minőségének a megmutatása, az ahogyan az emberek kapcsolatban vannak egymással, ahogy félnek, szoronganak, vagy örülnek, inkább ezt kell létrehozni, erre kell a nagyobb hangsúlyt fektetni. 
 

Van egy férfi a múlt század eleji Magyarországon, aki belekerül egy helyzetbe, s akinek ettől kezdve ez a helyzet diktál.

filmhu: A polgármester és a többi fontos „érdek rokon” szerepére kit választott?
SZI: Kopjásst Csányi Sándor, Kopjássnét Tóth Ildikó, Kardicsot Eperjes Károly alakítja, a polgármester Oleg Tabakov, Magdaléna - Marozsán Erika, Keék Imri - Pindroch Csaba, az ellenzék vezére László Zsolt, az alispán Újlaki Dénes. És mindannyian elképesztő színvonalon, fantasztikus belső tartással és fegyelemmel dolgoztak, élvezet volt velük lenni.

filmhu: Az, hogy Csányi Sándor alakítja Kopjásst, nekem azt jelenti, hogy azért ez inkább a Szabó-filmek folytatása lesz…

SZI: Na, evvel mit akar mondani?

filmhu: Csak azt, hogy a Szabó-filmek hőseivel az ember nagyon könnyen azonosul. Móricz viszont egy kemény kritikai realista, aki szerintem egy könnycseppet nem hullajt ezért a Kopjássért.

SZI: Ez nem igaz, Móricz tudja, hogy ez egy értékes, tehetséges ember, csak sajnos gyenge, és hagyja magát elsodorni. Ha hidegen nézné a történetét, akkor Kopjáss nem lenne öngyilkos, mert ezek a gyenge, puha emberek - régen és ma is - beállnak a sorba, sőt a korrupció élvonalába kerülnek. Kopjáss István viszont meglövi magát, mert a lelke mélyén becsületes ember, akinek igenis vannak morális elvárásai még magával szemben is, és van egy pont, amikor ezt a kettős életet, ezt a jó ügy érdekében „mindenkinek megfelelni” életet már nem lehet elviselni. És lehet, hogy nem látszanak Móricz könnyei, de még a cinikus polgármester is azt mondja a végén, hogy ezt a fiút nagy kár lenne elveszíteni.

filmhu: A sertéstenyésztő ügyét, ezt a szociológiai pontossággal megírt szövevényes, bulista esettanulmányt el fogja tudni a filmben magyarázni?
 
SZI: Nem kell ezt olyan pontosan elmagyarázni! Nem is lehet igazából megérteni. Mint ahogy ma sem lehet érteni ezeket a legkülönfélébb privatizációs disznóságokat. A sertéstenyésztő ügyében nem a rendőri nyomozhatóság az érdekes, hanem hogy van itt egy sumák ügyeskedés, ami egy csomó „érdek rokonnak” fontos.

filmhu: A hatalmas csődöt pedig végül rátestálják a jónépre.

SZI: Igen. Hát ez így szokás, ez itt mindig így volt…

filmhu: De a sertéstenyésztő buliban több is van, a nagy magyar álom is benne van, hiszen itt egy „amerikai” sertéstenyésztő megy csődbe…

SZI: Ez is benne van persze, mert mióta a törökök nem eszik a disznóhúst - mert tiltja a vallásuk, azóta minket a disznó visz előre, azóta nekünk a hurka-kolbász, töpörtyű, fejhús a világunk, mert az a miénk, az megmaradt, azt nem viszi el a török.

filmhu: Az ember már jó tíz éve azzal a titkos vággyal ül be minden Filmszemlére, hogy elkészül talán az a kulcsfilm, ami elmondja nekünk, hogy mi miben vagyunk most. És tudom, hogy ilyenkor titkon sokan Szabó Istvánra gondolnak…

SZI: Ezt a filmet azt hiszem, még nem lehet megcsinálni, mert még túl közel vagyunk ahhoz, hogy a változás lényegére igazán rálássunk.

filmhu: Tizenöt év telt el a rendszerváltás óta…

SZI: Nem, ez még semmi. 15 év legfeljebb arra elég, hogy rámutassunk, ki az, akit hibáztathatunk azért, hogy mi a sorsunk. De hogy belássuk, hogy ezek mi vagyunk, hogy ez a sok szörnyűség, ami történik, ez belőlünk jön, ezt sokkal nehezebb világossá tenni.

filmhu: Ezért nem vállalkozik jelenkori filmre? Inkább a Rokonok?

SZI: Valószínűleg igen. Nem találom még azt a történetet, amivel el tudnám mondani, hogy mit gondolok arról, ami itt van. Vannak történettöredékek, van egy belső vágyam, hogy egyszer elkiabáljam magam, de jelenleg a felületi vizsgálat szintjén tartok. Olyan ez, mint az Édes Emma, drága Böbe. Ránézek magára, a szemébe nézek, esetleg megérintem a pulzusát, és azt mondom, maga lázas. De hogy mitől lázas, és mire lehetne rájönni, hogy lehetne megfogni azt a valamit, ami működik a szervezetében, és valahogy meggyógyítani, ott én még nem tartok.

Egyelőre csak azt tudom, milyen nagyon jól látta Móricz, hogy ez a Zsarátnok mit jelent! És azt szeretném, hogy ez a film ne legyen negatív, sőt, gyógyító jellegű legyen. Hogy segítsen önmagunkban fölismerni valamit. S hogy ne depressziót sugározzon, hanem adjon erőt leküzdeni a bajt. Semmi más kívánságom nincs, mert az esztétikai kérdések már nem nagyon érdekelnek. Én már nem akarok „jó filmrendező” lenni, a filmművészet, mint olyan, már nem érdekel.

filmhu: Lehet, hogy nincs is már ilyen, hogy kulcsfilm? Legalábbis abban az értelemben, ahogyan a hatvanas években az Apa, vagy a Szegénylegények?

SZI: De, mindig vannak kulcsfilmek, és mindig vannak szerencsések, akik valamit jól meglátnak. De azt tudni kell, hogy amikor Watsonék megtalálták a DNS kettős spirálját - amire végül is a modern biológia és orvostudomány épül - , akkor már legalább öt tudós csoport volt a világban, akik egy milliméterrel voltak az eredmény megtalálása előtt. Ezzel azt akarom mondani, hogy a kulcsfilmhez egy társadalmi igény, és felkészült filmkészítők - írók, rendezők, színészek - együttes jelenléte, próbálkozása szükséges. A hatvanas években az akarat, a társadalmi igény, az egyes rendezőkben lévő energia, hiúság és közlési kényszer mind-mind megvolt ahhoz, hogy jó filmek szülessenek, s hogy végül sokak filmjéből megszülessen például a Szegénylegények. Mert amikor az a film megszületett, már tudni kellett, hogy a diktatúra struktúrájának és koreográfiájának lényege ez a „Jöjjön ide! - Menjen oda! - Forduljon meg! - Mondja, amit én mondok!” szemlélet, tehát hogy az emberi viszonylatok minőségét ezen a szinten működteti a társadalom,  és a Sodrásban-tól a Tízezer napig vagy a Párbeszédtől a Földobott kőig  - ilyen-olyan virágnyelven - sokan kísérletet tettek ennek a bemutatására. S egyszer csak Jancsó fölépített egy hosszú fahrtot és a kamera elindult ellentétesen a színészekkel, és úgy körbevette, megkötözte, megbilincselte őket, hogy nem tudtak ebből szabadulni. És szinte kényszerítette a színészeket, hogy ugyanígy csináljanak egymással. S ebből megszületett a diktatúra természetrajzát tökéletesen bemutató koreográfia. De ehhez az kellett, hogy mindenki ezen gondolkozzon együtt. És ez a mai állapotra is vonatkozik.
 
filmhu: Koltai Lajost milyen állapotban kapta vissza a Sorstalanság után?

SZI: Nincs szó semmiféle visszakapásról, én mindig vele voltam, csak van amikor nem a kirakatban vagyunk együtt. De mi szinte minden nap beszélünk, tudunk egymás dolgairól.

filmhu: Tudják még egymást inspirálni, ennyi év után?

SZI: Igen, ebben a filmben például minden más, mint eddig. Hál’ istennek, megint sikerült valahogy úgy mozdulni, hogy a Rokonok képileg egészen más, mint az eddigi filmjeink.


Koltai Lajos: „Ez egy poros film lesz…”

filmhu: Megdöbbentően jó regény a Rokonok, már csak azért is érdemes volt elővenni, hogy néhányan újraolvassuk. És persze azért, mert zavarba ejtően aktuális…

Koltai Lajos: Nagyon nagy regény, valóban, de ami az aktualitását illeti, rettentően vigyáztunk, hogy ne legyenek áthallások, mert nem ez a lényeg, és mert ez úgyis magától megtörténik. Szóval ezzel a film készítése közben nem kell foglalkozni. És a regényhez szinte alig kellett hozzányúlni, sőt, nem is lehetett! Ennek a filmnek, ezeknek a dialógusoknak minden szava Móricz. És halálosan pontos minden dialógus.

filmhu: Szabó István azt mondta, ez a film más lesz, mint az eddigiek.

KL: Egy-két dolgot kitaláltunk, igen. Végül is mi mindig minden történethez keresünk egy képi közeget, ami új, amit még nem csináltunk, hogy vezérelje valami a gondolkodásunkat. Ha nincs semmi kitalálva, akkor csak fölveszed a napi penzumot, úgy, ahogy már megszoktad. De ha elindul egy építkezés - legalább egy házra való - akkor mindig tudod, hogy a következő téglával mit csinálj. Mi itt hangsúlyozottan az emberi viszonylatokra koncentráltunk. Van egy férfi a múlt század eleji Magyarországon, valahol az Alföldön, aki belekerül egy helyzetbe, s akinek ettől kezdve ez a helyzet diktál. S mint tudjuk, ennek a történetnek nagyon kemény a befejezése. És arra gondoltunk, csinálunk ebből egy poros filmet..Mondjuk ez veszélyes, mert a szónak van egy másik jelentése is, és nem szeretném olvasni pár hónap múlva a kritikákban, hogy „Koltainak igaza van, ez a film tényleg poros!”

filmhu: Szóval, akkor hogyan lesz „poros” a Rokonok?

KL: Ebben a filmben, ebben a történetben valami megállt. Zsarátnok, a városi apparátus mint gépezet működik, de mégis egy lejárt, megállt, „megátalkodott” szerkezet. És ide kerül be ez a Kopjáss - szinte véletlenül - tulajdonképpen csak azért, hogy áldozattá váljon. És ez az ártatlan ember kis híján belemegy azokba a játszmákba, amiket fölkínálnak neki - a határán van, pedig ő jót akar - ez okozza az igazi konfliktust. És itt van Kopjássné, aki szigorú szabályok szerint él, mert így nőtt fel, s aki kérdéseket tesz fel az urának, hogy milyen is az az út, ahol ő halad, s a kérdéseivel mindig kontrollálja a férfi döntéseit. Ilyen szempontból ez a nő nagyon tiszta. És azt mondtuk, legyen ez egy olyan világ, ahol mindig kavarog, kering valami a levegőben. Eszünkbe jutottak az alföldi képek, az Alföldet ábrázoló festmények, ahol mindig fúj, visz valamit a szél, hordja a homokot, a leveleket, s emiatt soha nem tiszta a levegő. Szóval ez a film ilyen lesz. Meleg, forró nyár van, s ez a por beszökik a lakásba is, és zavart kelt, mindent megült. És akkor rájöttünk, hogy ez jó, ezzel lehet kezdeni valamit. Olykor gondot jelentett, hogy ezt a port valamivel gerjeszteni kell - amitől aztán nem lehet hangot venni - , de végül is úgy látom, elég következetesen megcsináltuk.

filmhu: És a fények, a világítás, arra mit talált ki?

KL: Mindig az a lényeg, hogy a történet valahová vigyen. És a film képi karakterének a változását követni tudd, akár az arcokon is megjelenjen. A Rokonok-ban egyszer csak elkezd ez a történet foltosabbá válni. Azt kezdtem csinálni, hogy egyre részlettelenebb a kép. Először még minden a helyén van, minden jól látszik, majdnem normális, aztán egyre foltosabb lesz, egyre keményedik, hidegszik a világ, egyre inkább szedi szét a teret a világítás. A nappali jelenetekben olyasmikkel próbálkoztam, hogy fénnyel követek egy embert, az emberre süt a nap, majd már nem süt rá, kezdi elkerülni, csak mellé süt. Valahol ott van a napfény, de csak a reflexeiből élünk. És akkor ebből kezdett összeállni egy világ…Amiben az a jó, hogy akkor ezt követni kell, feladatod lesz minden napra, és mindig meg kell csinálnod az éppen odatartozó fázist. És ezt én szeretem, ez életben tartja az embert.

filmhu: Milyen színei lesznek ennek a filmnek?

KL: Kicsit sárgás, s még majd ebből is próbálok elvenni, kicsit keményíteni rajta. Fakó sárga, alföldi színe lesz a Rokonoknak.

filmhu: A szecessziós háttér ugyanakkor egyfajta gazdagságot kölcsönöz majd ennek a Zsarátnoknak.

KL: Zsarátnok nem szegény hely. Építészetileg megpróbáltuk a filmet a magyar szecesszióban tartani, ami egészen speciális - a világban nem is ismerik - ugyanakkor nagyon szép a szemnek. Kicsit talán szegényesebb, mint a párizsi, vagy a bécsi szecesszió, van egy furcsa tulajdonsága, a túldíszítettsége. És ebben a túldíszítettségben van valami kusza, valami kiismerhetetlen útvesztő.


Az interjú 2005. december 21-én készült.