Tulajdonképpen nem tudom besorolni sehová a sorozat epizódjait, mert a thrillertől messze állnak, nem is krimik, tévéjátékok, és bár a humorból mélyen merítenek, filmvígjátékoknak korántsem nevezném őket. A (kül)önálló részeket egy „ezüstre nikkelezett 45-ös pisztoly” köti össze, és bár van olyan rész, ahol a pisztoly egyetlen áldozata „csupán” egy vipera, a fegyvernek sorsdöntő szerep jut a történetben. Emellett még a véletleneknek, illetve a félreértéseknek van nagy jelentősége dramaturgiai szempontból, ami néhol már a Meghökkentő mesékre emlékeztető rövid filmetűdökké varázsolja az alkotásokat. A producerek – köztük a zseniális Robert Altman, aki rendezőként a második részt is jegyzi – nem bízták a sikert pusztán az ötletekre, hiszen majd’ minden egyes részben legalább egy sztárt szerepeltetnek, és a rendezés feladatát sem kezdőkre osztották. Nem kevés sorozatrészre jellemző, hogy a nézőt az alkotók információhiánnyal vagy felesleges tudás ajándékával kétségben hagyják a nézett darab mondanivalóját illetően, de legalábbis gondolkodásra késztetik. Ilyen az első rész politikai szála, ahol a „főszereplő” pisztolyt egy kurd felkelő vezeti be a történetbe, aki félholdas golyókkal látja el a – feltehetően – török életek kioltására beszerzett fegyvert. Ennek a politikai jelentéstöbbletnek az égvilágon semmi köze nem lesz az epizód végkifejletéhez, azt már most elárulom, de agyalni, azt azért lehet rajta. E bevezető után – és ezentúl minden bevezetés után – a U2 főcímzenéje ad erőteljes adrenalinpumpáló hangulatot a részekhez, bár a zenét Paul McCartney, és John Lennon írták, az ír zenekar interpretálásában kap valódi tartalmat, nyomasztó emóciót a muzsika. Az első rész sztárbandáját három híresség is fémjelzi, a kiváló Rosanna Arquette, a lenyűgöző James Gandolfini, és a sorozatokban jártas Peter Horton. A rendező Altman producertársa, jól felosztották az első két részt egymás között! Igaz, hogy a Maffiózók sztárja – James Gandolfini – itt másfajta egyéniséget, hebehurgyább figurát játszik, a hozzá illesztett suta szinkronhanggal nem igazán lehet azonosulni, és ami rosszabb, még a karaktert sem tudtam vele azonosítani, így egész idő alatt furcsa hiányérzettel néztem végig az egyébként nagyszerű filmet. Vékony, sípoló hang nem illik egy drabális emberhez. A szent háborúban kudarcot vallott fegyver egy fekete takarítón keresztül jut el a biztonsági őrként dolgozó olaszhoz, hogy az megvédhesse családját – leginkább kikapós feleségét, az isteni Rosannát – az amerikai lét mindennapjaitól. (James) Walter az olasz hagyományokat követi a családfenntartás tekintetében (is), ezért nem engedi, hogy csinos felesége munkával ráncosítsa meg a szürke hétköznapokban amúgy is elhasználódott bőrét, és éjszakai túlórával kívánja megkeresni az életben maradáshoz szükséges dollárokat. Ilyenkor jól jön otthon „egy befektetésnek is hasznos” pisztoly. Az élet varacskos oldalától megkímélt nő egy ihletét vesztett író karjaiba menekül, aki mellesleg kukkolóként is megállja a helyét. Eközben a kurd terroristát csak elveszett pisztolya érdekli – amelynek nyomán könnyen azonosíthatják – és ezért gonoszságokra is képes. Ezután számos elcsépelt filmes sztereotípia következik, félreértésekkel megspékelve, és a szándékosságot itt eszköznek vélem, ami az epizódot a jól kiszámítható végzet felé viszi, ahol az asszonycsábító egy végzetes tévedés következtében nyeri el a nem neki szánt félholdas golyókat, és éppen attól, akitől a legjobban megérdemli, bár az elkövetőnek erről fogalma sincsen. A nemzetiségi bűnöző megússza, az asszonyka meg gazdagabb lesz egy regénnyel, és gyűrűt is kap az önvédő férjétől, zseniális!

A második részt maga a játékos Robert Altman rendezte és a szereplők névsora megint parádés. Darryl Hannah és Randy Quaid mellett Sean Young jegyzi az epizódot, ahol az egyetlen golyó általi halált halt szereplőt egy kígyó fémjelzi, bár a főszereplő, a jelképes áldozat sokban hasonlít a lelőtt prédához. Ő egy golfklub elnökét alakítja, aki az emlegetett hüllő által megmart, immáron halott elődje helyébe lép, és folytatja annak munkáját és kétes hivatalát. Az „elnököt” számtalan szerető, és egy gondos, dolgos feleség veszi körül, akik a végén egyre közelebb kerülnek egymáshoz, hogy aztán megszégyenítően megalázzák a főnököt annak avatási szertartásán. A pisztoly itt igazából jelképes szerepet kap, mint az előd „kígyóvadász” fegyvere, amit darabonként kézbesít egy ismeretlen személy a hivatalt betölteni készülő nőcsábásznak, súlyosbítva a reá váró terhek démonikus tonnáit. Hogy a humor kínálta lehetőségeket még jobban kiaknázzák, a kujon elnökjelölt feleségét egy „amerikai elnökmániás” asszonynak ábrázolják, aki mindent tud a volt államférfiak magán- és publikus életéről, jelentős aforizmagyűjteménnyel növelve a nézők ismereteit – már amennyiben a közölt adatok valósak. A rózsaszín dobozokban kézbesített fegyveralkatrészek darabjainak gyarapodásával egyenes arányban kapunk egyre több információt főhősünk kusza szerelmi életének összefüggéseiről, hogy aztán e szerelmi (?) szálak erős sodronnyá tekeredve kössék gúzsba az elnököt a golfklub „hetes lyuk”-ához, megalázva őt az összegyűlt, tisztes társaság előtt, jobban megbüntetve, mintha felesége valóban lelőtte volna. Nem lehet nem észrevenni azokat a párhuzamokat, amelyekkel Amerika politikai vezetőit egy jelentéktelen, ám lehetőségekkel teli tisztséget betöltő nímanddal hozzák összefüggésbe a készítők, kiaknázva az esendő férfi szerepét a hátterében álló nők, asszonyok sokszor hálátlan, ám konstruktív szerepével. Érdekességként jegyzem meg, hogy a „csomagküldő”, szálakat összesodró háttéralak itt is egy fekete takarító(nő), aki – bár konkrétan nem derül ki – valószínűleg az „elnök” szeretőinek számát szaporítja.

A harmadik részben van legnagyobb szerepe a véletlennek, ahol a hibás fegyver több ember életének kioltójaként, illetve megkeserítőjeként szerepel. A szereplők közt találhatjuk Kirsten Dunst-ot (Jumanji, Pókember), Carrie Fishert (Csillagok háborúja) mint sztárszereplőket, a rendezést meg Ted Demme jegyzi (Betépve). Leila hercegnő mára a kisvárosi tengődésben megfáradt családanya, aki második (?) férjével neveli két gyermekét. A férj agresszív, ám dolgos szülő, aki – nem mellékesen – szereti zaklatni nagykorba lépő nevelt lányát, hol szexuálisan, hol pedagógiai szándékkal, aki emiatt – érthető módon – a deviancia jegyeit hordozza magán, és elvágyódik a porfészekből; minden áron, még a (nevelő)apagyilkosság gondolatával is eljátszadozva. Reményei megtestesítője az a falu határában található tavacska, ahol a mélyben csillogó kincset sejti, az új élet kezdetét és megtestesítőjét, ami viszont elég mélyen van ahhoz, hogy egy levegővel meg lehessen szerezni. De a próbálkozást nem adja fel! Történetünk idején érkezik vissza a faluba az igazmondó juhász, egy fiatal, ám börtönviselt suhanc, aki élete elmúlt nyolc évét börtönben töltötte barátnője megölése miatt. Kiszámítható, hogy a két fiatal élete össze fog fonódni, így is lesz. A pisztoly itt az új élet szimbólumaként megtestesülő kincs a tó mélyén, de ezt még csak mi, nézők tudhatjuk. A kisváros ellenszenve és a lány egyszerre találkozik a rovott múltú ifjúval, aki a tóhoz jár vissza emlékezni. Az előbbi a fiú „igazi” bűnhődését kívánja a kioltott élet miatt, míg az utóbbi reményt lát a szerelem és a boldogabb élet kibontakozásához. Szinte törvényszerűen derül ki az is, hogy a fiú baleset áldozata lett, egy közös öngyilkosság és egy hibásan tárazott fegyver mártírja, és az is hamar bebizonyosodik, hogy van akkora levegőtartaléka, hogy felhozza a fegyvert a tó mélyéről. Egy igazságos seriff, egy bosszúszomjas apa és a seriffhelyettes asszisztálnak a végkifejlethez, ahol a még mindig rosszul tárazott fegyver pörögve elsül és igazságot oszt a falu dekadenciájába. Sajnos a szerencsétlenül forgatott záróképekből nem derül ki, ki halt meg, de abban biztosak lehetünk, hogy a főhősök élnek, folytatják hétköznapjaikat, míg a fiatalabb generáció, otthagyva a kisvárost, Orlando felé veszi útját és ott találja meg a felszabadító szabad életet, avval a közhellyel zárva a sorozatrészt, hogy egy hibás eszköz az általa elrontott életet később megjavítani is képes, mindenki nagy boldogságára.

A rutinszerű fordulatokat profi módon közvetítik felénk az alkotók, egyszerű eszközökkel háromnegyed órányira zsugorított esszéket látunk elgondolkodtató tartalommal, mely szándékot a szereplő és rendezőgárda kvalitása is alátámasztja. Kíváncsian várom az elkövetkező három részt, hogy meglássam, mit tudnak még egy kézifegyverből kifacsarni a szerzők, annál is inkább, mert a rendezők között ott lesz az első rész „leblokkolt” írója, Peter Horton is, és felbukkan majd az „igazi elnök”, Martin Sheen is!