A Burkina Faso (ill. akkor még Felső-Volta) fővárosában, Ouagadougouban filmet tanító Richard alkotása ígéretesen indul, ám lassúságával végül felemészti önmagát. A műfajilag leginkább dokudrámának nevezhető alkotás első felében még számítunk valami nagyra és hangosra, de ahogy a rabszolgának szánt férfiak és nők menete egyre hosszabb utat tesz meg, a feszültség szinte minimálisra csökken. Pedig akkor még előttünk áll a film minden szempontból pörgősebb és akciódúsabb második fele. Az első jelenetben megismert férfi rabszolgahajcsárok elől menekül, ám csak a falu határáig jut, üldözői pedig a falusiak láncra verésével pótolják az utána maradt emberűrt. Véget nem érő, néma menetelésre kényszerítik túszaikat, ám azzal nem számolnak, hogy a busás vagyonnal kecsegtető üzletet a törzsi mágia hiúsítja majd meg. A láncra vert falusiak néhány kósza szökési kísérletét korbács töri le, ám egy fekete lepelbe burkolt, titokzatos férfi felbukkanása átrendezi az erőviszonyokat. A Sotigui Kouyaté által megformált varázsló felszegett állal, méltóságteljesen vonul a foglyokkal, kivívva ezzel a falu vezetőjének (Baba Kouyaté) tiszteletét.
Richard filmjéből szinte teljesen hiányzik a beszéd, csak a falusi hétköznapokat bemutató jelenetekben hangzik el néhány törzsi kifejezés. A szöveget az egyre erősödő eksztatikus dobolás és kántálás váltja ki, na meg a két Kouyaté hihetetlenül erős és szuggesztív szemkontaktusa. Sotigui Kouyaté tekintete odaszögez a székhez, alakját az egész film alatt félelmetes titokzatosság lengi körül, jelenléte pedig még azokon a képkockákon is érzékelhető, amelyeken fel sem tűnik. Kétségtelenül az ő alakítása a film legnagyobb erőssége. (A Maliban született Kouyaté egyszer még Burkina Faso nemzeti tizenegyében is pályára lépett, fia, Dani pedig országa egyik legjelentősebb filmrendezője.) Miután szent állata, a skorpió segítségével sikerül megszöknie fogva tartói karmaiból, kezdetét veszi a film akciódúsabb szakasza. A varázsló bosszúhadjáratba kezd, majd amikor a banditák csapata már kellőképpen megfogyatkozott, lázadást szít, és felszabadítja az elnyomottakat. Ám a harcjelenetből hiányzik az erő, mintha egy lassított felvételt néznénk, melyben nem is saját életükért és szabadságukért küzdenének a felek, hanem valami teljesen banális okból. Katarzis nincs, bár az is lehet, hogy az amerikai videoklipfilmek és az európai naturalizmus után csak az én szemem szokott el teljesen az elnyújtott, vértelen harctól.
Egy olyan film, ami a kedvenc francia előadóm egyik dalával kezdődik, rossz nem lehet, gondoltam Nabil Ben Yadir La Marche című alkotásának nyitójelenetei után. Igazam lett. A mellettem ülőnek már az első lövésnél A gyűlölet jutott eszébe, de pár perc múlva kiderült, hogy ennek a filmnek semmi köze nem lesz Mathieu Kassovitz drámájához. A belga rendező igaz történeten alapuló alkotása a magyar keresztségben az Egyenlőség, testvériség címet kapta, amire, hangozzék bármilyen elcsépelten is a franciákkal kapcsolatban, most mégsem tudtam haragudni. Mohamed, a második generációs algériai bevándorló lövést kap, miközben társát próbálja menteni egy vérszomjas rendőrkutya elől. Miután kiengedik a kórházból, barátaival, egy csapat Les Minguettes-i fiatallal, és a helyi emigránsok jogaiért küzdő alapítvány papjával úgy dönt, a saját eszközeivel harcol a Franciaországon végigsöpörő rasszista erőszakhullám ellen – elindítják a menetet az egyenlőségért, és a rasszizmus ellen. Yadir filmje a Marseille-től Francois Mitterand párizsi irodájáig tartó három hónapos menetelést követi végig, és megmutatja, hogy a toleranciáért harcoló aktivistáknak is van még mit tanulniuk egymástól. Első állomásukon, Salone-de-Provence-ban mindössze egyetlen ember kíváncsi a mondandójukra, ám ahogy közelednek a fővároshoz, az őket kísérő tömeg is egyre nagyobbra dagad.
Csakúgy, mint Martin Luther King és Gandhi-hívő hősei, Ben Yadir is ragaszkodott az erőszakmentességhez - a film legerősebb jelenetének már csak a következményéről, a fiatal bevándorló lány hátába karcol szvasztikáról értesülünk, a leszbikus menetelő „megtérítésére” irányuló nemi erőszak-kísérlet közben pedig mintha gyorsított felvételt néznénk. A rángatózó kamera minket is a dulakodás részesévé tesz, halljuk a kiáltásokat, de nem látjuk, hogy mi történik körülöttünk. Danny Elsen operatőri munkája erős és határozott, ám a negyedik sorban néha beleszédülök a kelleténél kicsit harcosabban mozgatott kézikamerába. A filmbe bőven jutott a California dreaminnel aláfestett hatásvadászatból, a sötét oldalról átálló konzervatív újságíró figurája pedig, annak ellenére, hogy egy csipetnyi sci-fi elemet adott a sztorihoz, teljesen felesleges mellékvágány volt csupán. Szerencsére a tökéletes érzékkel összeválogatott szereplőgárda miatt egy megértő mosollyal elsiklunk a film gyengeségei felett - a spanyol-marokkói Lubna Azabal zseniális a karakán nagynéni szerepében, a papot alakító Oliver Gourmettel előadott ordítozásuk pedig egyetlen jelenetbe tömöríti a film teljes mondandóját. A szerelmi szálon általában szeretünk hamar túlesni, ám itt a multikulturális románc is a helyére került - az arab lány közösségi elvárásból, bőrszíne miatt ejti a fehér srácot, annak ellenére, hogy mindketten közös célért menetelnek. Ben Yadir úgy mesél elfogadásról, és egymás mellett élésről, hogy nem akar agyonmoralizálni semmit, és a két óra alatt egy percig sem válik demagóggá. Külön dicséret a filmet átszövő (nincs jobb szó rá) kedves humorért, Gourmet Le Pen paródiája pedig az egyik legviccesebb dolog volt, amit mostanában moziban láttam.
