A 700 ezer lakost számláló, aprócska királyságban a Boldogság Kutatóintézet munkatársai ötévente bejárják az országot, hogy hosszú és alapos kutatás segítségével felmérjék az általános közérzetet. A kutatás eredményei alapján dolgozzák ki a fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom „boldogságindexét”. A legutóbbi mérések alapján a bhutáni társadalom 93,6 százaléka boldog, de A boldogság ügynöke központi karaktere nem az. Amber Gurung boldogságfelmérő egy negyvenes nepáli származású férfi, aki bhutáni állampolgárság híján sem állandó munkát, sem feleséget nem tud szerezni, ezért alkalmi munkákból él és reménykedik, hogy egy nap a bhutáni társadalom teljes értékű tagja lesz.
A Zurbó-Bhattari alkotópáros előző filmje, A monostor gyermekei után újra visszatért Bhutánba, hogy tovább rajzolja az ország folyamatosan alakuló portréját. A természetfilmbe illő, szimmetrikusan plánozott tájképeket sokkal kevésbé idealizált emberi sorsok bemutatása váltja, a szerkesztés pedig azt az érzetet kelti, mintha portékat nézegetnénk egy elképzelt bhutáni portrékönyvből. A színes-szagos képek mögött valódi emberek állnak, a számszerűsíthető boldogságindex mögött ezrek sorsa bújik meg. A főszereplő Amberen keresztül, a filmesekkel együtt ismerjük meg a bhutáni társadalom arcait, nyugati szemmel nézve mélyszegénységben élők sorsát. Ahogyan Amber, a film is megáll egy-egy szereplőnél, a materiálistól (hány tehene van) és a pszichológiai (mennyire érzi magát biztonságban) kérdéseken át pedig elég sok minden kiderül róluk.
Így rajzolódik ki Dechen, a transznemű táncosnő, és rákkal küzdő, mesebeli bölcsességgel bíró édesanyja portéja. Szegénységben, és nagy eséllyel társadalmi kirekesztettségben élnek, a boldogságindexük 6-os, bizalmuk a jövőben mégis erősebb, mint ahogy azt a számok mutatják. Ugyanez mondható el az alkoholista anyával nevelkedő lányról, aki halmozottan hátrányos körülményei ellenére szerencsésnek tartja magát, és következő életében sem születne máshová. A bhutániak sorsa nyugati szemszögből minimum balladába illő, anyagi helyzetük, családi státuszuk, mindennapi megpróbáltatásaik távol áll a boldogságtól egy európai ember számára. Bhattarai és Zurbó filmje viszont úgy láttatja őket, ahogy ők látják magukat: szerencsésnek, hálásnak és a maguk módján tulajdonképpen boldognak is, teljesen függetlenül attól, hogy hányas van írva a kérdőív aljára.
Mindegyik szereplő megérne egy külön portréfilmet, sőt, talán Amber a legkevésbé érdekes közülük. Karakterén keresztül értjük meg a bhutáni nepáli állampolgárok helyzetét, s ezzel együtt a film okosan teszi árnyalttá az uralkodó megítélését. Végülis, egy ilyen szinten akadályozott társadalmi helyzetben nem csoda, hogy Amber minden cselekedetét a beilleszkedés motiválja (ezt tisztán mutatja az a jelenet, amikor az első randin megkéri a partnere kezét). Mégis, hiába mozog teljes természetességgel a kamera előtt, látjuk randizni, ápolni idős édesanyját, beszélgetni a kérdőívezés alatt, csak néha, egy-egy pillanatra érezzük igazán a személyiségét, életcéljai nem leplezik le, hogy valójában ki is ő. Míg a kérdőívet elvégző szereplőket aprólékosan, érzékenyen mutatja be a film, főszereplőjének ábrázolásában háttérbe szorul a valódi személyesség.
A boldogság ügynöke nem hagyatkozik kizárólagosan a boldogságindex abszurditásának bemutatására, azt pedig végképp nem célja állítani, hogy a bhutáni emberek boldogtalanok. Igyekszik árnyalt képet mutatni a nemzeti jólétről, érintve a nepáli kisebbség helyzetét, és a mindenki által dicsőített király ambivalens karakterét. A bhutániak optimizmusát is ügyesen beépíti, ezt remekül tükrözi az a jelenet, amikor a három feleséget tartó, 10-es indexel rendelkező, alsó hangon nárcisztikus férfin a háta mögött nevetnek feleségei igazi női testvériséget formálva egy keserű helyzetben.
Zurbó és Bhattarai filmje ablak egy sokáig elzárt, a médiában kevéssé reprezentált országra. Talán Bhután titokzatossága is az oka annak, hogy egymás kezébe adogatják a filmet a rangos dokfilmes fesztiválok, a Sundance viágpremier óta a film megjárta Thesszalonikit, és a leuveni Docville Filmfesztiválon is vetítették. A portréfilmes roadmovie legnagyobb erénye, hogy ütközteti a keleti életszemléletet a nagy eséllyel nyugati nézőjével. A bhutáni közigazgatás egyszerre mesébe illő és propaganda szagú gyakorlatának apropóján megértjük, hogy az életigenlés mögött mély hit gyökerezik, valahol már-már magától értetődő, hogy a boldogság a nemzeti identitás része.
A dokumentumfilm utazás egy mélyen spirituális kultúrába, egy sorsát elfogadó, képmutatást nélkülöző társadalomba, aminek járuléka lehet az a felismerés, hogy sokkal szerencsésebbek vagyunk, mint amennyire gondolnánk. A buddhizmus tana szerint a földi élet értelme a vágyaktól való megszabadulás, a film szereplői a maguk módján mind eszerint élnek. Az alkalmi boldogságkutató Amber is akkor igazán izgalmas, ha csak úgy létezik, például amikor a film végén egy hegy tetején táncol. Ott és akkor nem vágyik semmire, és ha csak a telefonról lejátszott dal erejéig is, de boldog.
A boldogság ügynöke május 2-tól látható a mozikban.
