A démonok lakhelye

Ez, a szigorú racionalitás és a démonikus fantázia közt vibráló feszültség sok misztikus thrillernek képezi az alépítményét. (Bíbor folyók 1-2; Farkasok szövetsége; A Sátán kutyája feldolgozásai; Szédülés; Gothica, Medúza pillantása; Hatodik érzék; Megszólít az éjszaka; Vidocq) És hogy a világ titoktalanításának a hőskora immár véget ért, az abból is kristálytisztán látszik, hogy míg Sherlock Holmes könnyedén visszarugdosta a sátán kutyáját a rémmesék távoli világába, addig ezek a filmek már többször a démonok baljós térnyerésével végződnek. 

Démonok születése
De miféle szerzetek is ezek a démonok? Hogy néznek ki valójában? És mik azok a megkülönböztető jegyek, melyekből fölismerhetnénk őket, ha netán szembe jönnének velünk az utcán? – Ezek a kérdések teljesen értelmetlenek, hiszen a démonokat már az ókori görögök sem kinézetük, hanem kettős létmódjuk alapján definiálták. A „démon” tehát nem a szörnyeknek egy jól körülírható alfaja, hanem egy olyan átmeneti lény, amely a lét és nemlét közt ingadozik: fenyegető közelségét anélkül is érezhetjük, hogy testet öltene. Épp ezért nem lehet a démonok filmes ábrázolásának sem megadni az egységes ikonográfiáját, mivel lényegükhöz tartozik ez a meghatározhatatlanság.

És ahogy a pornófilmek többségéből teljesen hiányzik az erotika, úgy a misztikus filmek egy részében semmi démonikus nincs. Az ok mindkét esetben ugyanaz: az alkotók nem ismerik föl, hogy a sejtetés sokkal többre képes, mint a nyílt szembesítés. A mozinéző kellőképpen fölizgatott fantáziája szüli a leghátborzongatóbb démonokat, nem pedig a CGI technika. A Múmia, vagy a Constantine, a démonvadász pixelekből vászonra varázsolt démonai körülbelül annyira nevezhetők démonikusnak, amennyire az anatómia tankönyv megfelelő illusztrációi szexuálisan izgatónak.

Átmeneti lény, amely a lét és nemlét közt ingadozik

Az sem véletlen, hogy több internetes nézői fórum szerint az Ördögűző legnyomasztóbb momentuma az a hófehér démonarc, amely csak egy pillanatra villan föl Karras atya álomjelenetében. Ez az egyetlen pillanat mélyebb nyomot hagyott a nézők többségében, mint azok a borzalmasan hosszú beállítások az angyali kis Regan sátánivá torzult arcáról. És ez nem azért van így, mert a két felvétel között leváltották a profi sminkeseket, hanem pontosan azért, mert Regan arcát – bármilyen szörnyű is – hosszú percekig tapogathatjuk le tekintetünkkel, míg azt a bizonyos fehér démonarcot még föl sem fogjuk, mikor már el is tűnt. A meghatározható borzalom áll szemben a meghatározhatatlan borzalommal, a félelem a szorongással, és nem is kérdéses, hogy melyik a démonibb. Hasonló jelenség figyelhető meg az Ördögűzőt majdnem tíz évvel megelőző Iszonyatban is. Polanski 1965-ös filmjének mindenképp legnyomasztóbb jelenetei közé tartozik, mikor a bevágódó szekrényajtó tükrében fölvillan egy megragadhatatlan férfitest, ami aztán minden éjszaka megerőszakolja a testiségtől mániákusan undorodó Christine-t. Persze ez a démon nem a pokolból érkezik, hanem pusztán Christine férfi-fóbiájából, mégis hasonlóan köszön be, mint az Ördögűző hófehér arcú Sátánja. Majd ezt a trükköt a tükörrel szinte szó szerint átveszi a Megszólít az éjszaka című film, melynek leghatásosabb jelenete szintén egy becsapódó fürdőszobai tükörben felvillanó megragadhatatlan démonarc. Aztán ott van a Rosemary gyermeke 1968-ból, melyben tulajdonképpen ez az egész Antikrisztus-boszorkányság téma csak egy nagy „misztikus McGuffin”-ként szolgál, hiszen a film nem a Sátán gyermekéről szól, hanem az anyaság hátborzongató misztériumáról. A záró jelenet démoni hatása azonban itt is egy szándékos ellipszisből származik: csak azért olyan nyomasztó, mert Polanski mester az istenért sem akarja megmutatni nekünk, hogy mi fekszik abban a lefüggönyözött, fekete bölcsőben…  

Sorolhatnánk még a hasonló jeleneteket, melyek mind arról tanúskodnak, hogy sok film alkotói megértették a különbséget félelem és szorongás között. Rájöttek, hogy nem attól lesz démoni valami, hogy ocsmányul néz ki és nagyon obszcén szavakat hörög egyfajta furcsa torokhangon, hanem sokkal inkább attól, hogy szüntelenül érezzük fenyegető jelenlétét, de mégsem tudjuk birtokba venni őt borzalomra éhes tekintetünkkel. A démonok ugyanis a sötétben születnek, és csak addig maradnak életben, amíg a néző kíváncsi szeme meg nem pillantja őket.

Álommisztika
A misztikus thriller tulajdonképpen egy tőről származik a pszichothrillerrel: a különbség pusztán annyi, hogy míg az egyik az embert körülölelő éjszaka sötétjében keresi a démonokat, addig a másik magában az emberben kutatja őket. Gondoljuk csak meg, hogy mekkora a hasonlóság az Ördögűző Regan-jának és a Psycho Norman Baits-ének megszállottsága között (A misztikus thriller műfaját tulajdonképpen úgy is fel lehet fogni, mint egy hatalmas lelkiismeret-mosodát: az öröktől bennünk lakozó démonokat kivetíti a külvilágba, hogy aztán onnan szálljanak meg minket újra, mint – immár – ártatlan áldozatokat). Azonban van egy olyan különleges gyöngyszeme az emberi tudatállapotoknak, mely egyszerre kincsesbányája a pszichológiának és a misztikának is: az álom. Hiszen, ha csak a keresztény misztikus irodalom kétezer évét vizsgáljuk, abból is egyértelműen kiderül, hogy az álom (és a látomás) a túlvilággal való kapcsolatfelvétel legalapvetőbb módja, de gondolom a pszichológiában való központi szerepét sem kell hosszasan bizonygatni. Mindennek köszönhetően azok a filmek, melyek az álom irracionális logikája szerint működnek, egyszerűen elmossák a határokat az emberi tudat és a külvilág, és így a pszicho- és a misztikus thriller műfaja között is.

A különbség félelem és szorongás között

Ezeket a filmeket már nem is műfajok kötik össze, hanem egy sajátos képi nyelv, melynek a kialakulása a korai szürrealizmussal kezdődött, és talán David Lynch filmjeiben nyerte el eddigi legvégletesebb formáját. A „kint és bent”, „én és te”, vagy „ok és okozat” fogalompárok teljesen érvényüket vesztették ezeknek az álomfilmeknek a széteső világában, hiszen nem tudjuk megmondani, hogy egy misztikummal átszőtt térben, vagy pusztán valakinek a fejében játszódnak azok a dolgok, amiket látunk. (A bérlő, Iszonyat, Puszta formalitás, Mullholland Drive, Öldöklő angyal) Ahhoz, hogy képesek legyünk dekódolni belőlük valamit, az Andalúziai kutya legelső és egyetlen allegóriaként értelmezhető jelenetében rejlő magvas felszólítást kell követnünk: a borotvapengével felhasított szemgolyó arra figyelmeztet bennünket, hogy ebben az imaginárius térben mindent másképp kell látnunk, mint a hétköznapok megszokások által uralt világában. És ha sikerült átállnunk erre a másfajta szemléletmódra, akkor hirtelen megértjük, hogy ezek a filmek állítják elénk a misztikummal kapcsolatos legsúlyosabb kérdést: vajon hol laknak a démonok, a külvilágban vagy bennünk?