A film tulajdonképpen egy apró ötlet köré épül, melynek magját a mindössze egyperces dramaturgiai keret adja, ehhez jön ennek az egy percnek folytonos ismétlődése, de ezt a parányi morzsát a rendező olyan remekül bontja ki, hogy erkölcsi példázat és fejlődéstörténet kerekedik belőle. Történik ugyanis, hogy hősünket, egy híres modellt, Alidát rablótámadás éri az utcán, és a gyilkos golyó éppen a szívébe készül hatolni, amikor egyszeriben a Várakozók Csarnokában találja magát, szemtől szemben a Pokol Hercegével, Asztarottal, aki – puszta szórakozásból – úgy dönt, ad neki még egy esélyt. A nő azonban – szó szerint – ördögi körbe kerül, esélye ugyanis mindössze még egy percnyi élet, melynek során meg kell győznie arról valakit, hogy vállalja át a halálát. Ez az egy perc pedig lejárta után újból és újból megismétlődik, ha tehát Alida nem akar örökre ugyanarra a telefonhívásra válaszolni, ugyanabba a taxiba ragadni, vagy egy soha meg nem érkező buszra várni, valahogyan ki kell törnie a körforgásból...

A frappáns forgatókönyvvel szemben sajnos a színész-, főleg a főszereplőválasztás nem sikerült túl jól. Az elsőfilmes Szabó Gabi átélés nélkül, rezzenéstelen arccal, elidegenítő hanghordozással játszik, a Filmszemlén korábban díjat nyert Gáspár Tibor pedig fájdalmasan teátrális. Mindez remekül illene az absztrakt példázat koncepciójába, csakhogy a mellékszereplők – Pogány Judit és Lázár Kati a túlvilág szipirtyók és László Zsolt a két világ közt ragadt csavargó szerepében – könnyed, természetes alakítást nyújtanak. A filmnek pedig a moralitáson túl további dimenziói is vannak: ahogy Alida abszurd helyzetek során végigjárja minden rokonát-ismerősét, kiderülnek a múlt – néha sötét – titkai, a rejtett igazságok, amitől az általános egyéni mélységet kap, ezt a mélységet viszont a színésznő játékával nem tudja visszaadni, így sajnos azt a fejlődési folyamatot sem, ahogy a végtelenül önző asszony a történet végére önfeláldozó emberré válik.

Néha azonban a legkevésbé sem a színésznő hibája, hogy nem tudja átélni a film mélységeit, hiszen egyetlen perc erre nem mindig elég. Van azonban, hogy mi, nézők is megtapasztalhatjuk, hogy „Egy perc rengeteg idő, sőt szinte végtelenül sok” (ahogy Asztarot mondja) – például Alida és a volt férj jelenetében (jeleneteiben), amikor talán túl sok az ismétlés, túl hosszúra nyúlik az a bizonyos mindig újrakezdődő perc. Az esetek többségében azonban – azon túl, hogy néhány másodperc eltéréssel az egyperces jelenetek valós időben lettek rögzítve – megfelelő a ritmus: a percek épp annyiszor ismétlődnek, hogy a humor és a groteszk határán lendítsék tovább hősünk hosszúra nyúló haláltusáját.

A herceg haladéka - A halottak birodalma

A film másik gyenge pontja – annak ellenére, hogy a rendező trükkmesterként kezdte pályáját – a speciális effektekben jelentkezik. Ha dönteni kell, a túlvilági kardos-lovas végrehajtók megjelenése inkább félelmetes, mint nevetséges, ez azonban sajnos nem mondható el mindenről. Számos trükkön meglátszik a pénzhiány, és szándéka ellenére inkább nevetésre ingerel Asztarot hirtelen eltűnése, a Herceg és Alida levegőbeli keringője vagy a hősök falhoz csapódása.

Mindent egybevetve A Herceg haladéka egydimenziós marad, nem érvényesül minden szinten, de érdekes és értékes alkotás, melynek szilárd erkölcsi útmutatására életről, halálról, önzésről és önfeladásról, együttérzésről és áldozatról nyilvánvalóan szükség van a zűrös ezredelőn.