A magyar zenészek mindig is előszeretettel ruccantak át a vászonra, kimondottan zenekaros filmünk mégis elenyészően kevés van. Szomjas György nemcsak a westernt csempészte át a vasfüggönyön (lásd: Talpuk alatt fütyül a szél és Rosszemberek), de a musical e sajátos leágazását is kipróbálta, ahol a néző a vagány zenék mellett a banda életébe és az alkotás folyamatába is bepillanthat. A Kopaszkutya persze ugyanúgy nem szimpla másolat vagy utánérzet, ahogyan a rendező korábbi easternjei sem.
Sajátos magyar változatról van szó, amely nagyjából úgy viszonyul a haldokló Kádár-rendszerhez, mint az Egy nehéz nap éjszakája a hatvanas évek szvingelő Londonjához. A Hobo Blues Band és a P. Mobil tagjai itt is önmagukat alakítják és a szocialista rock and roll bizarr világába húznak be, csípős humorral, elsőrangú dumákkal és dögös zenékkel. A film ennyiben talán közelebb is áll a három évvel később bemutatott zseniális amerikai mockumentary, A turné szatírájához. Persze a Kopaszkutya jóval savanyúbb és sárgább, hiszen csakis a miénk.
Kopaszkutya / Forrás: NFI
Allen Ginsberg természetesen nemcsak biodíszlet, a képzeletbeli Kopaszkutya zenekar (és így a film) programját ő maga összegzi. Ebben a fülledt, sörszagú barakkban az egyetlen út felfelé a lefelé, avagy lázadni és szabadnak lenni csak úgy lehet, ha lemegyünk kutyába. Mindez pedig sokkal több szimpla rendszerellenességnél vagy a kádári fridzsiderszocializmus fricskázásánál, ez ugyanis egy olyan irány, ami ma is megfontolandó.
Az akkor még Colorado névre hallgató zenekar arra jön rá, itt bizony nem valami Amerikát kell csinálni, hanem megérteni a mintákat és átmenni Kopaszkutyába. A másolás és majmolás helyett a blues lényegét kell átvenni, hisz csak akkor lesz hiteles a zene. A kései Kádár-kor feketéi pedig a trógerek, furkók és az egyéb mellőzött kívülállók, ezért az ő nyelvükön, nekik kell játszani a bluest. Ha Muddy Waters Kőbányára születik, a gyári műszak után valószínűleg ő is erre a fanyar prolirockra ropná a művházban.
A Kopaszkutya csodája persze éppen az, hogy az élvezeti értékét semmiben sem csökkenti, ha fogalmunk sincs a korabeli „ifjúsági problémáról”, a digó-csöves ellentétről, vagy úgy általában a szocialista rendszer fájdalmasan lassú és depresszív agóniájáról. A film maga elsőrangú kordokumentum, amit a téma iránt érdeklődők afféle képes lexikonként is forgathatnak, de a filmszalagon megörökített lázadó energia mindettől függetlenül beránt. Szomjas György nemcsak ugatja a Kőbánya bluest, de a filmje is pontosan olyan, mint a Kopaszkutya zenéje. A humor lehengerlően suttyó, a képek roncsoltak, a párbeszédek odavakkantott szavak, a jelenetek fésületlenek, egyszóval a Kopaszkutya tökéletesen önazonos. Színtiszta prolirockfilm és mint ilyen megismételhetetlen és páratlan.
Nem is maga a történet a lényeg, nem is feltétlenül az egyébként saját jogukon is izgalmas karakterek, hanem az a méregerős miliő, ami bőségesen árad a jelenetekből. A művház raktárába zsúfolt mozgalmi kellékek és Lenin-portrék között pénzt számolgató kultúrigazgató, a buktát sütő nagymama lepukkant külvárosi kertjében próbáló zenekar, a gerendákkal alátámasztott házmesterlakás. A Kopaszkutyában minden romos, düledező és málló, minden kontans átépítés vagy javítás alatt, egyszóval Szomjas György tökéletesen érezte, hogy bizony csúnyán recseg-ropog a rendszer. A házastársak marják egymást, az este kizárt Béla lazán berúgja az ajtót, majd a legnagyobb természetességgel és nyugalommal rákérdez, megy-e már a Híradó?
A zenekar legnagyobb álma egyébként a tévés szereplés. A menedzser Béla folyamatosan szajkózza, ismer ott valakit jó elöl, de végül kiderül, a Püspöki Jóska szó szerint elöl van, mert sofőr. Ennek ellenére Béla beígéri a bandának, a tévés koncerten egy ötméteres kőbányais üvegből fognak előjönni a színpadra és persze a suska is dőlni fog. A filmben elhangzó számokat lazán összefűzi ez a sajátosan magyar karriersztori: Béla mindenáron meg akarja csinálni a zenekart, ígérget, műanyag dipótáskába gyűjti a felszerelésre a „korpát” és végül össze is hozza a nagy koncertet, de a tagok inkább jól elkalapálják.
Kopaszkutya / Forrás: NFI
A kései Kádár-rendszer növekvő impotenciáját érzékletesen mutatja, hogy a hivatalos kultúrpolitika a filmet ugyan tűrte, ám a zenéjét rögtön betiltotta. Ami persze nem is csoda, hisz Hobó és Deák Bill erősen áthallásos szövegeket énekel arról, hogy mindenkinek büdös a munka, vagy hogy nekik már csak a farok maradt. Külön érdemes kiemelni a Torta című számot, amelyben felcsendül a „kopasz bácsi ígérte: az ország egy szelet!” sor, illetve a lírai én erre a bizonyos tortára kis katonákat és marcipán űrhajósokat kíván, de végül inkább csak veri, veri, veri a habot. A merész szövegekkel összhangban a rendező is rendre beint mindenkinek: a kép közepére meztelen férfisegget komponál, vagy épp Béla hátsóját, ahogyan a műszálas Trapper-farmerjában vakarássza.
„Le kell menni kutyába! Légy a kutyák királya! Ne királyok kutyája!” – énekli a Kopaszkutya az izzadságszagú művház kicsiny színpadán és tojástartós légópincében, ami szintén egy feltartott középső ujj a szocializmus lankadatlan építését szajkózó rendszernek. Szomjas György filmjeiben rendre olyan alakok bukkannak fel, akik nem akarnak beilleszkedni és a maguk korlátozott eszközeivel a szabadságot keresik még akkor is, ha az önmagába zárkózó, omladozó országban csak egy szűköcske tér harcolható ki. A rendező szóhasználatával élve örök betyárok ők, akikről szándékosan megfeledkezik a hivatalos közvélemény. A Kopaszkutya rockerei zenével, csajozással és sörrel törnek ki a szürke szocialista hétköznapokból. Szomjas György filmje nemcsak országos ismertséget hozott az itt szereplő zenészeknek, de tökéletesen elkapott valamit ebből a sajátosan kelet-európai szabadságból. Mert ha más nem is, de errefelé legalább bukta és sör akad bőven.
A film elérhető a Filmión.
