Bár a modern magyar film lényegében vele került Európa és a világ művészfilmjeinek élbolyába, rá jellemző szerénységgel kommentálta cannes-i, velencei sikereit: „akkor még nem volt annyira tömegműfaj a film. Ha valami markánsabbal jelentkezett az ember, a fesztiválokon megjegyezték a nevét.” Ez a jancsói markánsság akkoriban nem csak a hatalom működését geometriai pontossággal feltáró híres hosszú snitteket, a bravúros koreográfiákat és kameramozgásokat, az énekes- vagy akár táncos betéteket jelentette, hanem a tágas tájakban megjelenő meztelen női alakokat is. Ezek az aktok, a maguk naturalizmusával és szimbolikusságával a kritikusokat elmélkedésekre, a moziba besurranó kamaszokat viszont forró ábrándokra késztették. A test, az arc, a táj, barátja, Bertolucci szavaival élve a szépséget kereső Jancsó titkos fegyverévé váltak, és összefonódtak a végtelen magyar térrel, a történelemmel és az ideológiával. Antonionihoz, Pasolinihez vagy Fellinihez hasonlóan a forma Jancsónál is egy volt a tartalommal, ahogy a személye is összeforrt kedvenc alkotótársaival: Hernádival, Somló Tamással, Kende Jánossal, Grunwalskyval.
Jancsó szabadság-mániás volt: a hosszú snitt, a politikai szerepvállalás, vagy épp a Kendermag Egyesület védnöksége ugyanazt jelentette a számára: a béklyóktól való megszabadulás örökös igényét. És bár úgy gondolta, a művészet akkor a legerősebb, amikor „a szuronyok csillognak”, a kilencvenes évek szabadelvű légkörében is megtalálta a maga múzsáját. A hatalomról szóló kegyetlen parabolák ekkor zenés burleszkekké szelídültek, egyetlen nagy blöffé, melyben Magyarország abszurd díszletei között két idétlenségében is szerethető karakter, Kapa és Pepe téblábol.
Jancsó gyakran nevezte műveit rítusfilmeknek, arra utalva ezzel, hogy ezekben a művekben, mint valami karneváli kavalkádban, elmosódik a határ az élet és a halál, a tragédia és a humor, a párbeszéd és a zene között. Ez a szertelen, karneváli személetmód jellemzi A nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten befejezését is, ahol Jancsó elbúcsúzik alkotótársaitól, majd elindul, lovasa kezét fogva a sejtelmes ködben derengő „Nagy Víz” felé.
Most, hogy tényleg elindult a tájban, arra kell gondolnunk: talán ez is csak egy nagyobb koreográfia része, melyet egy számunkra láthatatlan kamera vesz fel egy számunkra ismeretlen kameraállásból. Vagy talán csak egy blöff, amelyet nem is kell igazán komolyan venni. Ahogy ő sem vette komolyan fogai lassú kipotyogását. Ha visszanézzük az időskori Jancsó-interjúkat, úgy érezzük: ahogy szálltak fölötte az évek, úgy lett egyre kerekebb, egyre gyermeklelkűbb, egyre életigenlőbb. Nem véletlenül ajánlja A nekem lámpást… a következő szavakkal a figyelmünkbe:
„Mondja, kedves nézőnk, néhanapján elgondolkodik-e azon, milyen is a világ? Igen? Jaj, ne tegye! Élje az életét! Legyen vidám és boldog! Nézze, az emberen kívül minden állat tudja: a legfontosabb az életben, élvezni azt. No, ez a filmünk kicsit hozzásegíti.”
