A kritika spoilereket tartalmaz.
A sógun számtalan cselekményszála valójában két, a művészetben sokat tárgyalt kérdéskörrel foglalkozik: az egyik az identitásvesztés, a másik „a történelmet a győztesek írják”-közhellyel írható le. Az első témát a főszereplő John Blackthorne, a történelmi Henry Adamsről mintázott angol navigátor átalakulásán keresztül vizsgálja a sorozat, európai nézőként vele együtt ismerkedhetünk meg a középkori japán kultúrával. Blackthorne holland tengerészeivel együtt partra vetődik Izu félszigetén, célja innentől hajója visszaszerzése és a hazajutás, de ezek elérése érdekében szót kell értenie a japánokkal. Emiatt pedig lépésről lépésre maga is japánná válik: megfürdetik és kimonót adnak rá, majd egy sor véletlen és a saját bátorsága okán szamuráj lesz, földet és kardokat kap, megszereti a fürdőt és rákap a szakéra, megtanul japánul, beleszeret egy japán nőbe, és mikor végre viszontlátja matrózait, már nem is biztos benne, hogy haza akar menni.
A másik, ezzel szorosan összefonódó szál a japán társadalom legtetején zajló hatalmi harc, hőse Josi Toranaga, Kvantó daimjója (földesura) és a nyolcéves örökös helyett uralkodó Régenstanács tagja, akit Clavell nyilvánvalóan Tokugava Iejaszu sógunról mintázott. Toranaga tipikus machievellista karakter kimonóban, veretlen hadvezér és mesteri manipulátor, aki vadászsólymokként gondol embereire, és segítségükkel abszolút hatalomra tör (bár ezt mindvégig tagadja).
Mivel kezdetben nem beszélik egymás nyelvét, kettejük között szükség van egy közvetítőre, aki szimbolikusan félúton áll a japán és európai kultúrák között: ez Toda Mariko, Toranaga egyik vazallusának tragikus múlttal rendelkező, keresztény felesége, aki a történet során túllép a tolmács szerepkörén, és Toranaga tervének kulcsfigurája lesz.
A meg nem értés, a félrefordításokból adódó kommunikációs problémák fontos részei A sógun cselekményének, és ezért is jó tendenciát mutat, hogy az amerikai sorozatban a japán szereplők valóban japánul beszélnek (sőt, a nyelv archaikus, korhű formáját). Ugyanakkor, ha már ebben hűek maradtak az alapanyaghoz a készítők, furcsán hat, hogy a portugál szereplők is mind angolul szólalnak meg, miközben Blackthorne csak portugálul ért szót Rodriguessel, Alvito atyával, és Marikóval is, hiszen rajta kívül senki sem tud angolul.
A sógun az idei év egyik legnagyobb sikere a sorozatok között, a nézők és a kritikusok egyaránt le vannak nyűgözve, a számtalan Emmy és Golden Globe-jelölést valószínűleg díjak is követni fogják. A kosztümök és a díszlet mellett elsősorban az alakításokat lehet dicsérni, Az utolsó szamurájból ismert Hiroyuki Sanada (Toranaga), Cosmo Jarvis (Blackthorne) és Anna Sawai (Mariko) egyaránt kiválóak, utóbbi gyakorlatilag újra megtanult járni a szerep kedvéért (a korabeli japán nők térdeinek járás közben folyamatosan érinteniük kellett egymást, ez adja a jellegzetes tipegést).
Hősök nélkül
A sógunt – elsősorban témája miatt – sokan hasonlították a Trónok harcához, de az FX az HBO-étól messze elmaradó büdzsével dolgozott. Ezért nagyobb csatajelenetekre nem is került sor, a cselekményt az akció helyett inkább a visszafogott (bár nem eléggé visszafogott, mint erre később kitérek) dialógusok határozzák meg. A sorozat ilyen szempontból a történelemhűségre törekszik, hiszen Tokugava Iejaszu jórészt a döntő csatát (Szekigahara, 1600) megelőző diplomáciai mesterkedésének is köszönhette a sóguni címet.
Mind Clavell regényében, mind a sorozatban az egyik legérdekesebb szempont, hogy a főszereplők mai szemmel nézve egyáltalán nem szimpatikus karakterek, mint ahogy a valóságban sem tudnánk azonosulni semmilyen középkori ember értékrendjével. Blackthorne a Japánba vezető hajóúton számtalan katolikus település elpusztításában vesz részt – erre csupán utalások vannak, ám nyilvánvalóan ezért szörnyed el mindenki, aki útinaplóját olvassa.
Toranaga halálra ítéli egyik hűbéresét, mikor a szamuráj majdnem kardot ránt ura fő riválisára, Isidóra, akivel ekkor még udvariasságot színlelnek. A különbség, hogy a sorozat első részében a szamuráj felajánlja, hogy szeppukut követ el gyermekével együtt, amit Toranaga elfogad, a könyvben azonban sorsa ennél is kegyetlenebb. Fegyelmezetlenségéért Toranaga megtagadja tőle a szeppukut, és megalázó halálra ítéli: fejét karóra tűzeti, testét a kutyáknak veti, kardját összetöreti és egy eta (a szamurájok által tisztátalannak tartott pária népréteg) faluban ásatja el, és persze, a csecsemőnek sem kegyelmez.
A könyvbeli Marikót sokkolja, amikor egy portugál matróz húzott szemű majmokként hivatkozik a japánokra, mire a navigátor rámutat, a japánok barbároknak hívják az európaiakat, fokhagymazabálóknak a koreaiakat és kutyáknak a kínaiakat. Persze, ismeri el Mariko, de hiszen egyedül ők, a japánok származnak istenektől, ezért ők a kiválasztott nép, tehát lenézésük más népek felé teljesen jogos. Felsőbbrendűségüket tehát fajelméleti alapon igazolja – ami egyébként nem különözik attól, ahogy a portugál, spanyol, angol és holland gyarmatosítók vélekedtek abban az időben.
A sorozat nyilvánvalóan sokat finomít a történet legbrutálisabb részein, de szerencsére nem mossa tisztára annak szereplőit. Érdemes azonban kicsit többet foglalkozni a két médium különbségéből adódó változtatásokkal.
Ezer oldal tíz epizódban?
James Clavell két kötetes regénye összesen több mint 1200 oldal, így a cselekményt nyilván sűríteni kellett a sorozat formátumához, az adaptáció során pedig a történet szükségszerűen sokat veszített komplexitásából. Az első két rész például kb. 400 oldalt igyekszik feldolgozni, így ütemük a könyv ritmusához képest kifejezetten kapkodónak hat.
Clavell különböző narratív perspektívákkal operált, melyek segítségével alaposan be tudta mutatni az őt érdeklő antropológiai aspektust, tehát a középkori japán és európai társadalmak különbségeit és hasonlóságait. Itt volt hely és idő töltelék részekre, melyek egyetlen funkciója, hogy feltárják, miért volt sértő vagy kitüntető például egy meghajlás egy adott szereplő számára. A sorozatban ez, hasonlóan Mariko és Blackthorne némileg szappanoperás románcához, a tömörítés áldozatául esik.
Nagyobb veszteség a szövevényes diplomáciai háttér, Toranaga cselszövéseinek és politikai machinációinak bonyolult rendszere. Ebben az időben Japánban vannak buddhista és keresztény daimjók is, de szövetségeiket általában nem vallási alapon kötik, így például a keresztényellenes Isido oldalán áll a két keresztény régens, Kijama és Onosi is (akik mellesleg utálják egymást).
A keresztény japánok mind katolikusok, ezért elvileg egy oldalon állnak a portugálokkal és spanyolokkal, de a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű, sőt, ahogy a könyvből kiderül, még az európai katolikus népek között is ellentét feszül, mint ahogy a jezsuiták és más szerzetesrendek, illetve világi és vallási szervezeteik is fasírtban vannak, Blackthorne pedig megemlíti, hogy szerinte Anglia és Hollandia szövetsége is tiszavirág-életű (amiben igaza is lett). Titokban mindenki csak magáért, gyakran saját hűbérura, testvére, apja vagy fia ellen dolgozik. A belső monológok eltűnése miatt a sorozatban a legtöbb mellékszereplő személyes céljairól egyáltalán nem értesülünk, és Toranaga ezeket kihasználó diplomáciai húzásai is vagy hiányoznak, vagy nehezen értelmezhetőek.
A sorozat megpróbálta kiigazítani a könyv sokat bírált anakronisztikus tévedéseit, például Blackthorne nem muskétásezredet képez ki, hiszen ilyen már bőven létezett Japánban 1600-ra (a Kuroszava Árnyéklovasából ismert 1575-ös nagasinói csatát is ezek döntötték el), ehelyett szakértelmének eszközei itt az ágyúk lettek. Sajnos azonban a forrásanyag javítgatása közben más hibákat ejtettek a készítők.
Például azok a jelenetek, mikor Jabusige vagy Buntaro (Toranaga más hűbéresei) fizikailag bántalmazzák Blackthorne-t a tengerparton, teljesen irreális hozzátoldások.
Onnantól, hogy a navigátor Toranaga hatamotója (kitüntetett vazallusa) lesz, a könyvben senki sem fenyegeti vagy alázza meg, ellenkezőleg, mindenki igyekszik a kegyeibe férkőzni, hiszen hatamotóként Toranaga személyes védelme alatt áll, tiszteletlenül bánni vele sértés lenne a daimjóra nézve. A könyvben Blackthorne sem ócsárolja nyilvánosan Toranagát, mikor az a megadás mellett dönt – ez az ő részéről lenne megbocsáthatatlan udvariatlanság.
A Mariko férjét, Buntarót alakító színész egyszerűen rossz választás volt. A könyvbeli Buntaro alacsony, vastagnyakú, kopasz, durva, majom arcú férfi, a szép, szofisztikált, babaszerű Mariko tökéletes ellentéte. Tehát csúnya, erőszakos, és hirtelen haragú, de egyáltalán nem olyan leplezetlenül bunkó, mint a sorozatban, hiszen ez a viselkedés megbocsáthatatlan volna az önfegyelemre alapuló korabeli japán társadalomban.
Alapvetően elmondható, hogy az új A sógunban túl sok a sírás és az arcokra nyíltan kiülő indulat – a könyvben, mint a valóságban, ezek elfedése erénynek, mutatásuk szégyenletes gyengeségnek minősült. Európaiként pont az a hátborzongató a szamurájokban, hogy faarccal ölik meg egymást, magukat vagy épp a gyerekeiket. Az ő életüket mindenekelőtt a fegyelem és és az engedelmesség határozza meg – hiszen a szeretet/szerelem (love) idegen szó, a japánban nem létezik, magyarázza Mariko Blackthorne-nak, a kereszténység, amely elviekben szeretetvallás, ezért is olyan idegen sokaknak.
A tényleges változtatások a hetedik rész után következnek, és hasonló okokból nagyrészt elhibázottak. Toranaga fia, Nagakado sosem mert volna apja szavával nyíltan ellenszegülve merényletet kísérelni meg nagybátyjával szemben. De hogy más, véleményem szerint rossz változtatásokat is említsünk: mikor Blackthorne a könyvben ismét találkozik a holland matrózokkal, valóban idegenkedik, undorodik tőlük, de továbbra is úgy érzi, elsősorban hozzájuk fűzi a kötelesség, és a történet végéig azt tervezgeti, hogyan vigye haza őket. A sorozatban ezzel szemben egy pillanat alatt kész elfordulni sorstársaitól, hazájától és saját, személyes kötelességétől, ami elsősorban még mindig az angol királynőhöz fűzi.
Toranaga, mikor direkt gyengének mutatja magát, és látszólag kapitulálni készül, a sorozatban végignézi, ahogy legjobb hadvezére és jobb keze, Toda Hiromacu szeppukut követ el. A könyvben semmilyen terv kedvéért nem áldozná fel az öreg tábornokot, egyszerűen azért, mert túl hasznos számára. Szintén kár volt kihagyni, hogy az örökös, Jaemon valójában nem is a taikó (a történet kezdete előtti évben meghalt uralkodó) fia, hanem egy rá hasonlító paraszt és Ocsiba gyermeke – mint ahogy felemelkedése előtt valójában a taikó is paraszt volt. Ez jól szimbolizálja az egész kasztrendszer igazságtalanságát és hamisságát, és puszta színjátéknak mutatja a legitimitásért folyó intrikákat.
Mariko a könyvben is többször fegyvert ragadott, de közel sem volt az a Wonder Woman, mint a sorozatban. A jelenet, ahol ő és Blackthorne álmukból riadva legyilkolnak négy nindzsát, történelmi dráma helyett olcsó akciófilmet idéz.
Blackthorne szeppuku kísérlete is teljesen máshogy zajlik le a könyvben. Andzsiróba való visszaérésükkor Jabu megfenyegeti a város halászait, hogy ha egy fél éven belül a navigátor nem beszél folyékonyan japánul, mindannyiukat keresztre feszíti. Az angolnak ez nyilvánvalóan nem tetszik, és mindent megtesz, hogy Jabu visszavonja a parancsot, a kevély szamuráj viszont erre nem hajlandó. Végső elkeseredettségében Blackthorne szeppukuval fenyegetőzik, majd végre is hajtaná, ha Omi nem lépne közbe az utolsó pillanatban.
Azonban míg a könyv lezárása kissé elsietettnek érződik, a sorozat utolsó része talán az összes epizód közül a legerősebb.
Címe – Álom az álomban – a taikó szavait idézi halálos ágyán, de hogy mire utal, kinek és melyik álma (Blackthorne mint nagyapa otthon Angliában, Mariko keresztjét fogva, amit épp most dobott a vízbe? Toranaga álma a sógunná válásról? Maga az élet a már halott Mariko szempontjából?), rejtély marad. Egy drága és látványos csata helyett Toranaga halálraítélt vazallusának tett vallomásában bomlik ki a történet befejezése.
A sógun végső soron különböző kultúrák ütközéséről és kölcsönhatásáról szól. Ez volt a regény legnagyobb erénye, és bár a sorozat sokat finomít a történet legbrutálisabb részein és lecsiszolja hősei élesebb sarkait, szerencsére megőrzi ezt a lényeget, és összességében méltó adaptációnak bizonyul.
Készült már hollywoodi nagyjátékfilm a Japánban működő szerzetesekről és a kereszténység térnyeréséről ebben az időszakban - Martin Scorsese kiváló Némasága (2016) Adam Driver, Andrew Garfield és Liam Neeson főszereplésével – és láttunk már a busidó útjára lépő nyugatit is Az utolsó szamurájban (2003). A sógun, ha nem is nő föl ezekhez az alkotásokhoz, (hiányzik belőle a Némaság érzékeny filozofikussága, és közel sem olyan látványos, mint Az utolsó szamuráj) de igényes, intelligens drámaként a középkori Japánról ideológiai utódjuknak tekinthető, és értékét tovább növeli hogy az ilyen ambíciózus projektek sajnos ritkaságszámba mennek. A mostani sorozatdömpingből messze kiemelkedik, annak pedig, akit magával ragad a sorozat világa, jó választás lehet Clavell regénye is.
A sógun elérhető a Disney+ felületén.
