Otthonról, a világ seggéről indulva másfél óra alatt el is jutok áhított (na, ez azért túlzás: ki „áhította” valaha is a Millenáris Központot?), a második kerület kulturális fellegváráig (az egyik banneren ott lóg, hogy Marks & Spencer, akkor ez fellegvár, rohadjak meg!) A Millenáris Park még ma is (utoljára vagy öt éve jártam erre/benne) úgy néz ki, mintha a tervező két perc után beleunt volna a koncepció kidolgozásába: emitt egy homokórára hajazó vasbeton izé, amott egy rom-sikk emeletes hát, hideg-hideg tó és gyerekborzasztó mászókaszerűségek – a móka garantált!)

Mire egyik jószívű kolléganőm segítségével betájolom a filmhu bázist, lefagy a kisagyam és elvész az életerőm. Megérkeztünk után a szerkesztőségi értekezlet a bajor katonaneveldék kellemes légkörét idéző eligazítása bevégeztével a Mammut meghódítására indulok. Vagy Mammut II, mittudomén.

A sajtóirodán némi félreértések tisztázása (’én férfi vagyok!”) után, aznapi jegyhalmomat a kezembe véve megállapított, hogy a Mammut még mindig totálisan alkalmatlan helyszín a Magyar Filmszemle (az egyik announcer állandóan Filmfesztiválnak mondja, akkor biztos az) lefolytatására. Sehol a fesztiváli hangulat, amely külföldi hasonlókon, vagy akár vidéki filmes összeröffenéseken felüti a fejét. Úgyhogy inkább beülök.

A magyar dokumentumfilm – en bloc -- kurva jó. Sokkal jobb, mint a magyar játékfilm, itt lépten nyomon születnek óriási filmek. Már az első nap sikerült összefutnom pár kimondottan emlékezetessel, képezzétek le:

Jókedvű, nagyon összetartó, ám a hallók hülyeségei
által mélyen frusztrált közösség
Kőszegi Gyula Kézkeringő című filmje szeretettel, de az oly gyakran előforduló leereszkedő megközelítési módszert teljesen mellőzve adja nagyon szimpatikus leírását a hazai siketnémák közösségének. A film futamideje talán túl rövid ahhoz, hogy az őket érintő témákat átfogóan megjelenítse, de nem is valószínű, hogy ez lett volna a szándéka. A siket kommunikáció, a jelnyelv történetének mozzanataival indít, majd három jelnyelv-tanár példáján keresztül vezet be minket ebbe a jókedvű, nagyon összetartó, ám a hallók hülyeségei által mélyen frusztrált közösségbe. A társaik iránt mutatott felelősségérzet, amelyet ez a három ember kimutat, példaértékű. Nagyon-nagyon szerethető film.

A következő filmre az előzőnél jóval többen ülnek be. Double feature omnibus jön, ahogy az ámerikai mélydélen az egymás közt házasodó farmerek azt mondani szokták: Gulyás Gyula 56-os montázsfilmje (nem 56-ban készült, hanem 56-ról szól), az „Itt az idő”, illetve Köszegi Edit Menekülés a szerelembe című portréfilmje. Előbbiről majd kicsit lejjebb nyilatkoznék, bekötve a másik 56-os filmhez.

A menekülés a szerelembe a magát jó karban tartó cigánygádzsi, Eta története, akinek férjét elemészti a rák, a nő meg beleszeret egy sehonnai, nálánál vagy harminc évvel fiatalabb, semmirekellő hülyegyerekbe, még a családját is elhagyja értük, megy egyik nyomorból a másikba. A film hangyányit bárgyú, de szerencsére ritkás narrációja ellenére a végén nagyon üt: az elhagyás után gyerekei a felszínen indifferens, ám valójában mély fájdalommal teli reakciói „előkészítik” a megrázó lezárást, Eta sírba tételét. Mikor elindult, messze nem számítottam arra, hogy ez a film ennyire meg fog rázni: az elkerülhetetlen, kegyetlen vég többé teszi, mint egy fiatal szexre éhes középkorú nő szánalmas-szimpatikus kálváriája.

Eroll Morris odaadná érte a szeme világát
Szünet után szinte teljesen megtelik a nézőtér. Mondom: „mi van, kint esik?” De nem, a Forgács új filmjét vetítik. Így már érthető. Emlékeztek, hogyan dicsértem a magyar dokufilmet a bejegyzés elején? Nos, a Miss Universe 1929 az oka ennek többek között. Egyszerűen tökéletes, egy Eroll Morris odaadná érte a szeme világát. A boldog békeidők osztrák szépe, majd Miss Universe győztese, Lisl Goldarbeiter, illetve a mellőle szinte sosem tágító imádója, Táncos Marci története epikus, izgalmas, megható, vicces (utóbbi hiányzik a legtöbbször a magyar dokukból, szerencsére azért nem kell általánosítanom), a technikai megvalósítás (az archív felvételek izgalmassá tétele komoly tehetséget kíván!) szintén világszínvonalú  – az egész, úgy ahogy van magával ragadó! 100%, ahogy azt olyan filmes magazinokban mondani szokták, amelyeket én csak stikában olvasok.

Hogyan tehetjük ízletessé a lerágott csontot? 56 esetében talán ízléstelen metaforaként ilyesmit felhozni, de miért épp most hagynám abba? Gulyás Gyula Itt az idő című montázsfilmjének nem is sikerül: az archív fotókon való ide-oda svenkelés és zoomolás épp a képek totális kompozíciós erejét veszi el – ezért gyökeresen különböző műfaj a film és a fotográfia… A Naplófilm viszont nagyon szimpatikus, különböző mediális formátumok csűrésével-csavarásával, egymásra játszásával teremt egy 56-ös féldokufilmtől szokatlan képi világot (féldoku, mert nagyon sok benne az álarchív anyag is, ami csak hozzáad dinamizmusához.) A narratív perspektíva sem mindennapi, egy kiscsákó echte-korabeli naplója elevenedik meg. Az elbeszélő a forradalom kitörésétől 57 márciusáig mesél az eseményekről, természetesen a saját gyermeki perspektívájából, ugyanilyen könnyedséggel. Szokatlan, izgalmas, urambocsá’ (mer’ hogy ilyet 56-tal kapcsolatban nem illik – ezt sem!) szórakoztató film.

A nap lezárását számomra az író-költő Harkály Emil Elemérről szóló Rátok hagyom mindenem című portréfilm jelentette. Tipikus talking-head doku, ami persze csak akkor működik, ha izgalmas az alany. Harkály Emil pedig totálisan az: nagydumás, karizmatikus cigányember, aki az élete során tapasztalt rasszizmussal és egyéb megpróbáltatásokkal kapcsolatos traumáit önti lenyűgözően szép naív prózába és versekbe. Elhallgattam volna még órákig. A filmmel az egyetlen problémám a Yonderboi által alázenélt inzertek, rohadtul nem illettek a film szövetébe.