Egy dokumentumfilm csak annyira működhet, amennyire a témája érdekes. Kurkó János pedig több mint érdekes. Simán lehet bárki példaképe. A mai világban ez azért már nem semmi.

Kurkó vállalkozó-fenomén, akit a veleszületett megszállottsága, munkamániája juttatott el oda, abba az egzisztenciális pozícióba, ahol most van – hogy a pénz természetesen nem minden, arra a film lezárása utal, bár azt az utolsó pár percet túlságosan lecke-ízűnek érzem, annak ellenére, hogy valószínűleg Kurkó maga is erre a befejezésre hegyezte volna ki az egészet. Számomra a film lényege mégis inkább abban áll, amilyen példát Kurkó férfiaknak, nőknek, mindenkinek mutathat.

„With great power comes great responsibility”, sulykolta Ben bácsi Pókember fejébe, ám Kurkónak ez zsigerből jön. Magára szinte nem is költ a kizárólag munkával eltöltött napjai segítségével megkeresett hatalmas vagyonból, a fölös pénzt a közösségbe forgatja vissza, és lefegyverző őszintesége, céltudatossága, határozottsága egy rendkívül szimpatikus ember képét festi elénk. Nagyon egyszerű ám az élet, ha az ember tudja, mit akar.

Salamon András A város ritmusa című munkája egy tizenöt perces audiovizuális fröccsenet, egy formai szempontból tökéletes etűd a város hangjait kutató, feltérképező, magába szívó, elraktározó és végül művészi munkájában azokat felhasználó dobos kiscsávóról (kisdobosról? Ezt a borzalmas poént gondolom az életben kétpercenként elsütik neki, úgyhogy bocs, Gerendás Dani.)

És akkor hát elérkeztem az idei első, sikerültnek csak éppenséggel nevezhető doksihoz, amely ugyanakkor éppen a hiányosságai révén vet fel érdekes kérdéseket, legalább is erre utal, hogy erről a filmről vitatkoztunk leghevesebben vetítés után a tegnapi cikkben már megidézett indexes kollégával. Kovács Claudia Eszter című filmje egy nyaranta a Duna-parton összeröffenő versenybúvár csapatról szól. A címszereplő lány narrálja az egészet, beszél saját félelmeiről, nyilvánvaló neurózisairól, társai iránt érzett érzelmeiről, miközben a bandáról készült felvételeket bámulhatjuk.

A film leginkább mint skicc működik, mert a célja nem válik világossá. Eszter mondandójából valami olyasmi borong elő, hogy nem különösebben szíveli a barátait, és egyrészt csak a megszokás, másrészt pedig a közösségbe tartozás némileg szánalmas, ugyanakkor mindegyikünkben jelen lévő késztetése hajtja közéjük, nyárról-nyárra. És ennyi: ahogy a film elillan, úgy párolog el a lány motivációinak felderítése iránt bennünk felhorkant esetleges kíváncsiság is. Kevés ez.

Kinek milyen nő a zsánere? Az Esztert ugyanis már egy hosszú barna hajú, gyönyörű felvidéki lánnyal néztem végig, akivel rögtön a vetítés előtt ismerkedtem össze. De a filmre odafigyeltem, becsszó! Esküszöm! Itt csapjon belém a villám, ha nem így van!

Né má, hogy beborult…

Három nő, ez Szuchy Zsuzsa munkájának címe. Profi cinikusként, hímsoviniszta szemétállatként szájam húzva ültem neki, csakhogy megrázzon, összetörjön, kifacsarjon (I’m a softy inside.) Hajni, Zita és Tamara három különálló és különböző egyéniség, ám mindhármukban közös, hogy partnereik nagyon komolyan bántalmazták/bántalmazzák őket évek óta (ahogy a film mint valami gonosz kígyó, szép lassan odasiklik az egyébként csak archív anyagokról beköszönő Tamara meggyilkolásához, mintegy végkifejletként, az Szuchy gátlástalan tehetségéről tanúskodik (ez dicséret volt!)) Mi késztet egyébként intelligens asszonyokat arra (na jó, az egyik elég butácska, de kedves teremtés), hogy visszasomfordáljanak olyan állatokhoz, akik verik őket mint a répát? A dolognak az csak egy része, csak kiindulópontja, hogy a nők párválasztásánál a logika sosem játszik szerepet…

Na de akkor mit mondjak Faludyra, aki a halála előtti háromnegyed órás interjúban (Faludy szerelmei) élete afférjairól csacsog? Nekem aztán végképp semmilyen morális jogom nincs ítéletet hozni senki felett, mindenesetre legyen akárki akármilyen bohém-cool, ha elhagyja élete társát 35 év után, és az elhagyott ezután öngyilkos lesz, nos, ez némi pecsétet nyom a „kulturális örökségre”. És mindez Fannyka miatt?