B. E.: Teljesen másra. Elindul benned valami, felveszed a film ritmusát, átéled a mondanivalóját, aztán amikor megkapod az első képkockát, kiderül, hogy teljesen másról szól az egész, mint amit elképzeltél. Végül kiválasztod a dallamot, „amin” majd megszólal a kép, aztán folyamatosan konzultálsz a rendezővel. Salamon Andrással szerencsém volt, mert eléggé egy hullámhosszon mozogtunk. Hajlamos az ember, legalábbis én, mint elsőfilmes, hogy nagyon nagy vehemenciával nekiálljon és rengeteg dallamot írjon mindenhova. Aztán persze megy a huzavona arról, hogy mi menjen, és mi maradjon. Nyilvánvalóan másképp fogom fel a kép és hang viszonyát, mint egy filmes. Hol András győzött meg engem, hol én őt. Az biztos, hogy érdekes dolog filmet csinálni. Ugyan nem volt sok időm a zenére, de megszerettem azt a hangulatot, ami egy film készítésekor kialakul.

filmhu: Mennyire folytál bele ebbe? Együtt „éltél” a filmesekkel?

B. E.: A vágószobában töltöttem el sok időt, szinte az egész karácsonyt. Ezen kívül beültem az összes próbavetítésre, úgyhogy a Szemlén már vagy tizedszerre láttam a Getnót, s még fogom is egy párszor látni, mert szó van arról, hogy egyes vetítések után fellépünk a Grouppal.

filmhu: Zeneszerzőként mennyire tudsz más hangszerben gondolkodni, mint a dobban?

B. E.: Semmiképp nem dobosfejjel gondolkodom. Ha úgy gondolkodnék, abszolút ritmikus lenne a zeném. Valahogy úgy állt össze bennem a kép, hogy a dobos csak eszköz. Engem a dallamok inspirálnak. Rájöttem, hogy ha még egyszer születnék, zenész lennék, de más hangszeren játszanék, mondjuk zongorán. A Konzervatóriumban tanultam zongorázni, s végigkísérte az életemet, de a dobolás miatt háttérbe szorult, s nem tudtam olyan szintre fejleszteni, hogy komolyabban is foglalkozhassak vele. Izgat a ritmus, mindig is izgatni fog, de a dallamban több a lehetőség. Ritmusképletben lemész mondjuk százhuszonkettedekig, aztán kész. Az már csak technika kérdése, hogy dobolod le ezeket. A dallam viszont nem csak annyi, hogy leírod. A hang maga a természet. A hang benned van.