“Nem bírom a babákat. Sosem tudom, honnan jönnek.”
“És nem tudjuk, hová mennek.”
Nyaralás közben, tengerparton játszódó, gyerekek főszereplésével készült francia családi mozi. Aki pasztell színekben tündöklő, erőteljes klasszikus vígjátéki elemekkel tűzdelt, bohókás hivatalnok apukával, zsörtölődő háztartásbeli anyukával és csintalan lurkókkal színesített moziélményre vágyik, ne Eric Lartigau filmjét válassza. Az Az a bizonyos nyár apró, inkább felnőttek számára érthető vicces pillatokkal, érzékekre ható képi és hangi megoldásokkal ragadja meg az embert, és eleveníti fel a gyerekkor és a kamaszok világa között egyensúlyozó állapotot, amelyet ráadásul egy családi titok is terhel.
Uszodai öltöző, amelyben egy cingár kamaszlány próbál öltözködni a babaúszásra érkezők hömpölygő forgatagában, majd ugyanez a lány egy autó hátsó ülésén, a szüleivel igyekszik a tengerpartra, a családi nyaralásra. Hiába a délfrancia időjárás, a kocsiban szinte tapintani lehet a fagyos és fesztült légkört: az apa erőltetetten próbál jó kedvet csiholni, a láthatóan érzékeny idegállapotban lévő anya egyszerre kiégett és ingerült. A kislány megpróbálja hátulról megsimogatni, ő azonban ijedten ugrik el az érintés elől, arra hivatkozva, hogy azt hitte, egy darázs az.
Ebben a kellemetlen hangulatban tér vissza a család a már jól ismert délnyugati francia üdülőövezetbe, amely nélkülözi a riviéra csillogó atmoszféráját, és amelynek igaziságában rejlik az otthonosság. A depressziós anya, Sarah (Marina Foïs) próbál lelket önteni a letört Dune-be (Rose Pou-Pellicer), aki egy év rejtélyes szünet után, nehezen indul neki a jól ismert üdülőfalunak, hogy ismét felvegye a fonalat, ismét játsszon egyik legjobb barátnőjével, az ellenpólusául szolgáló duci Mathilde-vel (Juliette Havelange), kék sárkányos nyalókát vegyen a település egyetlen mindenes boltjában, ahol a tetovált, fülbevalós, épp csak nagykorú Elliot (Hugo Fernandes) kínálja a finomságokat és a kölcsönözhető DVD-ket.
Marina Foïs-ból árad a bánat, szinte szürkévé válik a bénító depressziótól, miközben férje, a Bábelből, a Rossz nevelésből és az Álom tudományából is ismert Gael García Bernal által alakított hippi apa, Thiago hol a kislányával játszik és támaszként áll felesége mellett, hol se szó, se beszéd napokra eltűnik a falu egyik félreeső pontján álló összetákolt faviskóban. Úgy tűnik nem csak Mathilde, de a karakteres asszonyokból álló családja is szoros kapcsolatban áll Dune-ékkel: leszbikus nevelőanyját, a már-már karikaturisztikusan természetközeli Louis-t, Catherine Deneuve és Marcello Mastroianni lánya, Chiara Mastroianni alakítja, a koktélrajongó nagymamát pedig a 70 felé közeledve is bámulatosan gyönyörű, Ángela Molina, aki olyan filmklasszikusokból lehet ismerős, mint A vágy titokzatos tárgya (r.: Luis Bunuel), vagy az Eleven hús (r.: Pedro Almodóvar).
Itt küzd meg Dune a felnőtté válás viszontagságaival, éli meg a 10 éves lánykor nehézségeit, azt az időszakot, amikor még kislány testben élsz, de már nem érzed magad annak, melltartót húznál, de még nincs mire, könnyen szerelembe esel, de azt gondolod, az orális szex az, amikor valaki sokat beszél a testiségről, és már nem érdekelnek a játékok, de még nem teljesen érted, hogy mit miért csinálnak a felnőttek. Főhősünk egyetlen igazi cinkosának a vele egy korú Mathildet tudhatja, akivel együtt kalandoznak a falu vadregényes, búvóhelyekkel és romantikus öblökkel teli tájain, együtt ácsingóznak a kisvegyes környékén, együtt festik sikertelenül szőkére a hajukat, és sikeresen ijesztően kékre a szemhéjukat, vagy próbálják megérteni a boltnál lógó, “épphogy felnőtt” csapat működését.
.jpg)
Ketten, szüleiktől elcsípett mondatokból próbálják összerakni a felnőtt világot, együtt lézengenek a 18 évesekből álló társaság körül, akik most, két évvel az utolsó nyaralás óta már valóban felnőttes problémákkal küzdenek. A fiatalok társasága be is fogadja őket, meg nem is, talán maguk sem tudják, hogy felkarolni akarják a náluk néhány évvel fiatalabb lányokat, vagy csupán viccnek szánják, amikor elhívják őket egy erdőmélyi illegál partira. Dune csalódottan veszi tudomásul, hogy plátói szerelmének tárgya, a nála majd’ tíz évvel idősebb Elliot, a kisboltos srác egynyári szerelmi viszonyba bonyolódik a feltűnően szép Margaux-val (Adèle Wismes), hősünk pedig kihallgatja, hogy az egyik bulin beteljesült szerelmüknek gyümölcse is fogant.
Dune bőrébe Jacques Girault kézikameráján keresztül bújunk. A fiatal operatőr ügyesen váltogatja a klasszikusabb plánokat, a kislány szubjektívét mutató kézi kamerás felvételekkel, és azokkal az amatőr videófelvételekkel, amelyeket ő maga készít. Dune ugyanis miniDV kamerájával minden körülötte lévő eseményt rögzít, a kocsi mellett suhanó tájtól kezdve a nagyobb kövek alatt megbújó ászkákon át a szülei veszekedéséig. És nem csak rögzít, narrálja is, így videónaplóján keresztül egészen mélyre áshatunk a bizonytalan kiskamasz lelkébe.
Ezek az amatőr felvételek vezetnek végül a megoldáshoz, és a feszültség feloldásához. Lartigau, aki a forgatókönyvet is jegyzi, finoman adagolja az információkat. Dune-nel együtt elkapott mondatfoszlányokból próbáljuk kipuhatolni, mi történt pár évvel ezelőtt, vele együtt vagyunk, amikor a hullámokat rögzítve monologizál és emlékszik vissza arra, mintha azt hallotta volna, hogy a tengerben van valami, ami kiszívja az emberek álmait. És tényleg, az ő anyukája két éve bement a vízbe, de már mintha másvalaki jött volna ki. Az a fakó, szürke, már-már átlátszó lény. Szinte párhuzamosan fut a történeten keresztül az Elliot-Margaux páros terhességgel kapcsolatos dilemmája és a Dune családját feszítő, ki nem mondott dráma, hogy az alkotás vége felé összeérjenek.
A két család éjszakai tengerpartozása során, alig észrevehetően lebeg valaki távol a tengerben. Pont ott, ahol azon a szikrázóan fényes napon Dune anyukája fürdött. Sarah eszét vesztve rohan be a sötét, hullámzó habokba, hogy kimentse Margaux-t, aki ezt a végzetes megoldást találta arra a dilemmára, hogy maga is épp hogy felnőttként, miképpen válhatna anyává. És Dune-ben ekkor megmozdul valami. Felszalad a házhoz, régi miniDV kazetták között keres, majd a kamera apró kijelzőjén tekerve hozza vissza azt a bizonyos, két évvel ezelőtti nyarat. A tíz éves lány most már tudja, hogy mit látott nyolc évesen.
Sarah, Thiago és Dune konkrétumok nélkül beszélnek az esetről, amely két éve teríti be a családot, de valami mégis feloldódik.
“Nem bírom a babákat. Sosem tudom, honnan jönnek.”
“És nem tudjuk, hová mennek.”
Igazi coming of age történetet kap, aki megnézni Eric Lartigau alkotását. Egészen más család érkezik a film második jelenetében az üdülőfalucskába, mint aki ugyanabban a kocsiban távozik . Talán már túlságosan is hirtelen és egyszerűen javul a család bonyolult helyzete. Megváltozik az anya, már átengedi magát lánya érintésének és kislány helyett egy érettebb Dune ül a hátsó ülésen, aki elkezdi másképp látni a felnőtteket, a tinédzsereket, és megérti a titkaikat. Elkezd felnőni.
Az Az a bizonyos nyár itthon június 6-tól nézhető meg a mozikban.
