A Josef Mengele eltűnése pedig idén, a befutott cannes-i rendezők számára létrehozott, a hivatalos versenyen kívüli Cannes Premiere szekcióban debütált. Ebben a válogatásban a legtöbbször azok a filmek kapnak helyet, amik valamilyen (gyakran minőségi) okból nem passzolnak a patinásnak szánt versenyprogramba, mégis, a rendező személye miatt bérelt helyük van a fesztiválon. Ám épp a Josef Mengele eltűnése a remek példa arra, milyen kincseket rejthet ez a szekció. Szerebrennyikov új filmje nemcsak a rendezői életműből emelkedik ki magasan, hanem a fesztivál idei kínálatából is, így simán megérdemelte volna, hogy a rendező legutóbbi négy filmjéhez hasonlóan az Arany Pálmáért versenyezzen.
Szerebrennyikov ezúttal is egy történelmi figurát választott főszereplőnek, ráadásul, ahogyan a szélsőséges nacionalista Eduárd Limonov, vagy a Csajkovszkijért rögeszmésen rajongó Antonyina Miljukova, úgy Josef Mengele is egy ellentmondásokkal teli alak. Az Olivier Guez azonos című regényén alapuló film a kegyetlen emberkísérleteiről hírhedtté vált, az auschwitzi koncentrációs táborban orvosként dolgozó Mengele életének a háború utáni szakaszára koncentrál. A halál angyalaként emlegetett Mengele, sok háborús bűnöshöz hasonlóan Dél-Amerikába szökött, és álnéven bujkált, így próbálta megúszni a felelősségre vonást.
Forrás: Cirko Film
A rendezőt az érdekelte, hogy vajon utolérheti-e az élete végéig a nácizmus szolgálatában álló tömeggyilkost a lelkiismeret és a bűnbánat. Így a Josef Mengele eltűnése nem árnyalja a doktor jellemét, és emberi attribútumokkal sem gazdagítja a könyörtelen tetteiről elhíresült háborús bűnös legendáját. A forgatókönyvet is jegyző Szerebrennyikov a gonosz banalitását tárja fel, ami könyörtelen és sokkoló élmény.
'A gonosz banalitása' kifejezést elsőként Hannah Arendt, a The New Yorker újságírója használta Adolf Eichmann pere kapcsán. Az e mögött húzódó gondolatiság a filmben is kulcsszerepet játszó Eichmann-tárgyalás idején, 1961-ben nagy vitákat generált, hiszen a kifejezés lényege, hogy az Eichmann-hoz hasonló tömeggyilkosokból hiányzott az „ördögi” nagyság annak ellenére is, hogy tetteikkel milliók halálát okozták. A tettesek valójában lehettek kisszerű, gondolattalan emberek, hétköznapi „senkik”, akik egy ideológia szolgálatában meggyőződéssel, és borzalmas hatékonysággal teljesítették küldetésüket. 'A gonosz banalitása', mint kulcsfogalom amiatt megrázó, mert rámutat: a pusztító ideológiák szolgálatában teljesen átlagos emberek is hidegvérű gyilkosokká válhatnak.
Emiatt félelmetes, amikor egy Mengeléhez hasonló, kegyetlenségeiről elhíresült hóhér megtört, elcsigázott szerencsétlenként jelenik meg. A filmbéli Mengele (August Diehl) a saját bevallása szerint is űzött vadként menekül Dél-Amerika országai között, katatón, paranoiás állapotban bolyong, miközben azért össze-összejár a radar alatt működő többi náci menekülttel, fölényeskedik, ahol tud és a nemzetiszocializmus tanairól szónokol. Nem mellesleg folyamatosan retteg attól, hogy a Moszad őt is elfogja egy szupertitkos rajtaütés keretében, akárcsak Eichmannt. A rendező azonban nem adja meg azt a feloldozást, hogy legalább a háborús bűnösök utáni titkosszolgálati nyomozásba bepillantást engedjen, így szűk két és fél órában az elszámoltatás elől menekülő, bűnbánást látszólag nem tanúsító Mengele rezdüléseit helyezi a történet középpontjába. Mi pedig legfeljebb annak drukkolhatunk, hogy legalább a lelkiismerete érje őt utol, ha már az igazságszolgáltatás nem fogja.
Forrás: Cirko Film
A film a főszereplő álneveit használja fejezetcímekként, a kronologikus szerkesztés helyett Szerebrennyikov inkább abban érdekelt, hogy az időben ide-oda ugrálva megmutassa, hogy a főhős egyfelől mennyire szemellenzősen náci maradt élete végéig, másrészt pedig fontos ok-okozati összefüggéseket rímeltessen egymásra. A bravúros szerkesztés (a vágó Hansjörg Weißbrich a Szeptember 5.-nél és az Én vagyok a te embered-nél is bizonyította már a ritmusérzékét) egyre mélyebbre visz a főszereplő lelkének sötétjébe, a Josef Mengele eltűnése emiatt egy rettentő kíméletlen, bravúrosan kivitelezett karakterdráma, ami a figura mélyrétegeinek feltárására vállalkozik.
A gonosz banalitásának motívuma, valamint a karakterközpontú ábrázolás okán a Josef Mengele eltűnése közeli rokonságot mutat Jonathan Glazer holokausztfilmjével, az Érdekvédelmi területtel. Ám amíg Glazer egyáltalán nem használ közeliket, Szerebrennnyikov inkább belehelyez a főszereplő nézőpontjába, és nem engedi, hogy akár egy pillanatra is eltávolodjunk Mengelétől. Egyszerre gyomorforgató és szánalomra méltó végignézni a hírhedt doktor bujkálását, a mizantróp vergődését, a gyűlölettel teli kifakadásait, miközben a maradék erejével a harmadik birodalom vízióját igyekszik életben tartani.
A karizmáját vesztett, paranoid Mengele kétségbeesett menekülését a címszereplőt játszó August Diehl alakítása teszi igazán hatásossá. Diehl jelenléte nem hivalkodó, sőt, a rendszeres időközönként érkező összeomlásoktól és kifakadásoktól eltekintve minimalista színészi eszközökkel dolgozik. Mégis, hihetetlenül szuggesztív ez az alakítás, nem lehet nem odafigyelni Diehl-re, a mozgása, a mozdulatai, például rögtön a film elején, ahogy hézagos fogsorát vizsgálja a tükörben, a maguk egyszerűségében hidegrázósak.
Forrás: Cirko Film
Szerebrennyikov a színészvezetés mellett azokat az eszközöket sem bonyolítja túl, amikkel a holokauszt borzalmaira emlékeztet, ezekkel pedig finoman alá is húzza, hogy mennyire abszurd cél a náci vezetés egykori tagjaitól a menekülés. Az igazságszolgáltatást ugyan megúszhatják, de a bűneik a sírig kísérik őket akkor is, ha ők maguk meg tudják magyarázni, mit miért tettek. Ez a lassú ráébredés az, ami különösen lenyűgöző munkává teszi a Josef Mengele eltűnését. Hihetetlenül erős például az a jelenet, amikor Mengele egy disznóvágásban segédkezik, és pont úgy pakolgatja a levágott állat testrészeit, mintha csak egy boncolást végezne. Máskor egy képen kívül zajló párbeszéd szól arról, hogy a patkányok milyen okos állatok, és ügyes túlélők, a legszorultabb helyzetekből is kimásznak úgy, hogy segítenek egymásnak. Mindezt akkor, amikor Mengele épp a börtönből szabadul két náci titkosszolga közbenjárásának köszönhetően.
A film legsokkolóbb részei az Auschwitzban és környékén játszódó, színesben megmutatott jelenetek, amikor Szerebrennyikov felvillant néhány kulcspillanatot abból, ahogyan a főszereplő a munkáját végezte a tábor falai között. Az első ilyen képsor sokáig kísérteni fog a film után: egy hosszú found footage-betétben, egy testi fogyatékossággal élő zsidó testvérpár történetén keresztül látjuk Mengele tevékenységét a táborba érkezéstől a földi maradványok bedobozolásáig és Németországba postázásáig. A szenvtelen, megrázó montázs alatt egy mélynövésű rabokból álló, rögtönzött zenekar által előadott sanzon szól.
Bár a Josef Mengele eltűnése Diehl bravúros alakítása köré épül, az összhatáshoz rengeteget hozzátesznek a mellékszereplők. A Mengele fiát, Rolfot játszó Max Bretschneider hitelesen hozza a kételkedő, a saját családtörténetében elbizonytalanodott fiút, aki kvázi idegenként beszélget a saját apjával és próbálja megérteni a motivációit, valamint azt, hogy pontosan mi volt a szerepe az auschwitz-i koncentrációs tábor működtetésében. Rajta kívül Láng Annamária és Tilo Werner maradnak emlékezetesek, és nemcsak azért, mert egy erős magyar szálat képviselnek a történetben. A Mengelét Brazíliában bújtató magyar házaspárt szép lassan felőrli az, hogy egy háborús bűnöst rejtegetnek, miközben el kell tűrniük Mengele provokatív beszólásait is. A két színész érzékletesen jeleníti meg ezt a folyamatot, aminek csúcspontja egy pattanásig feszült ebédjelenet, amiben Mengele még a magyar nyelvet is szidja.
Vlagyiszlav Opeljanc operatőr ötödjére dolgozott együtt Szerebrennyikovval (Mártírok, Nyár, Csajkovszkij felesége, Petrov náthája), és bár fekete-fehér filmet készítettek már közösen, mégis, ezúttal új irányokat kerestek a képi megvalósításban. A kamera kevésbé légiesen mozog, és a rendező színházi múltját idéző térváltások is elmaradnak. A szuggesztív, fekete-fehér képek nihilt árasztanak, a kameramozgások pedig sokkal zaklatottabbak, mint a korábbi filmekben. Szintén egyszerű, de hatásos döntés, hogy csak Mengele emlékképei elevenednek meg színesben: ez a megoldás nemcsak aláhúzza a fő tézist, azaz, hogy a bűnök elől nincs menekvés, de organikusan be is épül a filmbe.
Ritkán érkezik ennyire kiforrott, intelligens, és könyörtelen film a mozikba, a Josef Mengele eltűnése csontig hatoló, páratlan erejű mű. Szerebrennyikov nem hivalkodik, és nem bonyolítja túl a filmet, erre azonban nincs is szükség. August Diehl alakítása, a jól működő szerkesztés, és az okosan megválasztott képi és narratív szimbólumok együttesen egy nehéz, testet és lelket próbáló, maradandó moziélményt eredményeznek.
A Josef Mengele eltűnése november 13-tól látható a mozikban, a Cirko Film forgalmazásában.
