A horror mesterei - 1. évad

Az utóbbi években robbanásszerűen fejlődő, egyre karakteresebbé váló tévé-sorozatok képesek arra, amire az ötlettelen hollywoodi filmipar már jó ideje nem: valamennyi zsánerbe sikeresen új életet lehelni. A legkiválóbb szériák ugyanis új utakon közelítik meg választott világukat, miközben kellő frissességgel és bátorsággal reformálják meg annak kiüresedett kelléktárát és gondolják újra agyonhasznált kliséit. A hihetetlen gyorsasággal szaporodó sorozatok növekvő népszerűségét figyelembe véve éppen ideje volt már tehát annak, hogy valaki előálljon végre egy színvonalas, újgenerációs horror-sorozat ötletével.

Ezt Mick Garris tette meg 2005-ben, megvadítva az egészet azzal az elhibázottnak semmiképpen sem nevezhető koncepcióval, hogy az egyes epizódokat mindig más, a horror műfajában (is) jártas rendező rendezze meg. Összeereszteni ennek az alábecsült, ám mégis hatalmas rajongótáborral rendelkező műfajnak a véreskezű nagyapáit és zabolátlan unokáit elég meggyőző ötletnek tűnt ahhoz, hogy az amerikai Showtime csatorna rábólintson Mick Garris antológia jellegű sorozattervének első évadjára. A rajongók azonban hiába várták izgatottan és reménykedve a kiválasztott rendezők elképesztőnek ígérkező diadalútját.

Véreskezű nagyapák és zabolátlan unokák? John Carpenter: Cigarette Burns

Mert A horror mesterei végül minden lehetséges szempontból megbukott. A nézettsége olyan gyatra volt, hogy sokan szinte semmi esélyt nem láttak egy esetleges második évadra. Pedig Mick Garris ötlete valóban különlegessé tehette volna A horror mestereit. Ehelyett azonban mit kaptunk? Egy ezer sebből vérző, aránytalan és vérszegény, a horror műfajához egyáltalán nem méltó, sekélyes és bátortalan sorozatot. Tizenhárom, többnyire érdektelen és unalmas epizódot, amelyek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hangzatos cím ellenére itt bizony szó sincs horrorról és mesterekről.

Pedig a közreműködő rendezők névsora ennél sokkal, de sokkal többet ígért. Persze már a sorozat címével kapcsolatban is több probléma merül fel. Elsőként például az, hogy milyen alapon nevezi ki magát a Rémecskék 2 és a Psycho 4 című borzalmakat és a kiábrándítóan silány Stephen King-adaptációkat futószalagon gyártó Mick Garris magát a horror mesterének? Egyáltalán, kik lehetnek a horror valódi mesterei? Csak azok a rendezők, akik egész életművüket ennek a műfajnak szentelték? Vagy azok is, akik akár csak egy alkalommal tettek emlékezetes kirándulást a vér és a belsőségek, a félelem és a borzalom eme ősrégi szentélyében? Mennyiségi és minőségi kérdések jutnak eszembe a Mick Garris által oly könnyen osztogatott, félrevezető titulust illetően. Tobe Hooper, John Carpenter, Dario Argento, Joe Dante, Takashi Miike vagy Stuart Gordon - számos jelentős és már kanonizált műfajtörténeti eseményt tartalmazó - életműve nem tehető egyazon mérlegre Don Coscarelli (Phantasm), John Landis (Egy amerikai farkasember Londonban), William Malone (Félelem.com), John McNaughton (Henry: egy sorozatgyilkos portréja), Larry Cohen (Kannibál bébi születik) vagy a pályája elején lévő Lucky McKee (Frankenstein játékai, Az erdő) mindössze egy-egy igazán fontosnak nevezhető és változó színvonalú horrorfilmet tartalmazó életműtöredékével.

Tizenhárom epizódot tartalmaz A horror mestereinek első évada, amelyek közül a legtöbb kínosan sikertelen és erőtlen. A forgatókönyvek elnyújtottak és unalmasak, a rendezők pedig – néhány kivételt leszámítva - messziről kerülték a véres és durva jeleneteket, de atmoszférateremtésben sem jeleskedtek túlságosan. A színészi játék és az operatőri munka is középszerű, a különböző hatásvadász effektek pedig egyszerűen idegesítőek. Az eredetiségnek, az egyéni látásmódnak a nyomát sem találhatjuk ebben az évadban, a legtöbb epizód ugyanis – hiába a patinás és sokat sejtető névsor – összességében elkeserítően műanyagízű, mesterkélt és erőltetett.

Kellemes meglepetés Dario Argento: Jennifer

Ha mégis ki kellene emelnem néhány ügyesebb részt, momentumot vagy csak egy-egy részletet, akkor az Argento rendezte Jenifer című epizóddal kezdeném. Dario Argento – aki nemrég fejezte be Három Anya-trilógiájának régóta várt befejező részét, a La Terza Madre-t – kellemes meglepetéssel szolgált, a Jenifer-ben ugyanis semmi sem utal Argento kedvenc műfajára, a giallóra. Pszichoszexuális olvasatoknak nagyon is kedvező, az eddigi munkásságára egyáltalán nem hasonlító epizódja kétségkívül a sorozat egyik legjobbja. John Carpenter okkultista része (Cigarette Burns) is kiemelkedik a többi közül, annak ellenére, hogy talán túlságosan is emlékeztet Polanski A kilencedik kapu című filmjére. Az a jelenet egyszerűen felejthetetlen, amikor a legendás német színész, Udo Kier saját beleit fűzi a mozigépbe. William Malone – akinek felkérése eddigi sivár teljesítménye alapján talán a leginkább vitatható – torz kreatúráját (The Fair-Haired Child) sem könnyű azonban elfeledni. Érdekes az is, ahogyan Don Coscarelli forgatja ki a szokásos üldöző szörny-üldözött lány sablonját az Incident On And Off A Mountain Road című epizódban. Ezzel szemben viszont Stuart Gordon újabb Lovecraft-adaptációja (Dreams In The Witch-House) megint csak azt bizonyítja számomra, hogy - mivel a lovecrafti borzalom tulajdonképpen megnevezhetetlen – az író prózája most is makacsul ellenállt a megfilmesítésnek. Nem beszélve John Landis (The Deer Woman) vagy Joe Dante (Homecoming) epizódjairól, amelyek csak szeretnének ügyes és vicces horrorparódiák lenni, ehelyett viszont kínosak és fárasztóak. Tobe Hooper, Mick Garris, John McNaughton és Larry Cohen részeinek leggyengébb pontja az erőltetett forgatókönyv, de a többi epizódhoz hasonlóan a megvalósítás itt is erősen problémás, gondoljunk csak a zavaró vizuális megoldások gépies alkalmazására vagy a hangulatteremtés totális kudarcára.

Nem vezet már út tovább Takashi Miike: Imprint

A legtöbb rész láttán az a keserű érzésem volt, mintha a rendezők a szünetekben Disneylandet látogatták volna, mert akár egy régi X-Akták-epizód is több izgalmat, félelmet, sőt esetenként borzalmat tartogat számunkra, mint ezek az egy órás, kínkeserves próbálkozások. A legjobban talán mégis az zavart A horror mestereinek első évadjában, hogy mégiscsak egy olyan műfajról van szó, amelynek a filmtörténetben a legkevesebb kompromisszumot kellett kötnie, amelynek alkotóit általában teljes szabadság illeti meg a témaválasztáson át az ábrázolásmódig mindenben, hogyhogy mégis ilyen bátortalan és lagymatag filmekkel álltak elő. Naiv módon azt reméltem, hogy válogatott durvulásoknak lehetek szemtanúja, hogy végre szabadon eresztik rémálmaikat és paráikat a neves horrorguruk. Ez azonban nem történt meg. Kivételt jelent Takashi Miike kiábrándítóan hatásvadász Imprint című epizódja, amely az első évad utolsó (és nem véletlenül betiltott) részeként eltúlzott erőszakos és szadista jeleneteivel inkább csak rendezőtársai munkáinak csökevényességére és hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Hiába az internetes hype, hiába a becsapós kult-státusz, az Imprint a Takashi Miike-féle nyíltszíni szado-mazo egyik lehetséges végpontja, olyan állomás, mint amilyen például a prózában Sade márki Szodoma százhúsz napja című művének végső erőszak-katalógusa, ahonnan véleményem szerint nem vezet már út tovább. Takashi Miike valóban kárpótol bennünket és enyhíti csalódottságunkat, de az évadzáró Imprint Billy Drago szánalmas színészi játékával és a halott csecsemők lesújtó látványával együtt is csak anomália marad, amely látványosan árulkodik a sorozat aránytalanságáról és átgondolatlanságáról. Érdemes összehasonlítani az Imprintet a Three… Extremes (Saam gang yi) Box című, vizuális szempontból egyszerűen lenyűgöző epizódjával, amely Takashi Miike egyik legjobb munkája, talán éppen azért, mert elhagyta a kiüresedett agressziót és a tovább már nem fokozható brutalitást.

A horror mestereinek első évadját végignézve sajnos szomorúan azt kell mondanom, hogy messze járunk már Herschell Gordon Lewis egykori gore-Paradicsomától. Be kell látnunk, hogy Haddonfield városában is nyugalom honol, de túl nagy a csend a texasi vágóhidakon is. Hiába jöttek ilyen hevesen a horror mesterei, Bőrpofa láncfűrésze még mindig valamelyik elhagyatott fészerben rozsdásodik.