A mézkirály az amerikai vidéken élő Amziah King (Matthew McConaughey), egy különc, méhészettel és zenével foglalkozó férfi történetét meséli el, akinek életébe váratlanul visszatér korábbi nevelt lánya, Kateri (Angelina LookingGlass). A lány érkezésével a köztük lévő különleges apa-lánya kapcsolat is újraéled, miközben Amziah méhészeti vállalkozása és a helyi közösségben betöltött szerepe egyre komolyabb konfliktusok kereszttüzébe kerül. A családi drámát, a vidéki közösség történetét és a bűnügyi szálat ötvöző film fokozatosan bontja ki a szereplők múltját, kapcsolatait és azokat az erőviszonyokat, amelyek Amziah és Kateri életét meghatározzák.
Andrew Patterson a történetét Oklahomába helyezi, abba az államba, amelyhez maga is több szálon kötődik: itt nőtt fel, itt indította el reklámfilm készítői pályáját, és itt alapította meg saját produkciós cégét. A közeg ismerete a szereplők és a dialógusok (de még az ételek) szintjén is érezteti hatását, hiszen hiteles figurákkal népesíti be a közösséget, és a legjelentéktelenebb karakterekhez is szeretettel nyúl, miközben mindvégig bensőséges, intim miliőt tart fenn közöttük. Ezért könnyű belehelyezkedni ennek a kis oklahomai közösségnek a világába, amiben persze a „vezetőt” megformáló Matthew McConaughey is oroszlánrészt vállal.,
És ezúttal nem csupán a bozontos, csapzott szakáll miatt tűnik úgy, mintha a teljes szerepet rá szabták volna: a hamisítatlan akcentus - a rendezőhöz hasonlóan ő is déli háttérrel érkezik - pedig csak a felszín, Amziah King erős karizmája, zenei háttere, furcsa humora és az általa megtestesített „kisvárosi bölcs” figurája mind-mind olyan jegyek, amelyeknek hála Matthew McConaughey lubickol a szerepben.
A rendező rajta és Kurt Russellen kívül nem pakolta tele húzónevekkel a filmjét. Sőt, merész húzásként a rutinos filmóriás, Matthew McConaughey mellé az elsőfilmes Angelina LookingGlasst választotta partnernek, vagyis az őslakos Kateri szerepére egy őslakos színésznőt castingolt. Ráadásul a film második felére egyre inkább Amziah King nevelt lányára helyeződik a hangsúly. LookingGlassban megvan az a fajta visszafogott jelenlét, amelyből fokozatosan fel lehetne építeni Kateri karakterének erejét, csakhogy ezúttal nem a jó értelemben vett visszafogottságról van szó, ugyanis Matthew McConaughey mellett a színésznő inkább fájóan megilletődöttnek hat, a zavartan kitartott mosoly pedig csak még szembetűnőbbé válik a pátoszos slow motion-betétekben. A hosszú idő után újra kialakuló apa-lánya kapcsolat persze valamelyest indokolja Kateri félénkségét, de az ehhez társuló eszköztár minimalizmusa már kevésbé védhető. Különösen annak fényében, hogy a film második felében LookingGlass végül bizonyítja, hogy jóval több rejlik benne annál, mint amit a kezdeti jelenetei alapján sejteni lehet.
A színésznő hiába „érkezik meg”, Matthew McConaughey egyre halványuló jelenléte erősen érezteti a hatását, és a film nélküle kis híján megfeneklik. Egészen féltávig A mézkirály energiával és humorral teli, az igazi „feel-good” hangulatnak pedig egy-egy mini bluegrass-koncert ágyaz meg. A lassabban csordogáló, dialógusokra építő vidéki komédiát azonban egyik pillanatról a másikra képes felborítani Andrew Patterson, és addig elképzelhetetlen brutalitással sokkolni a nézőt. Máskor pedig az indie filmes hangulat áll a feje tetejére, és egy nagy ívű, drámai szekvenciát sajtolnak ki a kis költségvetésből, leginkább a párhuzamos vágás mesteri használatának köszönhetően. Ezekben közös a gyors és a hosszú, statikus részek kontrasztja, amelyre előszeretettel épít a rendező-forgatókönyvíró, az ügyes húzásokba viszont belerondít egy-egy érzelmileg telítettebb jelenet, amelyet az alkotók indokolatlanul agyonvágnak.
A film második felére a korábbi melegség helyét átveszi a feszültség és a fenyegetettség. A tónusváltás a zenei fronton is megjelenik: a bluegrasst ügyesen „hangolják” a különböző helyzetekhez, így a tradicionális műfaj a hangulatfestés mellett dramaturgiai funkcióval is bővül. Ezen felül Kurt Russell színre lépése is frissítően hat: karaktere, Dob McCoy az ellenoldalt, így a hatalmat, pénzt és erőt képviseli. Ő az egyike - és nagyjából egyedüli képviselője - az eredeti címben szereplő (The Rivals of Amziah King) riválisoknak. Éppen ezért, és a neki kijutó kevés játékidő miatt, ezúttal elmondható, hogy még a bántóan leegyszerűsítő magyar fordítás is kifejezőbb a film lényegét illetően. Ugyanakkor a főhős nevének megválasztását dicséret illeti: az „Amziah King” egyfajta mitikusságot és déli, biblikus hangzást hordoz, ami jól illik ahhoz, hogy a karakter a saját közösségében szinte legendás figurának számít
Az első etap sokkal inkább egy közösségi, zenei, játékos, „életet ünneplő” hangulatot sugároz, majd a történet egyre inkább egy kevéssé megfogható krimi–bosszúfilm–rablósfilm–modern western–felnövéstörténet egyvelegébe csap át. Már az is kisebb csoda, hogy nem dől össze teljesen a kártyavár, mindenesetre a kétórás játékidő így is túltelítettnek hat. Kiváló jelenetépítő erejét azonban a rendező nem veszíti el: a második felvonásra is jut egy emlékezetes epizód (a „nagy mézrablás”, talán kellően hívogató elnevezés), ami miatt már önmagában megéri moziban megnézni a filmet.
A film két eltérő hangulatú részét összeköti a méhészet, amely nem pusztán háttér, hanem a történet és a metaforák egyik alapja. A méhkolónia és az emberi társadalom párhuzamba állítása ügyes - de persze korántsem egyedi - filmes megoldás (lásd Nemes Gyula Zero című filmjét, vagy Yorgos Lanthimos tavalyi Bugonia-jat). A dolgozók és a herék is megkapják a maguk megfelelőit a közösségben, akárcsak a méhkirálynő. Kérdés, hogy ez utóbbi nélkül fenn tud-e maradni a közösség.
A mézkirály szeptember 3-tól látható a hazai mozikban az ADS Service forgalmazásában.
