Bódis Kriszta: Amari Kris
Mesebeli film. Cigánytörvény, pontosabban törvénykezés. Arról a helyzetről ad hírt, amikor egy élő közösség a saját rendjét megtartva, önmagán belül a konfliktust tisztázni tudja és megoldja. Látunk lóvásárt, egyezséget, megtudjuk, hogy az egyik fél rosszul járt, és látjuk a törvénykezést, melynek a végén megegyeznek, mert az elöljárók ítéletét mindenki elfogadja. Elhittem, hogy ilyen történet van, hiszen dokumentálták. Pedig nincs. A szakértők szerint ez a szokás ma már nem él. Súlyos hibájául rótták fel a filmnek, hogy úgy csinál mintha igaz lenne, holott nem az. Talán csak annyit kellett volna a rendezőnek a főcímen megjelölnie, hogy „lehetne”, vagy azt, hogy ez áldokumentum, merthogy ilyen kategóriáról is tud a filmtörténet és akkor minden rendben lett volna…
Mészáros Péter: Akiket bivalyok visznek a mennybe
Egy, az európai ember számára szinte nézhetetlen, a természeti népek archaikus állatáldozattal kísért halotti szertartását mutatja be a film. Annyira véres, annyira borzongató, hogy már-már felmerül a kérdés, hogy ez valójában így van-e, vagy csak a divatossá vált turista-látványosságok körébe sorolandó? Ha az, akkor is magas színvonalú. Maga a film a kiválasztható művek limitált száma mentén vérzett el, mert inkább olyat jelöltünk, ami közelebb áll a mindennapjainkhoz.
Zelki János: Le hájim – Az életre
Fiatalok egy csoportja utazik a hatvan éves évforduló alkalmából a holocaust megsemmisítő helyszínére. Ilyen alaphelyzetű filmet idén hármat is láttam. Régebben is volt már rá példa. De itt akadt egy idegenvezető fiatalember, aki olyan pontos, tévedhetetlen ismeretekkel idézi meg a múltat, hogy ez önmagában egy film lehetne. A „miért” és az „ahogyan” szorította a torkomat. Ő mikor, hol és miért tanulta meg mindezt? Hol és hogyan vált a téma ilyen profi előadójává? De a rendező nem őrá figyelt…
Csillag Ádám: Derékba törve és Kényre-kedvre
A családon belüli erőszak rettentő és kilátástalan helyzeteit tárja fel a rendező, melegszívű, aggódó empátiával. De kinek? Mert a filmek annyira terjengősek, hogy ebben a hosszban még egy kellemes témát is nehezen viselnénk el. Aki elköveti, az úgysem nézi, aki talán tudna segíteni, az meg időnek előtte türelmét veszti. Épp úgy, mint mi, az alkalmi ítészek. Pedig tele ezzel a bajjal az ország, a konyha, a hálószoba!
Gulyás János: Nem állom meg a helyem sehol
Éváról, a kamaszlányról több éven keresztül készült a film. Ő első pillantásra normálisnak tűnik, aztán ránehezedik erre a képre egy nyomasztó családi helyzet, de még mindég gyanútlan vagyok. Nagysokára kezdem sejteni, hogy visszamaradott, kicsit debil, sőt bizonyos pillanataiban veszélyes. Mindennapjainkat át-, meg átható erőteljes téma; ki a normális, honnan vagy mikor nevezhető, ítélhető valaki nem normálisnak, egy nagyon finom megfogalmazással élve "más fogyatékkal élőnek"? És ezen az alapon mennyire kell megfosztani szabadságától? Mennyire kell korlátozni a többi emberrel való viszonyát? Árnyalt a film, átvezetve a sajnálaton, az elutasításon, eljuttat az Éváért (és mindannyiunkért) érzett aggodalomig. De ez nagyon hosszú időt vesz igénybe. És mindezt nem olyan látványosan teszi, mint versenytársai.
Hegyi Béla: A színészléten túl
Hogy mi milyen gazdagok vagyunk! Ilyen színészeink vannak, mint Gera Zoltán! És nem vele lehet találkozni a TV-képernyőn szombaton és vasárnap este, hanem… És a versenymezőnybe se ő került be, hanem Eggert Márta, aki legalább annyira megérdemelte.
Jancsó Anna, Szollosy Gabriel: Egy világpolgár vallomásai
Sajnálom, de nem versenyfilm kategória, pedig tanítani kéne, hogy Dunaújváros (Sztálinváros) Bauhaus alapokon épült!
Kisfaludy András: Állásából felmentve
A hatalom, mint tudjuk a görögök óta, sohasem állandó, „hol árad, hol apad”. Legkézzelfoghatóbb, legemberközelibb formációja egy kisvárosi önkormányzat.
De az ár-apály mozgás még itt sem rögzíthető egy dokumentumfilmes kamerájával. Ennek oka a hatalom természetében keresendő, nem a filmes rátermettségében. A fiatal jegyzőnő kálváriája helyzeteiben nem „tetten érhető”, hiszen egymás ellen nem csak szóval és cselekedettel, de gondolattal, és mulasztással is elkövethető a tett, vagy a bűn, ha úgy tetszik. Az utóbbiak pedig egyidejűleg nehezen filmezhetőek. Kár, hogy Kisfaludynak sem sikerült, mert a demokrácia hajnalán jól jönne egy átélhető, nem múltidőben elmesélt látlelet.
Nádasy László: Vezéráldozat
A MÁV vezérigazgatója nem az állásával, de az életével fizetett a vasutas-sztrájk alatt a szakszervezeti vezetőkkel folytatott tárgyalásai során a gyanútlanságáért.
Ha nincs a filmes szakma által önmagunknak felállított mérceként a 21-es szám, akkor biztos versenyfilm; hogy ez a tragédia példázattá legyen szép új világunkban, bár ez is csak múlt időben.
Ráday Mihály: Ameddig az ember csinálja
Számon tartjuk véreinket az Óperenciás tenger túlsó partján is. Róluk több film is készült. Mindegyik tisztességes hírhozó, de hozzám talán ez a Kaliforniában élő család áll a legközelebb. Hosszanmesélő ez a film is, nem versenyzőnek készült, de reménykedjünk, hogy a televíziók is vállalnak valamit a „dolgok állásának” bemutatásából.
Lugossy István: A dolgok állása Sárbogárdon
Lugóék az egyetlenek, akiket a rendszerváltás okozta vidékváltás kis hazánkon belül érdekel. A lakosságnak több mint a fele vidéken él és dolgozik, ill. dolgozott! Az életnek ez a fele csak egy filmet ér meg?! (Vagy itt a pályázatkiírók felelősségéről kéne szót ejteni?) Az alkotók természetesen középkorúak. Kis jóindulattal. De ők, a „nagy öregek” (Wilt Pál riporter, Dárdai István producer) sem tudnak helyzetet kicsikarni a konfliktusok mentén. Hosszadalmas igazolványképekben meséltetik a „dolgokat”.
Sopsics Árpád: Gellér B. István
Varázslatos. Egy csiga agyag-lenyomata előhívja egy városállam ideáját. Részleteiben is nyomon követhető egy képzőművész álma az Egészről. Engem elbűvölt. De csak egyedül engem. Az pedig kevés a továbbjutáshoz.
Szakács Sára: Esőjegy
Halász Péter az 50-es évek több magyar filmjének forgatókönyvírója, dramaturgja, a Szabad Európa Rádió munkatársa, ma nyugaton élő író is ugyanúgy a gazdagságunk része, mint a Gera! Olcsó magyarázkodás, hogy egy versenyben sok lett volna a Halász is és a Herskó is. Pedig így esett a döntés. Reménykedjünk megint csak a televíziókban!
Tóth Péter Pál: Számvetés
Perczel Tamás pszichológus küzdelme a rákkal és önmagával. Az utolsó hónapok helyzetei, gondolatai. Miközben két és fél órán keresztül moccanatlanul nézve szorongtam érte, hogy vajon mennyi idő adatik még neki, el tudja-e végezni a rá kirótt elvégzendőt? - úgy éreztem, hogy a nagydíjas filmet látom. Nem így lett.
Budapest, 2005. február 13.
Székely Orsolya
