Till Attila új nagyjátékfilmje az alkoholfüggőség rendkívül fontos társadalmi problémájával foglalkozik, amelyhez könnyedebb hangvételben, szórakoztató történetvezetéssel közelít. Fontos kérdés azonban, hogy beszélhetünk-e ennyire viccesen egy ilyen komoly témáról.

A film nyitányában a bábművészként dolgozó Sanyi egy vécében húzza meg a vodkásüveget, hogy megfelelő állapotba hozza magát a kezdődő előadásra, amelyet egy társulati összejövetel követ, természetesen – a céges bulik bevált receptjének megfelelően – rengeteg alkohollal. A másnap reggel énekelve hazatántorgó férfit felesége és kamasz lánya fogadja otthon, akik, már jól ismerve a helyzetet, könyörögnek neki, hogy aludja ki magát. Sanyi azonban nem akarja, hogy véget érjen a mámoros állapot, és „még egy utolsó pohár” mellett szeretne sztorizgatni a munkába és iskolába készülődő családtagjaival. A konfliktus fokozatosan eszkalálódik, mígnem olyan tragédiába torkollik, amely után minden családtag élete gyökeresen megváltozik. Ebben a jelenetsorban világossá válik az a kontraszt, amely alapvetően együtt jár az alkoholizmussal mint a társadalmunkba szervesen beépült életmóddal. Ez a külvilág látszata és az otthon valósága közötti éles különbség: míg az előbbi színes közegében a részeg Sanyi bohém és szórakoztató karakternek tűnik, addig a (szó szerint és átvitt értelemben is emlékekkel telezsúfolt) félhomályos ház zárt terében idegesítő, önző és erőszakos emberként viselkedik. Vagyis az alkoholizmus egészen addig mulatságos, ameddig nem hozzád jön haza, vagy éppen nem te viszed haza a családodhoz.

A cselekmény további részében Sanyi már nem pusztítja magát, sem a környezetét, hanem dolgozik, másokról gondoskodik és egy AA csoportot vezet. Ennek a tagja az egymás után több gyűlést is kihagyó címbeli Tomi, akit Sanyi egy másik jelenleg absztinens alkoholistával, Palival együtt próbál megkeresni. A körülbelül egy napig tartó bolyongásuk során a két karakternek meg kell küzdenie a különböző formákban szembejövő kísértő hatásokkal, valamint a magánéletükben felbukkanó emlékekkel és problémákkal, amelyeket anélkül kell megoldaniuk, hogy a testük és a pszichéjük által automatikus válaszreakcióként felkínált ivást választanák. A film végig hangsúlyt fektet a függőség értelmezésének és hatásainak különbségére az ember tágabb és szűkebb szociális környezetének vonatkozásában. Jelenetek sora mutatja meg, hogy a társas helyzetekkel együtt járó alkoholfogyasztás, az ital könnyű bolti elérése és a nyelvünkbe szervesen beépült kifejezések – gondoljunk csak az „Egészségedre!” jókívánságban rejlő hamisságra – folyamatosan legitimálják a szerhasználatot, megerősítve az embereket abban, hogy az ivás nemcsak, hogy nem probléma, hanem számos helyzetben elvárt és illő tevékenység.

Ugyanakkor a cselekmény bizonyos részletei gyengítik a film fontos társadalmi üzenetét azáltal, hogy túlhasználják a humor eszközét. Így nézőként egyes jeleneteken inkább csak nevetünk, megfeledkezve arról, hogy a dülöngélve éneklő, ironikus és önigazoló frázisokat kimondó, vagy éppen magukat összehányó szereplők mögött személyes és családi sorstragédia húzódik meg. A forgatókönyv különösen a jószándékú liftszerelő Pali karakterét áldozza fel a humor oltárán. Polgár Tamás remekül alakítja az egyszerű és szerethető férfit, akit egy magánéleti krízis komoly kihívás elé állít azzal kapcsolatban, hogy képes-e kitartani a józan életmód mellett. Miközben ez a történetszál is azt hivatott megmutatni, hogy a függőséggel küzdő embernek mekkora erő kell ahhoz, hogy ellenálljon a szer néha gyengébb, máskor felerősödő csábításának, a mondanivalót jelentősen erodálja a probléma vicces feloldásaként megfogalmazott tanulság, miszerint „Ha iszom, az rossz. Ha nem iszom az nem rossz, de nem is jó.”

 

A Pali mellett egyszerre védelmezőként és tanítómesterként feltűnő, Thuróczy Szabolcs által nagy erővel és hibátlanul megformált Sanyi karaktere az, akinek a történetén keresztül megismerjük az alkoholbetegség igazán visszataszító és végtelenül szomorú oldalát. Folyamatos városbeli mozgásuk során, amely szintén kifejezi a gondolatokba belopódzó alkohol előli állandó menekülést, a film Sanyi emlékképeinek felidézésével mutatja meg, hogy a férfi milyen mélypontokon keresztül jutott el odáig, hogy letegye a poharat és változtasson az életén. Ennek fontos állomása a szakember felkeresése, amely sajnos a film leggyengébb jelenete lett. A Csernus Imréhez hasonló stílust képviselő pszichiáter minimális empátiával fordul a betegségét éppen elismerni próbáló főszereplő felé. Beszélgetésük hitelességét és intimitását nemcsak a kamera – ebben a jelenetben is folyamatos – mozgása rombolja le, hanem az is, hogy Sanyi olyan mély belátásokat mond ki az apjához fűződő viszonyáról, amelyekhez jellemzően több évnyi terápiás munka elvégzésével jut el az ember. A karakter függőségének hátterében álló lelki és szocializációs tényezők efféle egyértelműsítése azért is felesleges, mert a film a párbeszédekben és a remekül megkomponált díszleten keresztül is megmutatja, hogy Sanyit folyamatosan körülveszi az apja emlékezete, amellyel a viszonya rendkívül problematikus és felkavaró. Arra azonban sajnos kevésbé látunk rá, hogy mennyiben változott a férfi viszonya önmagához és vajon tisztában van-e a saját értékeivel, amely fontos lépése lenne annak, hogy betegségén a továbbiakban is uralkodni tudjon.

Minden hibája ellenére a rendező és forgatókönyvíró Till Attila egy jó tempójú és szórakoztató filmet alkotott, szerethető és azonosulható szereplőkkel, akikért nézőként izgulhatunk és drukkolhatunk nekik, hogy a korábbi hibáikból tanulva képesek legyenek jó döntéseket hozni. A főszereplők mellett az epizódszerepekben is remek alakításokat láthatunk. Különösen jó karakterek a Sanyi által vezetett AA csoport tagjai, akiknek a beszélgetését sokáig hallgattam volna. Érdemes kiemelni a magánfinanszírozásból készült film remek promóciós kampányát is, amely a rendező személyes történetén keresztül tematizálja az alkoholizmus egész társadalmunkat érintő problémáját. Ebben is kifejeződik, hogy a cél az volna, hogy az alkoholhoz fűződő viszonyunkról szóló diskurzus kialakításával és fenntartásával egy őszintébb, és ezáltal egészségesebb közegben éljünk. Ennek az eszköze az És mi van Tomival? című film, amelyet azért érdemes megnézni, hogy utána beszélgessünk róla, és magunkról is.