Per Fly: Az örökség |
Nehéz rövid, összefoglaló jelleggel írni egy ilyen programról, hiszen csak az utóbb említett Öt akadály önálló tanulmányt érdemelne. Éppen ezért - no meg azért is, mert a tíz filmből öt, moziba kerülése kapcsán nagyobb terjedelemben is terítékre kerül majd – most inkább a fő tendenciákra összpontosítanék, arra, hogy milyen új irányok nyílnak a Dogma után és Lars von Trier provokatív, de egyáltalán nem bénító jelenléte mellett a dán filmesek számára. Mert azt siessünk leszögezni, hogy noha filmtörténeti jelentősége lassan már a legnagyobbakhoz mérhető, Trier soha nem lesz Dánia Bergmanja. Míg a nagy rivális svédeknél nemzeti rendezőjük hosszú évtizedeken át lényegében egyeduralkodója volt a színtérnek, addig Dániában mintha éppen Trier színre lépése óta lehetne szabadabban alkotni, mintha kifejezetten felkínálná magát és mozgalmát a fiatalok romboló-építkező ösztönei számára. Trier nemcsak a nézőket és a kritikusokat, de alkotótársait is szüntelenül provokálni igyekszik, ennek legdirektebb megnyilvánulása éppen az Öt akadály, mely sem az alkotók valamelyikének életművében sem a filmhét többi darabjának kontextusában nem helyezhető el igazán.
Miközben az szinte biztosra vehető, hogy a legnagyobb Dogma-filmek már elkészültek, a mozgalom még mindig győzi lendülettel, egy-egy alkotással még mindig tud újat mondani, vagy ha nem, hát átfogalmazza a régit. A filmhét programjában szereplő Igaz ember már a korai Dogma-filmekre reflektál, szándékosan idéz és vesz kölcsön helyzeteket és figurákat. Lehet, hogy elindul a Dogma második generációja, mely attól lehet más, mint az első széria, hogy tudatosan merít az olyan, mára kanonizált művekből, mint a Születésnap vagy az Idióták. Az Igaz ember főszereplője Nikolaj Lie Kaas, szinte egy az egyben saját szerepét értelmezi újra. Az Idióták Jeppéje, most valóban kívül került a társadalmon, azt se tudja mi az, hiszen a falvédő mögött élte le élete első húsz-huszonöt évét. Aztán amikor előbújik, már nem is kell eljátszania a félkegyelműt; mivel fogalma sincs a társadalom szabályairól, az emberek maguktól bélyegzik idiótának. Aake Sadgren filmje néhol egy az egyben átvesz jeleneteket a Lars von Trier klasszikusból. Legjobb példa erre az uszodába meztelenül érkező főszereplő, illetve a történetet generáló, kislányát elvesztett házaspár alaphelyzet. A film mégsem egyszerű másolása az Idiótáknak, hiszen egészen más szemszögből közelít, és egészen máshova is fut ki. Az Igaz ember alapvetően gegfilm, a társadalomkritika egyik kedvenc típusa, amikor a szabályokat nem ismerő csetlésén botlásán keresztül mutatkozik meg a rendszer abszurd volta.
Christoffer Boe: Rekonstrukció |
A Wilbur öngyilkos akar lenni, valamint Az örökség jelölik ki a harmadik fő irányt, mely talán a leginkább képes függetlenedni a Dogma elveitől. Hiszen a Dogmát megkontrázó Rekonstrukció, azáltal, hogy következetesen elveti minden szabályát, inverz Dogma-filmmé válik, tehát korántsem mentesül a hatása alól. Az Örökségetjegyző Per Fly-nek soha nem volt köze a Dogmához, Lone Scherfig viszont óriási sikereket ért el előző filmjével, mely még magán viselte a tisztasági pecsétet. Az Olasz nyelv kezdőknek azonban nélkülözte azt a fajta tragikumot, ami szinte kötelező velejárója a mozgalom filmjeinek. Egyszerű kedves történet, szeretni való esetlen figurákkal, mesterien kivitelezve. Új filmje, a Wilbur már nem Dogma- film, valamivel talán tragikusabb, de elsősorban tragikomikus hangvételű alkotás, mely nemcsak a pecsétet, de hazáját is maga mögött hagyja, Skóciába helyezve a történetet. Miközben a két film sok szempontból nagyon különbözik egymástól, a Wilbur és Az örökség bizonyos szempontból ugyanazt teszi: a szabályok betartása nélkül, hagyományos játékfilmes stílusban igyekszik tetten érni és reprodukálni a Dogma hangulatot. Mind a Wilburben, mind Az örökségben ott motoszkál valami a Dogmából, a hatását lehetetlen lenne tagadni, mely végül azonban mégiscsak alárendelődik a rendezői koncepciónak. Scherfig esetében távolodási folyamatról beszélhetünk, melynek előző fázisa még belefért a Dogma kereteibe, a mostani már nem. Per Fly azonban ennél is érdekesebb, ő tartja magát saját stílusához, mely annyira közel esik a Dogmához, hogy minden pillanatban a függetlenség elvesztésével fenyeget. Mintha valaki egy óceánjárótól néhány méterre gumicsónakban evezve szeretné megcáfolni Bernoulli törvényét. Az örökséget látva ez akár sikerülhet is neki.