Egy évtized távlatából nehéz visszaadni annak, aki nem követte annak idején, mennyire nagyot szólt a gyakorlatilag semmiből érkező True Detective első évada. Az utcák persze nem ürültek ki, mint amikor még csak egyetlen csatorna volt, és tíz éve még a közösségi média is egész más léptékben hálózta be az életünket. Rust és Marty hétről hétre bonyolódó nyomozása mégis megkerülhetetlen téma lett családi körökben, munkahelyi teakonyhákban és persze baráti sörözéseken. Milliók fejtegették a Sárga Király rejtélyét és a legkülönfélébb teóriák születtek, pont mint a Twin Peaks idején, szűk másfél évtizeddel korábban.
Nic Pizzolatto sorozata nemcsak azért is tudott ekkorát menni, mert a feszes krimit egzisztencialista filozófiával, lélektani mélyfúrásokkal, vallási kérdésekkel és sűrű misztikummal keverte. A sikerhez legalább ennyire kellett a sötét, baljós tónus, a több idősíkon futó, információkat mesterien adagoló történetvezetés, a rendezésért felelős Cary Joji Fukunaga stílusérzéke, illetve a fülledt louisianai helyszínek. No és persze mindenek előtt az épp reneszánszukat élő Matthew McConaughey és Woody Harrelson feledhetetlen párosa.
Nem véletlen tehát, hogy az első évad nagyjából azonnal a globális popkultúra szerves része lett. Hiába telnek az évek, az ikonikus képsorok és mondatok különféle mémek és idézetek formájában a mai napig velünk vannak. Az erőteljes kanonizációt talán mi sem érzékelteti jobban, hogy Rust Cole ikonikus monológja (“az idő lapos kör”) még Beton.Hofi egyik számának (Tiszalök) refrénjében is visszaköszön.
Innen nézve persze törvényszerű, hogy az egy évvel később érkező folytatás komoly csalódást okozott. A még több szereplővel és történetszállal, láthatóan nagyobb ambícióval készült kaliforniai évad ha nem True Detective címen jön ki, bizonyára sokkal jobb fogadtatásban részesül. Az író Pizzolatto egyetlen bűne, hogy a brutálisan magas elvárások és a fokozási kényszer dupla terhe alatt kissé túlírta az évadot, heves (és sokszor igazságtalan) reakciókat váltva ki a nézőkből és kritikusokból egyaránt.
Mindezek után a harmadik évaddal hiába indult egészen új, kifejezetten izgalmas irányokba Pizzolatto, az Ozark-hegységben játszódó újabb felvonás nézettsége csúnyán bezuhant. Hiába Mahershala Ali fantasztikus alakítása, hiába borzongató a múlt és jelen egymásra csúszása, a közönség egyszerűen nem volt kíváncsi az újabb rejtélyre. Bár a kritikusok és az ínyencebb krimirajongók szerették, a True Detective nemcsak a relevanciáját veszítette el végleg, de a vonzerejét is.
Ilyen előzmények után nyilvánvaló, a negyedik évad új megközelítésekkel, drasztikusabb ráncfelvarrással kaphatott csak zöld utat. A nem éppen könnyű feladatra pedig a Mexikóban több műfajban is rendkívül sikeres, a nemzetközi porondon a (hozzánk sajnos el nem jutó) Tigers Are Not Afraid éjsötét meséjével figyelmet keltő Issa López vállalkozott. A követendő példát pedig egyértelműen az első évad izgalmas karakterekre (és az őket alakító színészekre) fókuszáló, metafizikai témákat is pedzegető vonala jelentette.
A Night Country a markáns jeges éjszakai helyszín mellett leginkább azzal csavar az eddigieken, hogy az ellentétes habitusú nyomozópárost női rendőrökre cseréli. Az egyik oldalon Jodie Foster ügybuzgó rendőrfőnöke próbálja mederben tartani a nyomozást, a másikon pedig a civilben harcművész Kali Reis félig őslakos származású, szabályokra fittyet hányó járőre viszi előre az ügyet. Az eseményeket egy elszigetelt sarkvidéki kutatóintézet padlóján talált emberi nyelv indítja be, illetve a tény, hogy a teljes személyzet nekivágott az éjbe burkolózó jégmezőnek, bármiféle téli ruházat vagy felszerelés nélkül.
A hónapokig tartó éjszaka nemcsak a helyieket viseli meg és zárja össze a közösséget, de a jeges-havas világvégi deszkaváros eszményi hátteret biztosít a morbidnak tűnő rejtélynek. Az alkotók mindehhez hozzá dobják a helyi őslakosokat, illetve a közeli bányát is, ami munkát ad ugyan a népesség nagyobb részének, de mérgezi a vizeket. A ráérősen csordogáló, de különféle húzásokkal időről-időre ránk ijesztő elbeszélés főleg az esethez közelebbről-távolabbról kapcsolódó karakterek viszonyaira fókuszál, különös tekintettel a két rendőr, illetve egy fiatal egyenruhás segéderő privát életére.
Az első évad fő csapásirányát leginkább így idézik meg nekünk, azaz rengeteg időt töltünk a kimondottan ellentmondásosra írt fő karakterekkel, feltérképezve a múltjukat is. Sajnos azonban sem ők, sem a köztük lévő dinamika nem izgalmas eléggé ahhoz, hogy mindez végig lekösse a figyelmet. Minden nagyon lassan bomlik ki, miközben a rejtély nem igazán épül. Majdnem két egész rész kell például ahhoz az első pillanattól nyilvánvaló döntéshez, hogy ők ketten együtt fognak dolgozni, de a nagyobb probléma mégis az, hogy az állandó sejtetések és paráztatások ellenére alig tudunk meg újabb infókat az esetről. A nyomozás feszült izgalma így hamar elhal, a néző pedig részről részre biztosabb benne, a végén sem vár rá mindent átértékelő meglepetés vagy fordulat.
Bár ez az eddigi legrövidebb, a korábbi nyolcasokkal szemben csupán hat epizódos évad, a forgatókönyv hemzseg a feleslegesen túlnyújtott, vagy egyenesen felesleges párbeszédektől, a sehova sem mutató mellékszálaktól, az átgondolatlan fordulatoktól. Az évad minősége ráadásul részről részre csökken, az utolsókban olyan logikai bakugrásokat és írói trehányságokat mutatva, ami visszamenőleg is hitelteleníti a látottakat. Pedig a hangulatát és megvalósítását tekintve a Night Country rendkívül ígéretesen indul és könnyedén beszippant, ám ahogy peregnek a részek és még mindig a sötétben tapogatózunk (a szó átvitt és konkrét értelmében is), úgy veszíti el a varázsát a helyszín, úgy gyengül az élmény, úgy csalódunk.
Hiába jó Jodie Foster és hiába karizmatikus jelenség Kali Reis, ha nincs mit megfejteni, ha nincs miről teóriát gyártani, a karaktereik a rájuk pakolt családi problémák és múltbeli traumák ellenére egyre súlytalanabbá, néhol kifejezetten papírízűvé válnak. A Night Country persze nagyon is tudatosan fókuszál a városka lakóira, az őslakosok, az itt élő nők, a környezetszennyezés problémáira, de mivel nincs lebilincselő ügy, nagyjából mindenki lóg a levegőben.
Az embert próbáló sötétben ráadásul elmosódnak a határok képzelet és valóság, múlt és jelen, élő és halott között, azaz Issa López megsorozza rendesen a nézőt és tulajdonképp váratlant húz a nyomozás állandó háttérbe szorításával, csak ezzel egyre inkább önmaga ellen dolgozik. Mert amíg az éjfekete hangulat kitart és minden lehetségesnek tűnik, mi is lúdbőrözünk a jeges fuvallatoktól. De valakinek végül mégiscsak bele kell világítania a sötétbe, mire az árnyak huss, elillannak. Ami pedig a fényben elénk tárul, az a True Detective eddigi messze leggyengébb évada.
