A tánc a filmkészítés kezdete óta mozgatja az alkotók fantáziáját, a mozdulatok finomsága, légiessége, a tánccal kifejezhető gazdag érzelemvilág tökéletes párban áll a filmnyelv eszközeivel. A magyar filmtörténetben elenyésző mennyiségű klasszikus táncfilmről beszélhetünk (hivatalos definíciója szerint, ‘amikor a tánc a film központi témájának feltárására szolgál, függetlenül attól, hogy az kapcsolódik-e a narratívához vagy történethez’), bár az 1901-ben készült A táncz című rövidfilmet tartjuk az első magyar játékfilmnek, és a táncnak mint motívumnak szép hagyománya van, elég csak Jancsó Miklós filmjeire, akár a Fényes szelekre vagy a Szerelmem, Elektrára gondolni. Jancsónál a háttér- vagy előtérben lévő folyamatos körtáncok a filmkép fontos elemét képezik, történetmesélő és szimbolikus erejük is hatásos. Csodás táncjelenetekben sem szenvedtünk eddig hiányt, ezekből készült is pár éve két hangulatos válogatás, és a tánc világnapjára mi is összeválogattuk a kedvenceinket.
Emlékezetes táncokból a Zenitben sincs hiány. Története a disztópikus jövőben, egy földalatti börtönben indul, ahol a rabok egy ritmikus, monotonon végzett mozdulatsorral saját maguk működtetik az őket fogságban tartó rendszert. Egy nap hiba történik a gépezetben és egy rövid időre alagút nyílik a külvilág felé, de a barlang, ahova kijut egy kisebb csapat, nem hozza meg számukra a vágyott szabadulást, sokkal inkább egy újfajta rabság veszi kezdetét. Egy odatévedő tyúknak és egy hozzá kapcsolódó csodás eseménynek köszönhetően az egyik fiú elnyeri a csapat tiszteletét és vezető válik belőle, de a kézhez kapott hatalom lassanként megrészegíti őt, a társaság pedig kettészakad. Az új uralkodónak behódolók és az ellene lázadók közt egyre jobban nő a feszültség, pedig a céljuk ugyanaz - a barlang tetején lévő lyukhoz kellene felmászniuk, hogy átélhessék az igazi szabadságot.
Kristóf György szlovák-cseh-magyar koprodukcióban (az NFI közvetlen támogatása nélkül) készült második nagyjátékfilmje abból a szempontból mindenképpen egyedülálló, hogy amellett, hogy klasszikus értelemben vett táncfilm, a szereplők a gesztikulálás mellett kizárólag mozgással kommunikálnak. Örömöt, haragot, kétségbeesést, kíváncsiságot, mindent a testükkel szólaltatnak meg. A némaság izgalmas kísérlet, Anton Lachky, ismert szlovák koreográfus mozdulatsorai látványosak, a fiatal generációt és Ladányi Andrea táncos legendát is nagy élmény a vásznon látni, különösen a kortárs tánc kedvelőinek.
Pálos Gergely operatőr remekül ötvözi a táncelőadás és a film világát (Roy Andersson filmjeiben volt alkalma a teatralitással kísérletezni, de ez itt most egészen másféle színház), mi is ott vagyunk velük a színpadi térben, de sok-sok méter helyett végre közelről figyelhetjük az arcokat, felvesszük a ritmusukat, élvezzük a szimmetriát és játékosságot, amit a kamera jelenléte belecsempész egy-egy előadásba. Ugyanez igaz Gryllus Ábris elektronikus zenéjére, az ütemek, a futurisztikus dallamok önmagukban is érdekesek, és jól kiegészítik a szürkéskék kőbarlang sci-fi atmoszféráját.
A zene, a kép és a tánc hármasa tehát jó összhangban van egymással, viszont a történet fókuszát, a hatalom és nép egymásnak feszülő viszonyát nem sikerül a filmnek kellő mélységben bemutatni, ami nem a táncosok hibája, sokkal inkább a forgatókönyv hiányosságaiból ered. Ők fantasztikus előadóművészek, viszont nem színészek, így amikor nem a testükkel, hanem a gesztusaikkal kell történetet mesélni, a játékuk legtöbbször felszínes, túlságosan teátrális marad. A film leggyengébb pillanatai mind a táncokat összekötő néma sétálgatások, ármánykodások vagy dühöngések, amik után felszabadító újra a sokatmondó mozdulatokat, párbajokat, örömtáncokat nézni.
A Zenit hagyományos történetmesélő filmként (a szótlan forgatókönyvet Kristóf György, Horváth Eszter, Ieva Norvele és Michaela Sabo jegyzi) kevésbé tudja lekötni a figyelmet, és a hatalom és egyén kapcsolatának szimbolikáján túl nem ébreszt új, izgalmas gondolatokat. A börtönből kiszabadult egyének múltjáról és személyiségéről semmit nem tudunk meg (milyen rendszer tartja őket rabságban, miért hódoltak be vagy szálltak szembe az elnyomással, kit mi motivál), néhány vázlatosan megfestett kapcsolaton (szerelmes pár, az anyjuktól elszakadó testvérpár) kívül mindenki, a karizmatikusnak szánt vezető is felszínes marad, így a történetbe való érzelmi beavatódás is nehézzé válik, és a katartikusnak szánt finálé sem hozza meg a várt hatást.
A Zenit experimentális, ugyanakkor sci-fi táncfilmnek készült, amiből a tánc művészetének előtérbe helyezése sikeres volt, történetvezetés szempontjából viszont félrement próbálkozás. Azonban maga az alkotói gesztus, az új nyelvvel való kísérletezés mindenképpen becsülendő. Így bármilyen furcsa hibrid is Kristóf György filmje, az újdonságokra éhes, kíváncsi mozinézőnek ajánlott, a kortárs tánc kedvelőinek pedig egyenesen kötelező darab.
A Zenit látható a mozikban, forgalmazója a Vertigo Média.
