A hetedik kör, Torzók, Derengő, Video Blues és Céllövölde – csak pár, méltán híres film Sopsits munkásságából, melyek első megtekintés után is mélyen beleivódnak az ember tudatába. A végtelen pesszimizmus a társadalom, sőt az egész világ felé, olyannyira áthatják a filmjeit, hogy utána hosszú ideig csak azon töprengünk, mi mégis milyen bűnöket követhettünk el eddig az életünkben. Hogy mi van a bűnök körül? Erre keresi a választ Sopsits Árpád is, aki szó szerint lázad a világ ellen, ami újra és újra megbünteti.
Ahogyan sokan mások, ő maga is a Színház-és Filmművészeti Főiskola növendéke volt. Osztályát a mai napig fura összetételűnek gondolja, sosem sikerült igazán összeszokniuk. Polgári származású diáktársai között ő volt az egyetlen vidéki. Bár, ha szerinte nem is volt jó az osztály, mégis igazán nagy nevek köthetőek az évfolyamához, köztük Xantus János és Mész András. Kitartó, makacs és szorgalmas énje hajtotta előre Sopsitsot, aki így az osztály legtöbb filmmel rendelkező diákjává vált. Diplomafilmjét az utolsó egy-két évben készítette el, 1979 és 1980 körül, amit nem sokkal később be is tiltottak. Ez az Örkény-novella adaptáció nagy port kavart. Ám Makk - az osztályfőnöke - biztosította számára, hogy bár diplomát nem fog kapni, de munkalehetőséget annál inkább. Így később, a Filmstúdió asszisztenseként számtalan lehetőséggel találkozhatott.
„Azt fejeztem ki, hogy az ország totyog...”
A Fényíró Filmklubon vetített filmje, a Céllövölde, egy megtörtént eseményen alapult. A forgatókönyv ötletét Fábry Sándor hozta, eredetileg Bacsó számára, de Sopsitsot megfogta a főszereplő fiú közönye, és elvállalta a megfilmesítését. A tizenöt éves fiú bírósági kihallgatásaira is bejárva, rengeteg interjút és kutatást felhasználva igyekezett a rendező a témát teljesen körbejárni. Mindezek ellenére 1983 januárjában a minisztérium visszautasította tervét, ami innentől kezdve közel hat évig csak egy dobozban porosodott. A Fiatal Művészek Stúdiója azonban látott lehetőséget a filmben, így arra kérték Sopsitsot, hogy készítsen hozzá egy rövid próbafelvételt. Meggyőzve a Sándor-Palik-Simó hármast, és a későbbi producert, Árvai Jolánt, kezdetét vette a film leforgatása.
A Filmklub állandó kérdéseként a színészválogatásról is szó esett. „Úgy raktuk össze a bandát, hogy minél idétlenebb legyen” – elevenítette fel a rendező. A színészek kiválasztása mégsem zajlott zökkenőmentesen, hiszen magát a főszereplő színészt közel egy évig keresték. Sopsits megszállottan kutatta azt az idegenséget a színészben, amit a vásznon szeretett volna látni – jelenlét fontosabb volt számára, mint maga a színészi tehetség. Mindegyik szereplő, ahogyan ő mondta, natúr volt, és önazonosságuk által lettek a film hiteles figurái. Mindannyian csupán annyit játszottak, amennyi az adott pillanatban kijött belőlük – se többet, se kevesebbet. Ezáltal vált az összes színész természetesebbé, erősebb modellé az ő saját rendszerükben. Ezt az őszinteséget hiányolja leginkább a mai filmszínészeknél, akik csupán a modellértékűségre törekednek.
Céllövölde
„Ma már mindenki színész, ez a fajtaság már nincsen az életben.”
Kovács Lajos, Nagy Feró, Lengyel Zoltán, Danyi Judit a film emblematikus alakjai. Nagy Feróban ott van az a vadság, az a keserűség járta fájdalom, amit Sopsits látni szeretett volna a rendőr figurájában. Minden egyes pillanat a filmben, a szereplők viselkedése, a szituációk az ösztönösségen alapulnak.
A rendezőnek nem ez az egyetlen filmje, ahol gyerekszínészekkel is együtt dolgozik (A hetedik kör-ben is feltűnnek gyerekszereplők). A türelem, és a bizalom mellett mindig isfontosnak érezte az őszinteséget és a felelősségvállalást is. Amit megbeszéltek, amit elvállaltak a gyerekek, azt meg is kellett valósítaniuk. „Áttolod-e azon a határon a gyerekszínészt vagy sem? Ha igen, akkor fogja-
e ezt később szégyellni?” – vetette fel Sopsits azt a kérdést, ami nem egy forgatáson járt a fejében. Emiatt is gondolja a legutolsó filmjét az egyik legbátrabb húzásának. A hetedik kör, a tabudöngető alkotása, amiben mindkét gyermek öngyilkosságot követ el egy tízperces jelenetben. A sok támadás ellenére Sopsits határozottan kijelentette, nem hisz a szent művészetben, abban, hogy a művészetnek kifejezetten sebeket kellene gyógyítania. A világhoz kissé pesszimistán viszonyulva, mindig a színtiszta valóságot szeretné megjeleníteni, távol tartva magát mindennemű szépítéstől.
„Az ember először megszállottan hiszi, hogy tudja mi a jó kép.”
Sopsits alkotása nem csak szimplán fekete-fehér film, olykor sárgás-barnás, máskor kékes-zöldes színezete a múlt és a jelen köztt segít eligazodni, ’flashback’ hatást kelt. A formai újítások nem csak ennél a filmnél, hanem a Video Blues-nál is megfigyelhetőek. A kép, mint a manipuláció egyik eszköze – a filmkészítés egyik új, modernebb oldalával kerülhetett szembe az akkori néző.
A Céllövölde eredetileg több mint két és félórás volt, ennek ellenére Jeles és Gothár is pozitívan értékelte: „Hosszú, lassú, de így tetszik, úgy jó, ahogy van.” A Stúdiótanács mégsem volt kíméletes a rendezővel és a stábbal: másfél órásra rövidítették a filmet. Emiatt rengeteg, amúgy kiváló jelenetet kellett kidobálniuk – a rendező elmondása szerint élete legszebb snittjeit. Talán sokan nem tudták, hogy a Céllövöldének hosszú ideig két befejezése volt, két vég, ami dramaturgiailag különböző befejezést adott a történetnek. Az eredeti, hintával kezdődő és azzal is végződő film, így egyfajta körként zárul a főszereplő számára kedves tárggyal. A másik, a végül kidobott befejezés: a tó végtelen jégtükrén, hattyú alakú varsák közt végigsétáló és a távolban végül elvesző fiú képe. Ez utóbbi saját bevallása szerint a leggiccsesebb, ám ezzel együtt a legszebb megörökítése a természet szépségének élete során.
Nézz bele A hetedik körbe!
A Céllövöldét 1990-ben mutatták be végül a Filmszemlén, ám hosszú ideig némaság volt körülötte. A magyar közönség számára szinte befogadhatatlan film, a külföldi kritikusok (francia és olasz) számára ezzel szemben különleges alkotásnak bizonyult. Míg Cannes összes szekciójában indult, a magyar társadalmi zsűri még mindig egy szót sem szólt róla. Fehér Györggyel közösen, a filmjeikért kapott különdíjat megosztva, járták a világot. Időbe telt, mire itthon is elfogadták az alkotást.
„Ahol lehet, tágítjuk a kapukat, mert nem vagyok a híve az egy kapus rendszernek.”
Sopsits Árpád a beszélgetés során azt is elmondta, nem érzi jól magát a mai világban. A modern technológia, a fejlődés, vagy ha úgy nézzük éppen a hanyatlás által nincsenek már határozott kijelentések – sem magában a filmes szakmában, sem az emberek közötti kapcsolatokban, sem a morálban. De ahogyan öregszik, egyre jobban szereti meg az embereket. Régen mindenért a világot okolta, utálta a körülötte zajló életet. Most leginkább magát okolja a történtekért, miközben a kétely tartja fogva.
„Szerintem Nietzsche megőrülése tévedés, egyfajta félreértés.”
Jövőbeni filmterveiről kérdezve Sopsits csak annyit mondott, hogy három új forgatókönyve is van, amelyik közül az egyik át is ment a rostán. Szerinte rossz korszakokban is születhet igazán jó alkotás, attól függve, milyen kompromisszumokat köt az ember: mikről tud lemondani, mihez ragaszkodik tíz körömmel. Mint ahogyan ő maga, ragaszkodik a Dosztojevszkij regényének kérdésköréhez: a bűn, a bűnhődés és a büntetés hármasához. Ahhoz, hogy az életben mindig van valami komor, valami szorongató érzés is. A megbocsátás és a bizalom, amivel újra és újra megküzd az ember. Ez a kilátástalanság érződik a Balázs Béla-díjas filmrendező legtöbb filmjénén.
