jegyző Per Fly-nek soha nem volt köze a Dogmához, Lone Scherfig viszont óriási sikereket ért el előző filmjével, mely még magán viselte a tisztasági pecsétet. Az Olasz nyelv kezdőknek azonban nélkülözte azt a fajta tragikumot, ami szinte kötelező velejárója a mozgalom filmjeinek. Egyszerű kedves történet, szeretni való esetlen figurákkal, mesterien kivitelezve. Új filmje, a Wilbur már nem Dogma- film, valamivel talán tragikusabb, de elsősorban tragikomikus hangvételű alkotás, mely nemcsak a pecsétet, de hazáját is maga mögött hagyja, Skóciába helyezve a történetet. Miközben a két film sok szempontból nagyon különbözik egymástól, a Wilbur és Az örökség bizonyos szempontból ugyanazt teszi: a szabályok betartása nélkül, hagyományos játékfilmes stílusban igyekszik tetten érni és reprodukálni a Dogma hangulatot. Mind a Wilburben, mind Az örökségben ott motoszkál valami a Dogmából, a hatását lehetetlen lenne tagadni, mely végül azonban mégiscsak alárendelődik a rendezői koncepciónak. Scherfig esetében távolodási folyamatról beszélhetünk, melynek előző fázisa még belefért a Dogma kereteibe, a mostani már nem. Per Fly azonban ennél is érdekesebb, ő tartja magát saját stílusához, mely annyira közel esik a Dogmához, hogy minden pillanatban a függetlenség elvesztésével fenyeget. Mintha valaki egy óceánjárótól néhány méterre gumicsónakban evezve szeretné megcáfolni Bernoulli törvényét. Az örökséget látva ez akár sikerülhet is neki.